Ferenc pápa: Isten igéje az Isten igéje! Az újságot majd elolvassuk utána!
A pápa január 31-én ismét a szentmiséről tartotta katekézisét. Az ige liturgiájának szerepéről elmélkedve hangsúlyozta, hogy a misén hallott olvasmányokon keresztül maga Isten szól hozzánk, s ezért odafigyelve, nyitott szívvel kell hallgatnunk, hogy aztán gyümölcsöt hozzon mindennapi életünkben.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma
folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Miután foglalkoztunk a mise
bevezető szertartásaival, most az ige liturgiáját vesszük szemügyre, amely a
mise szerves része, hiszen épp azért gyűlünk egybe, hogy meghallgassuk azt,
amit Isten értünk tett, és amit még értünk tenni szándékozik. „Élőben” és nem
hallomásból megy végbe ez a tapasztalat, mert „amikor a Szentírást felolvassák
az Egyházban, Isten maga szól népéhez, és az igéjében jelenlévő Krisztus
hirdeti az evangéliumot” (A Római misekönyv általános rendelkezései
[RMÁR], 29; vö. Sacrosanctum Concilium konstitúció,
7; 33).
Hányszor
előfordul, hogy Isten igéjének felolvasása közben az emberek megjegyzéseket
tesznek: „Nézd azt a férfit…, nézd azt a nőt, nézd, milyen nevetséges kalapja
van annak a nőnek…” Tehát elkezdünk megjegyzéseket tenni. Nem igaz? Szabad-e
megjegyzéseket tenni, miközben felolvassák Isten igéjét? [Válaszolnak: „Nem!”]
Nem, mert ha te csevegsz a melletted lévőkkel, nem hallgatod Isten igéjét.
Amikor felolvassák Istennek a Bibliában – az olvasmányban, a szentleckében, a
válaszos zsoltárban és az evangéliumban – elhangzó szavát, meg kell azt hallgatnunk,
ki kell nyitni szívünket előtte, mert maga Isten az, aki szól hozzánk, és nem
szabad más dolgokon jártatni az eszünket vagy más dolgokról trécselnünk.
Értitek? Kifejtem, mi történik az ige liturgiájában.
A Biblia
lapjai többé nem írott oldalak, hanem élő szóvá válnak, amelyet maga Isten mond
ki. Isten az, aki a felolvasó személyén keresztül szól hozzánk, megszólít
minket, akik hittel hallgatjuk. A Lélek, aki „szólt a próféták szavával”
(Hiszekegy), és aki sugalmazást adott a szent szerzőknek, ő műveli, hogy „Isten
igéje valóban munkálja szívünkben azt, ami fülünkbe csendül” (Ordo
lectionum missae [A szentmise olvasmányai „A” év vasárnapjaira és a
főbb ünnepekre], Előzetes tudnivalók, 9). Isten igéjének hallgatásához viszont
nyitott szívre is szükség van, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szavait. Isten
beszél, mi pedig hallgatjuk, hogy aztán tettekre váltsuk, amit hallottunk.
Rászorulunk
arra, hogy hallgassuk! Élet-halál kérdése ugyanis, amint emlékeztet minket az a
találó mondat, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely
Isten szájából származik” (Mt 4,4). Arról az életről van szó, amelyet Isten
igéje ad nekünk. Ebben az értelemben beszélünk az ige liturgiájáról mint
„asztalról”, amelyet az Úr megterít, hogy táplálja lelki életünket. Bőséges ez
a liturgikus asztal, mely bőven merít a Biblia kincseiből (vö. SC 51), mind az
Ó-, mind az Újszövetségből, mert bennük az Egyház Krisztusnak egy és ugyanazon
misztériumát hirdeti (vö. Ordo lectionum missae, Előzetes
tudnivalók, 5). Gondoljunk arra a gazdagságra, amelyet – a szinoptikus
evangéliumok fényében – a szentírási olvasmányok hároméves vasárnapi ciklusa
felkínál, amelyek a liturgikus év folyamán kísérnek minket: milyen nagy
gazdagság! Szeretnék emlékeztetni itt a válaszos zsoltár fontosságára, melynek
az a szerepe, hogy elősegítse az elmélkedést az előtte elhangzott olvasmányban
hallottakról. Jó, ha kiemeljük a zsoltár értékét azzal, hogy azt, vagy legalább
az ismétlődő választ énekeljük (vö. RMÁR, 61; Ordo
lectionum missae, Előzetes tudnivalók, 19–22).
Ugyanazon
olvasmányok liturgikus felolvasása – együtt a Szentírásból vett énekekkel –
kifejezi és elősegíti az egyházi közösséget, s egyben kíséri mindenkinek,
minden egyes hívőnek az útját. Ebből érthető, miért tilosak az önkényes
döntések: egyes olvasmányok elhagyása vagy más, nem bibliai szövegekkel való
helyettesítése. Hallottam, hogy van, aki a napi újságból olvas fel hírt, mert
az a nap híre. Nem! Isten igéje az Isten igéje! Az újságot majd elolvassuk
utána! Ott Isten igéjét kell felolvasni. Az Úr az, aki beszél hozzánk! Az adott
szentírási szakasz más szövegekkel történő helyettesítése elszegényíti és
veszélyezteti az Isten és az ő imádságra egybegyűlt népe közötti párbeszédet.
Ezzel szemben szükség van az ambó méltóságára és az olvasmányos könyv
használatára, valamint a jó felolvasók és zsoltárénekesek szolgálatkészségére.
De tényleg jó olvasókat kell keresni! Olyanokat, akik tudnak olvasni, nem
olyanokat, akik úgy olvasnak, hogy semmit sem lehet belőle érteni. Ez az
igazság. Jó olvasók kellenek. Fel kell készíteni őket, és el kell próbáltatni
velük a mise előtt, hogy jól olvassanak. És ez csendes, befogadó légkört
teremt. [1]
Tudjuk,
hogy az Úr szava nélkülözhetetlen segítség ahhoz, hogy ne tévedjünk el, amint
elismeri a zsoltáros, aki az Úrhoz fordulva megvallja: „Szavad lámpás lábam
előtt, világosság utamon” (Zsolt 119,105). Hogyan tudnánk földi zarándokutunkat
járni, megküzdeni annak nehézségeivel és próbatételeivel, ha nem táplál és nem
világosít meg minket rendszeresen Istennek a liturgiában felhangzó igéje?
Nyilvánvalóan
nem elég csak a fülünkkel hallgatni anélkül, hogy szívünkbe fogadnánk az isteni
ige magvát, lehetővé téve, hogy gyümölcsöt hozzon. Emlékezzünk csak a
példabeszédre a magvetőről és a különféle földtípusok szerinti különféle
eredményről (vö. Mk 4,14–20). A választ hatékonnyá tevő Lélek működésének olyan
szívekre van szüksége, amelyek engedik, hogy ő megművelje, oly módon, hogy amit
a misén hallottak, a mindennapi élet részévé váljon, Jakab apostol
figyelmeztetése szerint: „Legyetek az ige tettekre váltói, ne csupán hallgatói,
hogy be ne csapjátok magatokat!” (Jak 1,22). Isten igéje utat jár be bennünk.
Meghallgatjuk a fülünkkel, és behatol a szívünkbe; nem marad a fülünkben, hanem
el kell jutnia a szívünkbe; a szívünkből pedig továbbmegy a kezünkbe, a jó
tettekhez. Ezt az utat járja be Isten igéje: a fülből a szívbe, onnan a kézbe.
Tanuljuk meg ezeket a dolgokat! Köszönöm!
[1] „Az
ige liturgiáját úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést, ezért kerülni
kell a sietség minden formáját, mely az összeszedettséget akadályozná.
Helyénvaló, ha az ige liturgiájában, a közösség összetételét figyelembe véve,
rövid szent csendeket tartunk, hogy Isten igéje a Szentlélek indítására gyökeret
verjen a szívben és előkészítsen az imádságos válaszra” (RMÁR, 56).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése