Szenvedésed terhe által Könyörgéseddel ments meg minket!

Szenvedésed terhe által 

Könyörgéseddel ments meg minket!

Emlékeztetnék a tegnapi evangéliumra. Melyet követ a mai. Ne válasszuk el egymástól e két fejezetet, hiszen a mai folytatása az előzőeknek.

Jézus mai beszédét ezek a szavai előzik meg: »Akinek van füle a hallásra, hallja meg!« Vagy: »Figyeljetek tehát, hogyan hallgatjátok (Isten Igéjét)! Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amiről azt gondolja, hogy az övé.«

Jézus tanít, benne van egy olyan mély elmélkedésben, amikor hallgatóságával meg akarja értetni, hogy milyen különbség van a hétköznapi beszéd és Isten Igéje között.

A szavak, csak szavak, de az értelem bennünk van, bennünk születik meg a szavak értelme! A szavak bennünk válhatnak hallhatóvá és érthetővé, ha lelkesülten, a Lélek erejéből engedjük azokat megszólalni. Eközben, vannak, akik nem Rá figyelnek, nem arra, hogy Jézus beszéde mire indítja meg őket, hanem arra, hogy mi történik körülettük.

Megengedik, hogy Isten Igéjének hallgatásáról figyelmüket eltereljék a körülmények! Erre fakad ki, és figyelmezteti hallgatóságát. Mi fontos, mi fontosabb, hogy mi történik körülöttem, vagy az, hogy minek kellene bennem megtörténnie, megszületnie? Az Élet nem körülöttem zajlik, történik, művelődik, hanem bennem! Isten nem kívülem munkálkodik, hanem bennem. Észreveszem, rá figyelek? Benne élek, vagy másoknak próbálok megfelelni? Ki az, aki az én életemet, az én dolgaimat – mi fontos, mi nem – meghatározza? Mi az, amit meg kell tennem, és mi az, amit nem szabad elhagyni?

Ahogy ez áll a Mt 23,23-ban: „tizedet adtok, közben, ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni.”

Jézus nem a világhoz kötődő kényszerűségeinkről, függőségeinkről, kóros, vagy eszközként használatos kötődéseinkről beszél, hanem arról, amire meg kell fejlődnünk az életet, hogy Életünk legyen. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” [Jn 10,10]

Észre kellene vennünk, hogy minden kapcsolatrendszerünk, ebben a világban, csak másodlagos szempont, az után áll, hogy mire van számomra Isten Igéje!

A Teremtés csodája nem az Ember, hanem az, amire Isten teremtette az Embert! Örökkévaló létre, az Istenben elnyerhető Boldogságra! Legyünk őszinték magunkhoz: mire vágyunk? Szeretnénk boldogok lenni! És azért, hogy megszerezzük a magunk számára a boldogságot, állandóan kompromisszumokat kötünk. Mert elhitetjük magunkkal, hogy ebben az életben, és csak mi magunk szerezhetjük meg a magunk számára a boldogságot.

Mert odáig nem vagyunk képesek eljutni, vagy nagyon nehezen szakítunk rá időt, energiát, teret sem szentelünk neki, hogy elemezzük ki: valójában mit jelent számomra a boldogság? Mi tudna engem úgy igazán, és állandósultan boldogítani? Vajon, én vagyok az, aki magamat boldoggá tehetem?

Pedig, talán, ha ezzel a kérdéssel foglalkoznánk, őszintén, reálisan, érzelmektől és önimádattól mentesen, vagy kisstílű közhelyiségünkből felemelkedetten, talán rátalálnánk arra a feleletre, amire szükségünk van. Isteni ismérv a nagyvonalúság is!

Mert Isten az Élet, és az Élet maga a boldogság! De, amit élek, az még nem az Élet. Mert nem vagyok közösségben Krisztussal, Aki elvezethetne az Életre. Bele vagyunk ragadva elvilágiasodott emberségünkbe.

Életet tudunk adni, de lássuk be, hogy mi csak eszközei vagyunk annak, hogy másoknak életük lehessen. A baj az, valójában, hogy megtorpanunk ott, és azt hisszük, hogy azzal mindent elértünk, és mindent megtettünk, hogy életet adtunk – erre a világra életet – egy másik embernek. A szülő sem több, és nem is kevesebb annál, hogy Isten eszköze arra, hogy az Ő dicsősége beteljen, és felépüljön Isten országa! Ámen