Ferenc pápa: A
keresztény tanúságtétel mindig ellenállásba ütközik, de nem vagyunk egyedül!
A vértanúknak, a tanúságtevő tanítványoknak
erőt adó reményről elmélkedett június 28-án délelőtt az általános kihallgatáson
a Szentatya. Hangsúlyozta, hogy a keresztények főleg arra törekszenek, hogy
Jézus életstílusát kövessék, hogy szeressenek, és ezáltal tegyenek tanúságot e
bennük élő reményről.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a keresztény reményről mint a vértanúk
erőforrásáról elmélkedünk. Amikor – az evangéliumban – Jézus misszióba
küldi tanítványait, nem áltatja őket a könnyű siker hiú ábrándjával.
Ellenkezőleg: világosan felhívja figyelmüket arra, hogy Isten országának
hirdetése mindig ellenállásba ütközik. Egy rendkívül erős kifejezéssel is él:
„Mindenki gyűlöl majd titeket – gyűlöl! – az én nevem miatt” (Mt 10,22). A
keresztények szeretnek, de őket nem mindig szeretik. Jézus már rögtön az elején
elénk tárja ezt a valóságot: a hit megvallása kisebb-nagyobb mértékben
ellenséges légkörben zajlik.
A keresztények tehát „árral szemben úszó”
férfiak és nők. Ez normális, hiszen a világ a bűn jegyét hordozza magán, ami az
önzés és az igazságtalanság különböző formáiban mutatkozik meg. Aki Krisztust követi,
az ellentétes irányba halad. Nem a vita kedvéért, hanem hűen Isten országának
logikájához, amely a remény logikája és a Jézus útmutatásain alapuló
életstílusban ölt látható formát.
Az első útmutatás a szegénység. Amikor
Jézus misszióba küldi övéit, szemlátomást inkább törődik a
„levetkőztetésükkel”, mint a „felöltöztetésükkel”! Az a keresztény ugyanis, aki
nem alázatos és nem szegény, aki nem szakad el a gazdagságtól, a hatalomtól és
főképpen önmagától, az nem hasonlít Jézushoz. A keresztény úgy járja útját
ebben a világban, hogy csak az úthoz lényegileg szükségeset viszi magával, a
szíve viszont telve van szeretettel. Számára az az igazi vereség, ha a bosszú
vagy az erőszak kísértésébe esik, ha a rosszra rosszal válaszol. Jézus azt
mondja nekünk: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt
10,16). Tehát farkasfogak és farkaskarmok nélkül, fegyvertelenül. A
kereszténynek inkább elővigyázatosnak, időnként pedig furfangosnak is kell
lennie: ezek az evangélium logikája által elfogadott erények. Az erőszak
viszont soha! A rossz legyőzéséhez nem használhatjuk a rossz módszereit!
A keresztény ember egyetlen ereje az
evangélium. A nehéz időkben is hinnünk kell, hogy Jézus ott áll előttünk, és
szüntelenül kíséri tanítványait. Az üldöztetés nem mond ellent az
evangéliumnak, hanem annak részét képezi: ha Mesterünket üldözték, hogyan
remélhetnénk, hogy megúszhatjuk a küzdelmet? De a keresztény ember a forgószél
kellős közepén sem veszítheti el a reményt, nem gondolhatja, hogy magára
maradt! Jézus biztosítja övéit: „Még hajszálaitok is mind számon vannak tartva”
(Mt 10,30). Ez azt jelenti, hogy az ember egyetlen szenvedése, még a
legrövidebb ideig tartó és legrejtettebb sem kerüli el Isten figyelmét. Isten
lát, biztosan megvéd és megment minket. Van ugyanis közöttünk Valaki, aki
erősebb a rossznál, erősebb a maffiánál, a sötét ármányoknál, azoknál, akik az
elkeseredett emberek bőrén nyerészkednek, akik zsarnokoskodva elnyomják a
többieket… Valaki, aki kezdettől fogva meghallja Ábel vérének hangját, mely
felkiált a földről.
A keresztényeknek tehát mindig a világ „másik
oldalán” kell lenniük, a világ Isten által választott oldalán: nem az üldözők,
hanem az üldözöttek oldalán; nem az önteltek, hanem a szelídek oldalán; nem a
szélhámosok, hanem azok oldalán, akik alávetik magukat az igazságnak; nem a
csalók, hanem a becsületesek oldalán.
Ezt a Jézus stílusához – a remény stílusához –
való, halálig tartó hűséget az első keresztények egy gyönyörű szóval mártíriumnak
nevezték, ami tanúságtételt jelent. A rendelkezésre álló szókészletből
mást is választhattak volna, hívhatták volna hősiességnek, lemondásnak,
önfeláldozásnak. A kezdeti kor keresztényei viszont egy olyan szóval nevezték
el, amely a tanítványság illatát árasztja. A vértanúk nem önmagukért élnek, nem
saját elgondolásaikért küzdenek, és csak az evangélium melletti hűség miatt
fogadják el, hogy meg kell halniuk. A vértanúság nem is a keresztény élet
legmagasabb eszménye, mert felette ott a szeretet, vagyis az Isten és a
felebarát iránti szeretet. Ezt pompásan megfogalmazza Pál apostol a
szeretethimnuszban, amelyben szereteten az Isten és a felebarát iránti
szeretetet érti: „Még ha egész vagyonomat is szétosztanám, és testemről is
lemondanék, hogy dicsekedhessek, de szeretet nincs bennem: mit sem használ
nekem” (1Kor 13,3). Visszataszító a keresztényeknek az a gondolat, hogy az
öngyilkos merénylőket „vértanúknak” lehessen nevezni: ezeknek az embereknek a
halálában semmi sincs, aminek köze lenne Isten gyermekeinek magatartásához.
Amikor a régi idők és a mai kor sok
vértanújának történetét olvassuk – és manapság több vértanú van, mint az első
időkben –, időnként elcsodálkozunk azon, micsoda lelkierővel néztek szembe a
megpróbáltatásokkal. Ez a lelkierő a bennük működő erős remény jele: az
a biztos remény, hogy semmi és senki nem szakíthatja el őket Istennek a Jézus
Krisztusban nekünk adott szeretetétől (vö. Róm 8,38–39).
Isten adjon erőt, hogy
mindig az ő tanúságtevői legyünk! Adja meg nekünk, hogy megéljük a keresztény
reményt, főleg abban a rejtett vértanúságban, hogy jót teszünk és szeretettel
teljesítjük mindennapi kötelességeinket. Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése