Szent Bernát apátnak az Énekek énekéről mondott
beszédeiből
(Sermo 83, 4-6: Opera omnia, Edit. Cisterc. 2 [1958],
300-302)
Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek.
A jegyesi szeretet, sőt az a Jegyes, aki maga a Szeretet, csak viszontszeretetre és hűségre vágyik. Hadd szeressen tehát a menyasszony! Hogyne szeretne a menyasszony, magának a Szeretetnek eljegyzett menyasszonya! Magát a Szeretetet hogyne szeretné!
Méltán lemond minden más érzelemről, és egészen a szeretetnek szentel magából mindent, amit csak vizontszeretetében visszaadhat magának a Szeretetnek. Mert ha mindenestül szeretetté válik is, mi ez annak a Szeretetforrásnak örök áradásához képest? Nem egyforma bőséggel árad ugyanis a szerető ember és maga a Szeretet, a lélek és az Ige, a menyasszony és a Vőlegény, a teremtmény és a Teremtő, hanem úgy, mint a szomjazó és a forrás.
Mi lesz tehát ezek után? Vajon meghiúsul és teljesen semmivé lesz a menyasszony kívánsága, az epekedő lélek vágyakozása, a szerelmes lángolása, a bizakodó reménysége, mert nem képes lépést tartani a futásban az óriással, vagy nem tud édességben versenyre kelni a lépesmézzel, szelídségben a báránnyal, tisztaságban a liliommal, tündöklésben a napsugárral, és szeretetben azzal, aki maga a Szeretet? Nem! Mert ha kevésbé szeret is a teremtmény, mert ő kevesebb, mégis ha egész lényével szeret, semmi sem hiányzik ott, ahol ott van az egész, így szeretni már annyit jelent, mint házastársként élni. Mert nem szerethetne így, ha Jegyese kevésbé szeretné. A kettőnek kölcsönös egyetértése alapján teljes és tökéletes lesz a házassági kötelék. Ki kételkedik abban, hogy az emberi lelket az Ige előbb szerette, és sokkal jobban szerette?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése