Évközi huszonhetedik hét szerdája

Évközi huszonhetedik hét szerdája

A múlt szombati evangélium kapcsán már megemlítettük, hogy Jézus Atyaként mutatja be Istent az embereknek. A legtöbb esetben úgy beszél Istenről, mint saját Atyjáról, máskor pedig arra bátorítja követőit, tanítványait, egész hallgatóságát, hogy Atyaként tekintsenek Istenre. Ugyanez a gondolat figyelhető meg akkor is, amikor imádkozni tanítja őket. A Jézus által tanított ima egészen közel hozza hozzánk Istent. Nem a magunk bűnös világába akarjuk őt lerántani, hanem gyermeki lelkülettel, egyszerűséggel, bizalommal szeretnénk Istenre tekinteni.
Egyik tanítványa ezzel a kéréssel fordul Jézushoz: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” E kérést tehát azzal indokolja, hogy Keresztelő János is tanította imádkozni tanítványait, ahogyan ezt más rabbik, tanítók is tették. A tanítványok látták imádkozni Mesterüket, és akkor hangzik el a kérés, amikor Jézus éppen befejezte imádságát. Talán jogosan érezzük azt, hogy a kérés a következőt is tartalmazza: taníts minket úgy imádkozni, ahogyan te imádkozol! És valóban, miként Jézus Atyjának szólítja Istent, ugyanerre bíztatja a kérdezőt és valamennyi tanítványát.
Imádságom mindig abból induljon ki, hogy Isten gyermeke vagyok és bátran atyámnak szólíthatom Istent.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására!
Szent Ágoston

 

Krisztus Vére, a hitvallók szilárdsága

Krisztus Vére, a hitvallók szilárdsága

üdvözíts minket!

 

Mai kereszténységünk roppant nagy hangsúlyt helyez Krisztus áldozatára, és eltörpül mellette az a számomra – és talán az Ember Istenközpontúságának szempontjából lényeges - nagyon fontos dolog, hogy keresztségünkben beleoltódtunk Krisztusba! Ami még mindig nem a leglényegesebb a kinyilatkoztatásban. Talán, úgy gondolom, hogy a leglényegesebb dolog mégis csak az, hogy a teremtő akaratból eredően, Isten szándéka által a teljességből – Aki Krisztus – lettünk megalkotva. Ahogy a János evangélium beszél erről, mindjárt az első fejezetben: „Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” [Jn 1,16-18]

Tehát, a kinyilatkoztatás pontosan erre a tényre épül, hogy mindannyian Krisztus teljességéből valók vagyunk, akik képesek vagyunk a kinyilatkoztatást úgy érteni, ahogy azt Isten ki akarja jelenteni az Ember számára. Ehhez a tényhez társul minden kegyelem!

Jézust, ebben az emberi méltóságában helyezi bele a világba az Isten, és ezért dicsőíti a Fiú az Atyát: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked!” Ahogy hallhatjuk a mai evangéliumban. Mert a Fiú alázatában önmagát, és a belőle való szenteket – Pál apostol nevezi így a Krisztus követőket – tekinti kicsiknek. Pontosan azért, mert a világ semmire sem tartja Isten Igéjét, kinyilatkoztatását. A világi ember dölyfösnek, nagynak véli magát, erre utal Jézus ebben a kifejezésében, amikor az Atyával beszél. És ez mutatkozik meg abban is, hogy a világ feláldozza(?), nem, kiveti magából Krisztust, és Vele együtt Isten kinyilatkoztatását is, mely világosságot akar gyújtani a világban. De a sötétség nem fogadta be a világosságot!

Itt hallom meg, nekem, kereszténynek szóló felszólítását Istennek: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” [Mt 6,24] „A te számodra én Úr vagyok?” Teszi föl, szegezi nekem a kérdést Isten. Ezekiel próféta könyvének 48 fejezetében ötször hangzik el: „akkor majd megtudjátok, hogy én az Úr vagyok az Isten!” (Ez 13,9; 23,49; 24,24; 28.24; 29,16) Isten vágyakozik rá, hogy az Ember megértse, és elfogadja a maga számára Istent urának.

A Teljesség misztériumáról Jánoson kívül csak Pál apostolnál hallunk. A Kolosszei levélben: „úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.” [Kol 1,19-20] Majd pedig ezt írja: „Vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, amely emberi hagyományhoz, a világ elemeihez, nem pedig Krisztushoz igazodik. Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testi formában, és benne jutottatok teljességre” [Kol 2,8-10]

Éppen ezért, a keresztségünk csupán emlékeztetni akar bennünket arra, hogy vegyük, fogadjuk be Isten kegyelmi ajándékait, melyek által válhat minden kinyilatkoztató szó életet adó Lélekké számunkra! Teljességre akar bennünket kegyelmével elvezetni, eljuttatni Isten. Ha engedjük, ha hagyjuk magunkat, és kishitűségünkkel, kétségeink, önmagunkban elbizonytalankodásaink által nem vetünk gátat a kegyelem kiáradásának. Mely bennünk, és általunk akar a világban terjedni! De ez a dolog egészséges és teljes embert feltételez. Azt az egészséget - Aki Isten szándéka szerint egész, és teljes embert - aki teljesen elfogadja Krisztust Mesterének!

Persze, Isten végtelenül türelmes, hosszan tűrő, meg megbocsátó, de nem azért, hogy mi ezzel visszaéljünk! Van a Bibliának Bölcsesség könyve, de Jézus maga is beszél arról, hogy aki benne hisz, az ettől még ne butuljon el (l.: Lk 16,8)! A hit együtt akar munkálkodni a szellem józanságával, azért, hogy Isten szándékát szolgálhassa! Erre anyagi mivoltunk képes, és alkalmas, csak nekünk magunknak kell ezt hittel, és a hitnek alárendelni! Isten tudatos lényeknek teremtett bennünket, mert Ő is tudatos lény! A szeretete is tudatos, és arra vágyakozik, hogy szabad akaratunkat tudatossággal éljük meg, és ezzel a tudatossággal válaszoljunk szeretettel a szeretetére.

Mind kicsinyek vagyunk, akik hisszük, hogy Krisztus teljességének csak egy apró, piciny részét kaptuk munícióként erre a világra való érvényesülésünknek. De azért, hogy a többit, amire e mag képessé lehet, azt magából kiszenvedje, és bőséges terméssé lehessen, Teremtője dicsőségére. Az életutunkon egyre jobban hasonlóvá válni Krisztushoz. Tudva, hogy a tanítvány soha nem lehet nagyobb, mint Mestere!

Minden szó, melynek kidolgozására képes lehetek, add Uram, Istenem, hogy Krisztus által, Pio atya és Pál apostol segítségével váljon a Te mindenséged javára! Ámen

Himnusz CCCIX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Szent fényben ragyogó sároni rózsa,

Dávidtól eredő völgyi virágszál,

szebb vagy, Mária, szebb, mint valamennyi

üdvösségre jutott mennyei lélek.

Méltán ünneplünk Szűzanya néven,

mert a mennyek Urát vártad örömmel,

s boldog szíved alatt lakva sokáig,

méhedből született Krisztus a földre.

Hódol néki a száj, vallja Urául,

hajlik néki a térd szerte a földön;

őt kérjed, Szűzanyánk, szívbeli szóval,

éjünk űzze el, és fénybe borítson!

Ezt add meg minekünk, fény örök Atyja,

szintúgy Krisztus Urunk, s adja a Lélek,

Háromság, noha Egy, mind e világot

formáló hatalom, gondviselő Úr. Ámen.

Ferenc pápa a bakui mecsetben: A konfliktusok éjében a vallások legyenek a béke hajnalai!

Október 2-án délután Ferenc pápa vallásközi találkozón vett részt a bakui Hejdar Alijev-mecset nagytermében Allahshukur Pashazadeh sejkkel, a muszlim és más vallási közösségek képviselőivel.

A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Áldás az, hogy itt együtt lehetünk. Szeretnék köszönetet mondani a kaukázusi muszlim tanács elnökének, aki a megszokott udvariassággal lát vendégül minket, továbbá az orosz ortodox egyház, valamint zsidó közösségek helyi vallási vezetőinek. Nagy jel az, hogy testvéri barátságban találkozunk ezen az imahelyen, olyan jel, amely kinyilvánítja azt az összhangot, amelyet a vallások együtt építhetnek, kezdve a személyes kapcsolatokkal és a vezetők jóakaratával. Ennek bizonyítékát nyújtja például az a konkrét segítség, amelyet a muszlim tanács elnöke biztosított több alkalommal a katolikus közösségnek, továbbá azok a bölcs tanácsok, amelyeket – családi szellemben – megoszt vele; ki kell emelnünk azt a szép köteléket is, amely a katolikusokat az ortodox közösséghez fűzi, konkrét testvériségben és mindennapi szeretetben – ez példa mindenki számára –, és ki kell emelnünk a zsidó közösséggel való szívélyes barátságot is.

Ebből az egyetértés hasznára van Azerbajdzsánnak, amely kiemelkedik befogadó készségével és vendégszeretetével: olyan ajándékok ezek, amelyet megtapasztalhattam ezen az emlékezetes napon, s amelyért igen hálás vagyok. Itt az emberek szeretnék megőrizni a vallások nagy örökségét, ugyanakkor nagyobb és termékenyebb nyitottságra törekszenek: például a katolicizmus is helyet kap a jóval népesebb vallások között, összhangot talál velük, s ez olyan konkrét jel, amely megmutatja, hogy nem a szembenállás, hanem az együttműködés az, ami segít jobb és békésebb társadalmakat építeni. Együttlétünk folytatása annak a számos találkozónak is, amelynek Baku ad otthont a párbeszéd és a multikulturalitás előmozdítására. A befogadás és az integráció kapuinak megnyitásával együtt megnyílik minden ember szívének kapuja, és megnyílnak a remény kapui mindenki számára. Bízom abban, hogy ez az ország, mely „kapu Kelet és Nyugat között” (II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen, Baku, 2002. május 22.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 838), mindig ápolja a nyitottságra és a találkozásra szóló hivatását, ezek ugyanis nélkülözhetetlenek a béke szilárd hídjainak és az emberhez méltó jövőnek az építéséhez.


A testvériséget és a megosztást, amelyet szeretnénk növelni, nem fogják értékelni azok, akik a töréseket akarják észrevenni, akik ismét feszültségeket akarnak szítani és hasznot akarnak húzni a szembenállásokból és ellentétekből; viszont kérik és várják azok, akik a közjót akarják; főképp pedig ezek kedvesek a könyörületes és irgalmas Istennek, aki azt akarja, hogy az ő egyetlen emberi családhoz tartozó fiai és lányai szorosabb egységben és mindig párbeszédben legyenek egymással. Egy nagy költő, ennek a földnek szülötte írta: „Ha emberséges vagy, elvegyülve az emberek között, az azért van, mert az emberek jó kapcsolatban állnak egymással” (Nizami Ganjavi: Sándor könyve, I, Saját állapotomról és az idő múlásáról). Ha megnyílunk mások felé, az nem elszegényít, hanem gazdagít minket, mert segít, hogy emberségesebbek legyünk: hogy egy nagyobb egész tevékeny részének ismerjük el magunkat, és életünket másoknak szánt ajándéknak tartsuk; hogy célnak ne saját érdekeinket, hanem az emberiség javát tekintsük; hogy úgy cselekedjünk, hogy nem erőltetünk életidegen eszméket és nem akarunk erőszakos közbeavatkozásokkal élni, nem okozunk kárt hatásköreink túllépésével és erőszakos nyomulással, hanem mindig tiszteletben tartjuk a történelmi dinamikákat, a kultúrákat, a vallási hagyományokat.

Épp a vallásoknak van nagy feladatuk: kísérni az embereket az élet értelmének keresésében, segíteni őket megérteni, hogy az ember korlátozott képességeit és e világ javait sosem szabad abszolutizálni. Nizami írta ezt is: „Ne állapodj meg tartósan saját erőid felett, míg az égben nem találtál lakóhelyre” (Lejla és Majnun, Majnun halála Lejla sírja fölött). A vallásoknak azt kell megértetniük, hogy az ember középpontja önmagán kívül van, hogy létünknél fogva a végtelen Magas felé és a másik, a mellettünk lévő felebarát felé feszülünk. Ott kell az élet útján járnunk, a legmagasztosabb és egyben legkonkrétabb szeretet felé: csak ez állhat minden hiteles vallási vágyakozásunk csúcspontján; mert – mondja ismét a költő – „a szeretet az, ami soha nem változik, a szeretet az, aminek soha nincs vége” (uott, Majnun kétségbeesése).


A vallás tehát szükségszerűség az ember számára, hogy elérje célját, iránytű, hogy a jó felé irányítsa és a rossztól távol tartsa, mely mindig ott ólálkodik szívének kapujánál (vö. Ter 4,7). Ebben az értelemben a vallásoknak nevelő feladatuk van: segíteniük kell, hogy az ember a legjobbat hozza ki magából. Nekünk vezetőknek pedig nagy felelősségünk van abban, hogy hiteles válaszokat kínáljunk a kereső embernek, akit ma gyakran magával sodornak korunk örvénylő paradoxonjai. Azt látjuk ugyanis, hogy napjainkban egyfelől annak az embernek a nihilizmusa terjed, aki már semmiben sem hisz, csak a saját érdekeiben, előnyeiben és számításaiban, vagy azé az emberé, aki eldobja magától az életet, követve a közmondást: „Ha Isten nem létezik, akkor minden megengedett” (vö. F. M. Dosztojevszkij: A karamazov testvérek, XI, 4.8.9); másfelől egyre inkább elszaporodnak annak az embernek a merev és fundamentalista reakciói, aki a szó és a tettek erőszakával szélsőséges és radikalizált, az élő Istentől legtávolabb álló magatartásformákkal akar fellépni.

A vallások – épp ellenkezőleg – azáltal, hogy segítenek a jó felismerésében, és annak gyakorlatba ültetésében tettekkel, imádsággal és a lélek fáradságos belső munkájával, arra hívattak, hogy a találkozás és a béke kultúráját építsék, mégpedig türelemmel, megértéssel, alázatos és konkrét lépésekkel. Így szolgáljuk az emberi társadalmat. A társadalomnak pedig mindig le kell győznie azt a kísértést, hogy a maga szolgálatába állítsa a vallási tényezőt: a vallásokat sosem szabad idegen célokra eszközként felhasználni, a vallások sosem szolgáltathatják ki magukat konfliktusok és ellentétek szítására.


Termékeny viszont a társadalom és a vallások közötti tisztességes kapcsolat, a tiszteletteljes szövetség, amelyet óvni és építeni kell, és amelyet egy olyan képpel szeretnék szimbolizálni, amely kedves ennek az országnak. Azokra a remekbeszabott üvegablakokra gondolok, amelyek évszázadok óta jelen vannak e földön, és csak fából s színes üvegből készültek (shebeke). Elkészítésük rendkívül egyedi: nem használnak hozzá sem ragasztót, sem szöget, hanem hosszadalmas és gondos munkával illesztik és kapcsolják össze a fát és az üveget. Így a fa megtartja az üveget, az üveg pedig beengedi a fényt. Ehhez hasonlóan minden polgári társadalomnak az a feladata, hogy megtartsa a vallást, amely lehetővé teszi az élethez elengedhetetlen fény beáramlását: Ezért szükséges biztosítani számukra a tényleges és valódi szabadságot. Nem kell tehát mesterséges „ragasztókat” használni, amelyek kényszerítik hinni az embert, amelyek előírnak számukra egy meghatározott hitrendszert, megfosztva őket választási szabadságuktól; de az sem szabad, hogy a vallást átüssék kívülről a világi érdekek, a hatalomvágy és pénzsóvárság „szögei”. Mert nem hívhatjuk segítségül Istent részérdekek vagy önző célok érdekében, a vallás nem igazolhat semmilyen fundamentalizmust, hódítást vagy gyarmatosítást! Még egyszer, erről az oly jelentős helyről, felhangzik a sürgető kiáltás: soha többé erőszakot Isten nevében! Az emberek imádják és ne gyalázzák meg az ő szent nevét, ne üzérkedjenek vele gyűlölettel és egymásnak feszüléssel!

Ellenben tiszteljük a felénk megmutatkozó isteni irgalmasságot buzgó imával és konkrét párbeszéddel, mely „a világ békéjének szükséges feltétele, ezért kötelessége mind a keresztényeknek, mind a többi vallási közösségnek” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 250). Az ima és a párbeszéd szorosan összekapcsolódnak és feltételezik egymást: a szív nyitottságából indulnak ki, és a többiek javára irányulnak, tehát gazdagítják és erősítik egymást.


A katolikus egyház – a II. vatikáni zsinattal összhangban – meggyőződéssel „buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel párbeszédet folytatván és együttműködve a többi vallás követőivel, és mindig tanúságot téve a keresztény hitről és életről, ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket” (Nostra aetate nyilatkozat, 2). Nem „engedékeny szinkretizmussal”, nem „diplomatikus nyitottsággal, mely igent mond mindenre, csakhogy elkerülje a problémákat” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 251), hanem párbeszédet folytatva a többiekkel és imádkozva mindenkiért: ezek a mi eszközeink arra, hogy a lándzsákat sarlókká alakítsuk (vö. Iz 2,4), hogy szeretetet keltsünk ott, ahol gyűlölet uralkodik, megbocsátást, ahol sérelem ért valakit, hogy fáradhatatlanul fürkésszük és kövessük a béke útjait.

Az igazi békéről van szó, amelynek alapja egymás kölcsönös tisztelete, a találkozás és a megosztás, az a szándék, hogy túllépjünk az előítéleteken és a múlt sérelmein, a kétszínűségről és a részérdekekről való lemondás; tartós békéről van szó, amelyet az a bátorság táplál, hogy leküzdjük az akadályokat, megszüntessük a szegénységet és az igazságtalanságokat, felemeljük szavunkat a fegyvergyártással szemben és megállítsuk azt, ugyanígy a mások kárán szerzett igazságtalan hasznot. Sok ember vérének hangja kiált Istenhez a föld, közös otthonunk színéről (vö. Ter 4,10). Most az a feladatunk, hogy halogatás nélkül választ adjunk, együtt építsük a békés jövőt: nem erőszakos és durva megoldások kora ez, hanem a kiengesztelődés türelmes folyamatiba való belekezdés sürgető órája. Korunk igazi kérdése nem az, hogy miként érvényesítsük érdekeinket – nem ez az igazi kérdés –, hanem az, hogy milyen kilátásokat kínálunk a jövőbeli nemzedékek életének, és hogyan hagyjunk rájuk jobb világot annál, mint amit kaptunk. Isten és maga a történelem számon kéri majd tőlünk, hogy megtettünk-e ma mindent a békéért; már most határozottan ezt kérdezik tőlünk a mai fiatalok, akik másfajta jövőről álmodnak.

A konfliktusok éjében, melyen most áthaladunk, a vallások legyenek a béke hajnalai, az újjászületés magvai a halálos pusztítások után, a párbeszéd visszhangjai, melyek fáradhatatlanul szólnak, a találkozás és a kiengesztelődés útjai, hogy oda is el tudjunk jutni, ahol a hivatalos közvetítő kísérletek hatástalannak látszanak. Különösen ebben a szeretett kaukázusi térségben, amelyet nagyon vágytam meglátogatni, és ahová a béke zarándokaként érkeztem, a vallások legyenek tevékeny vezető tényezők a múlt tragédiáin és a mai feszültségeken való felülemelkedésben. Meg kell ismerni és meg kell becsülni ezeknek az országoknak a felbecsülhetetlen gazdagságát: a Kaukázus népeinek ősi és mindig új kincsei a bölcsességben, a kultúrában és a vallásosságban hatalmas erőforrást jelentenek a térség jövője, de különösen is az európai kultúra számára; olyan értékes kincsek ezek, amelyekről nem mondhatunk le!

Köszönöm!


A mecset elhagyása előtt a pápa így szólt a jelenlévőkhöz:

Szívből köszönöm mindnyájatoknak! Nagyon köszönöm társaságotokat… Kérlek titeket, legyetek oly szívesek, imádkozzatok értem!

Évközi huszonhetedik hét keddje

Évközi huszonhetedik hét keddje

A mai evangéliumban szereplő Márta és Mária annak a Lázárnak voltak a testvérei, aki Jézusnak volt a barátja, s akit az Úr feltámasztott a halálból. A testvérek a Jeruzsálemhez közeli Betánia nevű településen laktak. Jézus talán többször is megszállhatott náluk útja során, most is hozzájuk tér be.
A korabeli zsidó szokások szerint a nőkkel, az asszonyokkal éppúgy tilos volt közölni Isten titkait, az Istenről szóló tanítást, mint a pogányokkal. A vallásosság csupán a férfiak, mégpedig a felnőtt korú férfiak ügye volt. Az asszonyok dolga a házimunka végzése és a gyermekek felnevelése volt. Márta azt a női szerepet gyakorolja, amit elvártak tőle. Vendég érkezett a házhoz, akit ki kell szolgálni. Helyzetéből érthető a méltatlankodása, hiszen a hagyományos szereposztás szerint testvérének, Máriának is ugyanez lett volna a kötelessége.
A történet első meglepetése az, hogy Mária nem női szerepe szerint cselekszik. Nem a munkát akarja ő megtagadni, hanem hallgatni szeretné Jézust, s ezzel olyat tesz, amit egy nőtől nem vártak abban az időben. Ugyanakkor Jézus is meglepetést okoz, mert férfiként nem teszi helyre Máriát, nem utasítja őt, hogy inkább végezze az asszonyi munkát, akkor sem, amikor Márta méltatlankodik.
Jézus tanításának hallgatása kedvéért, némelykor át kell lépnünk a megszokottság, a szokások határait.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Vezesd, ó, Krisztus az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a nyolc boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

 

Krisztus Vére, a vértanúk erőssége

Krisztus Vére, a vértanúk erőssége

üdvözíts minket!

 

Nem akarom a bűnös halálát, „inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen” – halljuk az Ezekiel 18,23 –ban az Isten szavát! Talán erre utal vissza Jézus, amikor a felebarát példabeszédet mondja tanításaként. Ami annyit tesz, hogy Isten felebarátjaként tekint ránk, elesett, és beteg emberekre. Mert ki bűnös, beteg! Ami annyit jelent, hogy nem egészséges!

Egy gyönyörű kép jelent meg előttem ma reggel: Isten, még a teremtést megelőzően, mikor „már nem fért a bőrébe”, vagyis izzott a szeretettől, melyet ki kellett valahogy fejeznie, megélni vágyott, ami közösség nélkül képtelenség. – Ugye, mi is ismerjük ezt az érzést!? Mert hiszen, Isten, a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket! - Közösségre vágyott, akkor előbb megálmodta, majd megteremtette a Fiút, Krisztust. Benne a teremtés teljességét! – Számunkra a fel nem fogható teljességet! Mert a Szeretetet – Aki az Isten - valami olyannak tudom elképzelni, ami a minden, és egyszerre. Ugyanakkor én, az ember, a töredékes, aki az időben és a térben is körülhatárolt vagyok, fel sem tudom fogni mi az a minden, és a mindenség egyidejűsége! – Azt mondom, hogy Isten megteremtette Krisztusban a teremtés teljességét! Benne, azt az Embert, Aki az Isten tökéletes társa, kifejeződése, Akiben szeretete nem halványul el, hanem kiteljesedésre jut! Ez az a társ, Isten számára, Aki visszaigazolja, hogy a szeretet maga a szentség (a sértetlen tisztaság, őszinteség, fedhetetlenség, alázat, irgalmasság, megbocsátás, stb.). Ezt jelenti az, amiről Jézus már ott, az áldozatának küszöbén beszél főpapi imájában: „Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” Isten dicsősége, megdicsőítése azt jelenti, hogy visszaigazolást nyer szent szeretete! – Majd, ahogy folytatja Jézus, abból lehet számomra világossá az, amit mondani akarok a személyéről: „Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett.” [Jn 17,4-5]

Egy kis kitérőt tennék, hogy megvilágítsam az, ami lényeges: vissza tudok emlékezni arra, amikor még meg sem születtem, de ott voltam elrejtőzve az anyaméhben? Most kíséreljük meg, hátha sikerül: Minden életfunkcióm működik, már élek! De az életem egy másik embertől függ. Mi szükséges az ember életéhez, létfenntartásához?: víz, levegő, kenyér! Ez a másik ember biztosítja mindezt: táplál, ő lát el oxigénnel!

Mit tanít számunkra Jézus?

„²⁵Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? ²⁶Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? ²⁷Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? ²⁸És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; ²⁹mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. ³⁰Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? ³¹Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ ³²Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. ³³Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. ³⁴Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” [Mt 6,25-34]

Az a másik ember úgy gondoskodik rólam, a maga testében, hogy szinte fogalma sincs róla! Szinte semmit sem képes tenni azért, hogy én legyek (de ellene igen!), mégis életre kelt, kihord, majd, ha szerencsém van fel is nevel. Annak az embernek egy pillanatnyi öröméből, boldogságából leszek. Annak az embernek a boldogsága nem más, mint, hogy megízleli azt a túlon túli boldogságot, mely nem anyagi dolog, hanem lelki. - Isten Lélek! – kijelentem ezen a helyen, hogy Isten boldogságából lettem, és vagyok, mellyel megajándékozta azt az embert, akit felhasznált arra, hogy én lehessek!

Bizonyíték: Isten szeretete mindent megelőz! Még az anyám áldozatát is! Bebizonyítani próbáltam ezzel azt, hogy A Szeretet! Isten lelke az, aki az élet! A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit! [Jn 6,63]

De van egy másik oka is annak, hogy ezt a kis kitérőt tettem!

Jézus személye, akiről azt mondtam, hogy mielőtt bármi lett, Ő volt (Jn 8,58), és Ő érte lett minden, Benne van elrejtve a teljesség (Kol 2,9), akinek teljességéből vagyunk (Jn 1,16), annak az „egy testnek részeként” (Róm 12,5) – ahogy az Atya szülte a Fiút, úgy szül mindegyikünket a világra! Ő választ anyát – Aki Neki tesz szolgálatot – minden ember számára, hogy a maga szeretetéből teremtsen bennünket meg. Erről szól János: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” [Jn 1,12-13]

Jézus Krisztus a bizonyítéka annak, hogy Istennek részesei, részei vagyunk mind. Ahogy egy anyának lehet életképtelenné a gyermeke, úgy lehet Isten gyermekségének életképtelen részévé lenni az az ember, aki nem válik lelki emberré, éppen azért halálra születik! (Róm 8,1-17) Ha Krisztus maga a teremtés teljessége, és mi mindannyian részei vagyunk, akkor az azt jelenti, hogy emberi természetünk megismerésében rá kell ismernünk arra, hogy Krisztusból, Akiben minden ember teljessége benne van, mi az én részem, így Isten részem!

Vissza kell tudnom emlékeznem arra, hogy honnan és miből való vagyok, hogy azonosságomra leljek, és így, lelki békességemre rátalálhassak!

Ez a békesség feltétlenül szükség a számomra, azért, hogy el tudjak távolodni, el bírjam engedni azt az anyagi valóságomat, mely most még fogódzkodóm, ami a biztonságomat jelenti. De ami téves képem. Mert e világ soha nem fog valós biztonságot jelenteni a számomra! Ez önámítás, önmagamat becsapom be ezzel!

Amikor az Isten kifejezni bírta magát Krisztusban – ott a teremtés kezdetén – akkor ebből a teremtett lényből lett képes felismerni azt, hogy mire van szüksége Az Embernek, hogy a Teremtményének élete teljessé lehessen. Vagyis, számára és érte teremtett meg rajta kívül mindent a teremtett világban! Mi ért? Hogy használja! Hogy miközben mindent használhat, eközben megérthesse Isten végtelen jóságát, gazdagságát, szabadságát, bőkezűségét, nagyvonalúságát, kreativitását, türelmét, nyugalmát, irgalmasságát, minden szándékát és célját Velem!

Megállapítom, hogy, ha nem ismerem fel magamat úgy, mint Isten teremtésének részét, de, aki Krisztusból, az ember teljességéből vagyok rész, akkor nem érthetem meg e világhoz való viszonyomat sem! És az ember olyan módon rondít bele a világba – szép szóval: hoz létre, alkot meg a maga hasznára, javára, vagy ellenére, kárára, önmagát ámítva, kábítva –, hogy nem vesz tudomást arról, hogy valójában ki önmaga. Önismeret híján, nélkül okozok kárt magamnak, és okozunk kárt egymásnak! Akkor, mert Isten nélkül cselekszem, nem lehet más az, amit teszek, mint bűn, kóros dolog, egészségemet károsító dolog!

Ha erre rádöbbenek, akkor már, csak nem leszek képes ezt másként elviselni, hordozni, mint úgy, hogy felkiáltsak: Istenem segíts, mert elvesztem!

Már nem lehet az a kérdés, hogy kinek akarok tetszeni? Csak azt a kérdést tehetem fel, ebben a helyzetben, hogy: még kinek tetszhetek? Csak annak, aki irgalmas szeretettel képes megbocsátani mindazért, amit eddig fel sem fogtam, csak egyszerűen elrontottam! Köszönöm! Ámen

 

Himnusz CCCVIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Teremtett rend tetőfokán

te, Szűz Királynő, fennen állsz,

az Isten legszebb műve vagy,

kegyelmekben leggazdagabb.

Mindent Fiával alkot ő,

s hogy első helyre lépj elő,

öröktől úgy határozott,

hogy szüld, ki téged alkotott.

Ahogy Krisztus volt fenn a fán

vértől bíborló nagy Király,

mint szenvedésben részese,

úgy lettél „élők Anyja” te.

Oly sok dicséret ékesít,

ünneplünk kérve, ránk tekints,

mit hódolattal hirdetünk

rólad, fogadd el énekünk.

Dicsérjük most Szülöttedet,

Atyánkat és a Lelket is,

a nagy kegyelmek köntösét

csodákkal ők adták neked. Ámen.