2016. június 26., vasárnap

Évközi tizenharmadik hét vasárnapja



Évközi tizenharmadik hét vasárnapja


Rálépni a krisztusi útra
 
Fiatalok együtt tervezik a hétvégi kirándulásukat. Egyikük részletes turistatérképet szerzett, ezt terítik ki az asztalra, s mindannyian fölé hajolnak. Megkeresik a kijelölt ösvényeket, utakat, nézegetik, hogy hol kell erdőn áthaladniuk, dombokra, kisebb hegyekre felkapaszkodniuk. Tudják, hogy honnan szeretnének elindulni és hová akarnak megérkezni, de az is fontos számukra, hogy az út során az érdemes látnivalókat is megtekintsék, s ne kerüljék el például a magaslati kilátókat. S amikor a térkép hosszas szemlélése után már ismertté vált számukra a vidék, akkor bejelölik, hogy pontosan merre fognak haladni. A kirándulás azonban meghiúsul, egy későbbi időpontra halasztódik a hétvégi erős esőzés miatt. Egy utat képzeletben, gondolatban végigjárni még nem igazi kirándulás, még nem az úton haladás. Az útra rá kell lépni, s azon nem egyhelyben kell toporogni, hanem haladni kell, ha el akarunk érni célunkhoz.
A mai evangéliumban olyan személyekről olvashatunk, akik eljutottak az tervezgetésig, megvolt bennük a szándék, hogy elinduljanak egy úton, de végül mégsem tették ezt meg. Elsőként valaki önként, jószándékkal lép Jézushoz és ezt mondja neki: „Követlek, bárhová mégy.” Lám, mennyire erős benne az elhatározás és a lelkesedés. Ritkán mondunk valakinek olyat, hogy bárhová is megy, mi követni fogjuk őt. Úgy tűnik, hogy ez a személy Jézust már valamennyire ismeri és érdemesnek tartja őt a követésre. Tanítvány akar lenni, aki megértette, hogy a követés feltételek nélküli odaadást jelent. Jézus szavai azonban eltántorítják őt. Megretten attól, hogy esténként talán nem lesz hol aludnia, mert bizonyára kényelmesebb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb életre vágyott.
A második személyt maga Jézus szólítja fel követésére: „Kövess engem!” Benne is megvan a szándék, hogy kövesse az Urat, de nem azonnal. Bizonyos teendői pillanatnyilag fontosabbnak tűnnek számára, ezért nem tud azonnal indulni, még nem készült fel az indulásra. A harmadik személy az elsőhöz hasonlóan szintén önként jelentkező, de még egy kis időt kér Jézustól, hogy búcsút vehessen családjától, tehát ő sem kész még az azonnali indulásra.
Bár Lukács evangélista nem írja le, hogy miként döntött ez a három személy, mégis jogosan feltételezzük, hogy végül egyik sem lépett rá Krisztus követésének útjára, hiszen ellenkező esetben a történet azzal zárulna, hogy ettől kezdve lelkesen követik Jézust. Az apostolok meghívása történeteiben ugyanis éppen az szerepel, hogy ők azonnal készek elhagyni családjukat és mesterségüket, és késlekedés nélkül, rögtön Jézus tanítványai lesznek. Ebben az esetben nincs erről szó, a három szereplő csupán tervezte jövőjét, de nem léptek rá a jónak tartott útra.
Esetük figyelmeztetés számunkra: nem elég a tervezgetés, hanem rá kell lépni a krisztusi útra! Nem elég gondolkozni azon, hogy mennyire jó dolog Krisztus követése, hanem el kell indulni ezen az úton! Nem elég felismerni Krisztusban az üdvösség közvetítőjét, hanem nyomába kell szegődnünk, követnünk kell őt! Örök célunkat, az üdvösséget akkor érhetjük el, ha elindulunk és követjük Jézust, aki az Atyához vezet bennünket.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Nincs szükséged csodálkozókra és bámészkodókra, hanem követésre hívsz minket. Nincs szükséged buzdítókra és lelkes éljenzőkre sem, hanem arra hívsz minket, hogy nyomodban járjunk, tanítványaid legyünk. Segíts, hogy mindig észrevegyem, amikor mellém lépsz! Segíts, hogy a világ zaja közben is meghalljam, amikor megszólítasz! Növeld bennem a készséget, hogy azonnal induljak és kövesselek! Hiszem, hogy indulni, a te követésedre vállalkozni csak szabadon és Istentől vezetve érdemes.
 


2016. június 25., szombat

Jézus Szíve 23.



Jézus Szíve, lándzsával átdöfött Szív, irgalmazz nekünk!
 
Talán minden felnőtt tudja, hogy az emberi szív az anyaméhben a magzatfejlődés első időszakában kezd kialakulni, belekapcsolódik az élet szolgálatába, és dobog hűségesen az egész életen át. Ezt a szolgálatot végezheti úgy is, hogy megáll csendesen, amikor az Istentől kijelölt idő lejár. A nagy betegségek következtében ki tud fáradni, felmorzsolódik minden ereje, esetleg egy heveny szívinfarktus iszonyú fájdalma szakítja meg hűséges szolgálatát. Régóta tudják gonosz emberek, hogy a szívet erőszakkal is meg lehet állítani. A gyilkosságok egy része ősidőktől fogva a szíven ejtett sebbel történt. Jézus Szíve erős, egészséges, munkával edzett szív volt. Az örök Atya Fiának Szíve, amelyet a Szentlélek külön figyelemmel alkotott, sosem volt gyenge, még kevésbé beteg. Jól bírta az erős fizikai munkát, a sok koplalást és egész napos szabadtéri prédikálásokat. Hősiesen birkózott a tizenhét-tizennyolc órás szenvedéssel is. Beteljesült korábbi jövendölése is, hogy az életét senki sem tudja elvenni, maga adja oda, hogy aztán vissza is vegye, mert erre kapott utasítást Atyjától. Ezért a kereszten iszonyatosan szenvedve, mögötte az ostorozás gyilkossággal felérő kínjaival, valóban maga adta oda az életét: „Beteljesedett” (Jn 19,30) „Erre Jézus hangosan fölkiáltott és kilehelte lelkét”(Mk 15,37) a halál beállta után „egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz folyt ki.” (Jn 19,33) Jézus halálát tehát nem a szíven döfés okozta, de akarta ezt a sebet, mert ebből fakadt az Egyház és minden ember üdvössége. A „lándzsával átdöfött Szív” tehát az élet forrása. Kérhetjük irgalmát, érti, és szívesen teljesíti kérésünket.


Himnusz CCVIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Krisztus, tündöklő nappalunk,
az éj árnyát eloszlatod,
kit fényből fénynek vall a hit
és fénnyel áldod szentjeid.
Esengünk hozzád, szent Urunk,
míg tart az éj, vigyázz reánk,
találjunk benned pihenést,
adj nyugodalmas éjszakát.
Mikor lecsukjuk két szemünk,
a szívünk virrasszon veled,
őrködjék mindig jobb kezed
hűséges híveid felett.
Védelmezőnk, tekints le ránk,
igázd le ellenségeink,
vezesd szolgáidat, kikért
véred váltsága volt a bér.
Legyen most néked, Krisztusunk,
és szent Atyádnak tisztelet,
s a Szentléleknek is veled
zengjen dicséret szüntelen. Ámen.
 


Ferenc pápa: Három alap életünk újjáépítéséhez: emlékezet, hit, irgalmas szeretet



Ferenc pápa: Három alap életünk újjáépítéséhez: emlékezet, hit, irgalmas szeretet


Örményországi látogatásának második napján, június 25-én délelőtt a Szentatya szentmisét mutatott be Gjumri városában, melyet 1988-ban pusztító erejű földrengés sújtott. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.


„Felépítik az ősi romokat, és helyreállítják, ami már rég pusztulásnak indult” (Iz 61,4). Kedves testvéreim és nővéreim, kijelenthetjük, hogy ezeken a helyeken beteljesedtek Izajás próféta imént hallott szavai. A földrengés rettenetes pusztítása után, ma azért vagyunk itt, hogy hálát adjunk Istennek mindazért, ami újjáépült.
De feltehetjük magunknak a kérdést: mire hív minket Isten, mit építsünk ma az életben, és főképpen: mire hív minket, mire építsük életünket? Amikor választ kerestek erre a kérdésre, szeretnék megemlíteni nektek három szilárd alapot, amelyre belefáradás nélkül újjáépíthetjük keresztény életünket.
Az első alap az emlékezet. Kérnünk kell a kegyelmet, hogy vissza tudjuk nyerni emlékezőképességünket, hogy emlékezzünk arra, amit az Úr végbevitt bennünk és értünk: emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy – miként a mai evangélium fogalmaz – ő nem feledkezett meg, hanem „megemlékezett rólunk” (Lk 1,72): kiválasztott, szeretett, meghívott minket, és megbocsátott nekünk; hozzá fűződő személyes szeretetkapcsolatunk történetében nagy események mentek végbe, amelyeket újra kell élnünk elménkben és szívünkben. De létezik egy másik megőrzendő emlékezet is, ez pedig a nép emlékezete. A népeknek ugyanis a személyekhez hasonlóan van emlékezete. A ti népetek emlékezete pedig igen ősi és gazdag. Hangjaitokban ott csengenek a múlt szent bölcseinek hangjai; szavaitokban ott hallatszik annak visszhangja, aki ábécéteket megalkotta Isten szavának hirdetésére; énekeitekben egybeolvadnak történelmetek fájdalmai és örömei. Ha mindezt végiggondoljátok, biztonsággal felismerhetitek Isten jelenlétét: ő nem hagyott magatokra titeket. Iszonyú viszontagságok között is együtt mondhatjuk a mai evangéliummal, hogy az Úr meglátogatta népeteket (vö. Lk 1,68): megemlékezett az evangéliumhoz való hűségetekről, hitetek első atyjairól, mindazokról, akik tanúságot tettek arról, vérük árán is, hogy Isten szeretete többet ér, mint az élet (vö. Zsolt 63,4). Szép dolog számotokra hálásan emlékezni arra, hogy a keresztény hit népetek lélegzetvételévé, emlékezetének szíve közepévé vált.
A hit jelenti a reményt is jövőtöknek, a fényt az élet útján, a hit tehát a második alap, amelyről beszélni szeretnék nektek. Mindig fennáll a veszély, amely elhomályosíthatja a hit fényét: az a kísértés, hogy a hitet valami múlthoz tartozó dologgá szűkítsük, valami fontos, de már más időkhöz tartozó dologgá, mintha az valami múzeumban megőrzendő szép miniatúrás könyv lenne. Mindazonáltal, ha a történelem levéltárába zárjuk, a hit elveszíti átalakító erejét, eleven szépségét, pozitív nyitottságát mindenki felé. Ezzel szemben a hit újra meg újra megszületik a Jézussal való éltető találkozásból, az ő irgalmának megtapasztalásából, amely megvilágítja az élet minden helyzetét. Jót tesz nekünk, ha mindennap újraéljük ezt az élő találkozást az Úrral. Jót tesz nekünk, ha olvassuk Isten szavát, és csendes imádságban megnyílunk az ő szeretetére. Jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy az Úr gyengédségével való találkozás örömet gyújtson szívünkben: a szomorúságot felülmúló örömet, a fájdalomnak is ellenálló, lelki békévé alakuló örömet. Mindez megújítja az életet, szabaddá és fogékonnyá tesz a meglepetésekre, késszé és készségessé az Úr és a többi ember számára. Megtörténhet az is, hogy Jézus arra hív valakit, hogy közelről kövesse őt, hogy életét neki és testvéreinek szentelje: amikor hív, főleg ti, fiatalok, ne féljetek, mondjatok neki igent! Ő ismer minket, valóban szeret minket, és szeretné felszabadítani szívünket a félelem és a gőg súlya alól. Ha teret adunk neki, képessé válunk szeretetet sugározni. Ily módon helyet tudtok adni nagy evangelizáló történelmeteknek, amelyre az egyháznak és a világnak szüksége van ebben a viszontagságos korban, amely egyúttal az irgalmasság időszaka is.

Az emlékezet és a hit után a harmadik alap épp az irgalmas szeretet: ezen a sziklán, az Istentől kapott és a felebarátaink iránt tanúsított szeretet szikláján nyugszik Jézus tanítványának élete. A szeretet megélésével pedig az egyház arca megfiatalodik és vonzóvá válik. A konkrét szeretet a keresztény ember belépőjegye: ha másképp jelenünk meg, az letéríthet bennünket utunkról, sőt hasztalan is lehet, mert hiszen erről fogja megtudni mindenki, hogy tanítványai vagyunk: ha szeretjük egymást (vö. Jn 13,35). Mindenekelőtt az ugyanis a feladatunk, hogy belefáradás nélkül a közösséghez vezető utakat építsük, az egység hídjait emeljük és lebontsuk az elválasztó korlátokat. A hívőknek mindig példát kell adniuk, együtt kell működniük egymással, kölcsönös tisztelettel és párbeszédben, s tudniuk kell, hogy „az egyetlen lehetséges verseny az Úr tanítványai között annak eldöntése, ki tudja a legnagyobb szeretetet tanúsítani” (II. János Pál: Homília, 2001. szeptember 27., Insegnamenti XXIV,2 [2001], 478).
Az első olvasmányban Izajás próféta emlékeztetett minket arra, hogy az Úr Lelke mindig azon nyugszik, aki örömhírt visz a nyomorultaknak, aki bekötözi a megtört szívűek sebeit, és megvigasztalja a szomorúakat (vö. Iz 61,1–2). Isten annak szívében lakik, aki szeret; Isten ott lakik, ahol szeretik egymást, különösen pedig ott, ahol bátran és együttérző szívvel gondját viselik a gyengéknek és a szegényeknek. Nagy szükség van erre: szükség van olyan keresztényekre, akik nem hátrálnak meg a nehézségek elől, nem veszítik bátorságukat a viszontagságok közepette, hanem rendelkezésre állnak, nyitottak, szolgálatkészek; szükség van olyan jóakaratú emberekre, akik tettekkel és nemcsak szóval segítik nehézségekkel küzdő testvéreiket és nővéreiket; szükség van olyan igazságosabb társadalmakra, ahol mindenki méltóságteljes életet élhet, és főleg, ahol mindenkinek van igazságosan megfizetett munkája.
Feltehetjük azonban a kérdést: hogyan válhatunk irgalmassá az összes hibáinkkal és nyomorúságainkkal együtt, amelyeket valamennyien látunk magunkban és magunk körül? Egy konkrét példából szeretnék ihletet meríteni, az isteni irgalmasság egyik nagyszerű hírnökétől, akit mindenki figyelmébe kívántam ajánlani azáltal, hogy az egyetemes egyház egyháztanítóinak sorába iktattam: Nareki Szent Gergelyről, Örményország szájáról és hangjáról van szó. Nehéz bárkit is találni, aki hozzá hasonlóan tudná kutatni azokat a szakadékos mélységű nyomorúságokat, amelyek az emberi szívben lakozhatnak. Ő viszont mindig párbeszédbe állította egymással az emberi nyomorúságokat és Isten irgalmasságát, kesergő, könnyes és bizakodó esdekléssel járult az Úr elé, „minden adomány adományozójához, aki lényegénél fogva jó […], vigasztaló szó, megerősítő hír, tovalendítő öröm, […], egyedülálló gyengédség, túlcsorduló irgalom, […] üdvös csók” (Siralmak könyve, 3,1), abban a bizonyosságban, hogy „a harag sötét felhői sosem árnyékolják be az ő irgalmasságának fényét” (ugyanott, 16,1). Nareki Szent Gergely valóban az élet mestere, mert azt tanítja nekünk, hogy mindenekelőtt azt kell elismernünk, hogy rászorulunk az irgalomra, aztán pedig látva nyomorúságainkat és sebeinket nem szabad magunkba zárkóznunk, hanem őszintén és bizalommal meg kell nyílnunk az Úr előtt, aki „közeli Isten, jóságosan gyengéd” (ugyanott, 17,2), „tele van szeretettel az ember iránt, […] tűz, amely megemészti a bűn kiszáradt rönkjét” (ugyanott, 16,2).
Végezetül szeretném az ő szavaival kérni az isteni irgalmasságot és azt az ajándékot, hogy sose fáradjunk bele abba, hogy szeretünk: Szentlélek, „hatalmas védelmező, közbenjáró és békéltető, hozzád fordulunk könyörgéseinkkel […]. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy bátrak legyünk szeretni és jó tetteket végrehajtani […]. Kedvesség, együttérzés, emberszeretet és irgalom Lelke, […] te, aki nem vagy más, csak irgalom, […] könyörülj rajtunk, Urunk, Istenünk, a te nagy irgalmasságod szerint” (Pünkösdi himnusz). Ámen.


Évközi tizenkettedik hét szombatja



Évközi tizenkettedik hét szombatja


Az evangéliumokban kevés alkalommal találkozunk azzal, hogy Jézus meglepődik, elcsodálkozik valamin. Jól ismeri az embereket és az emberi cselekedetek mögött meghúzódó szándékokat, nehéz neki meglepetést okozni. Csodálkozni vagy az emberek hitetlenségén vagy az emberek hitén szokott. Az előbbire példa a sikertelen názáreti fellépés, ahol az emberek elutasítóan viselkedtek vele és „nem is tudott ott csodákat tenni hitetlenségük miatt” (Mt 13,58). A mai evangéliumi történet pedig jó példa arra, amikor Jézus elcsodálkozik valakinek a hitén. A pogány katonatiszt Jézus segítségét kéri beteg szolgája számára, s eközben olyan kijelentéseket tesz, amely mély hitéről tanúskodik. A mi Urunk meglepődik azon, hogy egy pogány származású ember ilyen hittel, alázattal és bizalommal fordul hozzá, hiszen honfitársai részéről sokszor éppen az ellenkezőjével találkozik. A dicséret a hitét kifejező, a hittel kérő embernek szól: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben.” Lehet, hogy ebben a megfogalmazásban van egy kis túlzás, hiszen más esetekben is találkozott mély hitű emberekkel Jézus, de mindenképpen van benne igazság és tanulság számunkra.
Kéréseinket mindig nagy alázattal, méltatlanságunk tudatában, bizalommal, az isteni akarat elfogadásának szándékával és mély hittel terjesszük Isten elé!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenünk, sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: Igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!



2016. június 24., péntek

Jézus Szíve 22.



Jézus Szíve, mindhalálig engedelmes Szív, irgalmazz nekünk!

Az előző elmélkedésekben már idéztem Szent Pál apostol gondolatait arról, hogy Jézus végtelen értékű szenvedéseinek az igazi dicsfényt az engedelmesség adta meg: „Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Isten ezért felmagasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki”. (Fil 2,8-9) a litánia most tárgyalandó invokációjában olyan titkot emel a figyelem központjába, amely Jézus egész engedelmes életét átjárja: rámutat, hogy Jézus nem katonás, becsületre épülő, nem is félelemre támaszkodó, még csak nem is a szülőt tisztelettel körülvevő engedelmesség jellemzi, hanem ez a hősi erény élete értelmes és érzelmes központjából, Szent Szívéből ered. Erre enged következtetni a 40. zsoltár mennyei párbeszéde, ahol a Fiú Atyjával tárgyalja meg a megváltás indítékát: nem kell neked a sokféle áldozat, hanem megnyitottad fülemet, megértettem, átéreztem, hogy jövendő emberszívem forró szeretetére számítasz. „Ezért mondtam, íme, eljövök, hogy megtegyem Atyám a te akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van”.A sok rideg szívű ember hallja meg Jézus felszólítását: én szívből vállaltam értetek a bűnt törlő halált. Ha irgalmamat kéritek, legyetek irgalmas szívűek ti is!


Himnusz CCVII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Jeruzsálem boldog város,
neve: béke-látomás,
élő kövek anyagából
épül mennyek magasán,
mint menyasszonyt koronázzák
égi angyalseregek.
Égből, mint a nászteremből,
megújultan száll alá,
jön az Úrral egybekelni
érintetlen mátkaként,
egytől-egyig minden fala,
minden tere színarany.
Drágagyöngyök ékesítik
kitáruló kapuit,
érdemeik erejével
odajutnak mindazok,
kiket Krisztus szent nevéért
itt lenn üldöz a világ.
Vágják-vésik és simára
csiszolják a köveket,
az építész keze által
kapják végső helyüket,
beillesztve ott maradnak
szent falaknak részeként.
A fölséges Úristennek
dicsőség és tisztelet,
az Atyának és Fiának
s égi szent Láng, teneked
hatalommal és áldással
zengjünk örök éneket. Ámen.