Évközi kilencedik hét szerdája

Évközi kilencedik hét szerdája

Az adófizetéssel kapcsolatos kérdés után újabb vitát kezdeményeznek Jézussal, amelynek témája a halál utáni élet és a feltámadás. A vitát kezdeményezők ezúttal a szadduceusoknak nevezett vallási csoport tagjai, akik arra hivatkozva nem hittek a feltámadásban, hogy az nem szerepel a mózesi könyvekben. Velük ellentétben a farizeusok például hittek a feltámadásban. A zsidó vallási iskolák közti viták légkörét és gondolkodását jól szemlélteti a bevezető történet a hét testvérről, akik sorra feleségül veszik ugyanazt a nőt, de mindegyikük utód nélkül hal meg. A történetben szó szerint megvalósul a sógorházasság parancsa, amely szerint a fiúörökös nélkül meghalt férfi testvérének feleségül kell vennie annak feleségét, hogy testvére számára örököst, utódot támasszon. Csupán kitalált történet ez, amely aligha fordulhatott elő a gyakorlatban.
Bár a történet csupán elméleti és a képzelet szüleménye, Jézus mégis komolyan veszi éppen a feltámadás miatt. Válaszát a kérdezők tévedésére, helytelen gondolkodására való felhívással kezdi, amelynek hátterében az írások hiányos ismerete és Isten hatalmában való kételkedés húzódik meg. Jézus tehát azokat a helyeket idézi az ószövetségi írásokból, amelyek a feltámadásra utalnak. Ezt követően azonban hiányérzetünk támad, mert azt várnánk, hogy példákat fog említeni arra, hogy Isten miként mutatta meg a korábbi időkben különleges hatalmát, amelyből arra lehetne következtetni, hogy van feltámadás. A bizonyításnak ez a módja most elmarad, de később Isten éppen Jézus feltámadásával szolgáltat bizonyítékot arra, hogy van hatalma új életet adni, a halottakat feltámasztani.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

 

Az Én szeretett Fiam 17.

A szentmise az Újszövetség áldozata. Az Újszövetségben Isten egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett, Atyjától kapta a főpapi tisztséget. Nem a zsidó áronita családból származtatott módon, hanem Dávid király 110. zsoltára alapján az egyik későbbi leszármazottja, „Dávid Fia”. „Így mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: Uralkodj ellenségeid közepette!  Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 110,1-4) Melkizedek Ábrahám kortársa, Sálem (Jeruzsálem) királya és egyben a mennyei Isten főpapja. Kivonult Ábrahám elé, aki legyőzte a négy királyt, akik Szodoma és a négy király csapatait kirabolták és fogságba ejtették őket. Áldozatot mutatott be: kenyeret és bort az Ég Istenének. Kétezer év múlva az Isten Fia, Jézus Krisztus az ő rendje szerinti király és pap volt. A zsidóktól halálra ítélve, a zsidóságból, Isten ószövetségi népéből kitagadva a világ összes nemzetének Királya és Főpapja lett. Az utolsó vacsorán elfogyasztotta tanítványaival a bárányvacsorát, ezzel megszüntetve azt. Saját szent Testévé változtatott egy kovásztalan búzakenyér-szeletet és megáldoztatta tanítványait, majd a harmadik kehely borát átváltoztatta saját szent Vérévé, és odaadta azt is a tanítványainak, majd megparancsolta nekik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,14-20) Jézus főpapja Istennek és annak az egy egyháznak, amelyet egyetlennek, (Mt 16,18) Péterre, mint sziklaalapra, bevehetetlen erődítményként alapított. Jézus saját testét áldozza fel a világ összes emberének bűnei bocsánatáért. Mi volt áldozatának oltára? A kereszt. Az a félelmetes kínzóeszköz, szégyenfa, a legvadabb, legelvetemültebb római rabszolgák kivégzőeszköze, amit Jézusnak, a nem rabszolgának, nem bűnözőnek kiköveteltek népe vezetői. Pilátus táblát írt hozzá örök bizonyítékul: Názáreti Jézus a Zsidók Királya.  Héber, latin és görög nyelven volt írva, hogy mindenki el tudja olvasni. A zsidók tiltakoztak az írás ellen, javítsa ki Pilátus: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy ő mondta magáról: a zsidók királya vagyok” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam” (Jn 19,21-22) Igaza volt: Jézus minden nép, a mindenség Ura és Királya. A római katolikus templomok, kápolnák fölségjele a kereszt. Az Ószövetségből sok üzenetet olvashatunk Megváltónk küldetéséről. A szentmise olvasmányaiban is rengeteget idéz az Egyház. Ami az Ószövetségben még halványan érthető, az Újban kiderül. („Quod in veteri  Testamento latet, in novo patet”) Mindegyik Isten üzenete. „Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik, és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt teljes értékű nyilvános istentiszteletet mutatnak be. Így tehát minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az Egyház viszi végbe; hatékonyságát nem is éri el az Egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben. A földi liturgiában annak a mennyeinek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Oda tart zarándok utunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, és a szentélynek és az igazi szövetségsátornak szolgája (Zsid 8,2) a földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával énekeljük együtt az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust (Fil 3,20) amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségesen” (Kol 3,4)

 

Himnusz CLXXXIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,

Atyát s Fiút ki egybekötsz,

szívünket, kérünk, töltse be

kegyelmed égi ereje.

Száj, nyelv, ész, érzék és erő

zengjen hitvalló éneket,

a lánggal égő szeretet

gyújtson tüzével szíveket.

Hadd ismerjük meg az Atyát,

és értsük általad Fiát,

s ki mindkettőjük Lelke vagy,

higgyünk örök időkön át. Ámen.

Ferenc pápa: A keresztény ember szívesen és örömmel szolgál

Ha megtanulnánk szolgálni és a másik ember elé sietni, hogy megváltozna a világ! – hangoztatta a Szentatya május 31-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. Május utolsó napján, a Szűzanya hónapjának lezárásaként a Szentatya Máriának szentelte gondolatait.

A szolgálat és a találkozás révén megtapasztalhatjuk az örömet, amely betölti az életet. Női bátorság, a másokra való odafigyelés képessége, egy kinyújtott segítő kéz, gondoskodás. Mindenekelőtt azonban öröm, amely betölti a szívet, új értelmet és irányt ad az életnek – fogalmazott a pápa.

Ferenc pápa a napi evangéliumi szakaszból kiindulva Mária Erzsébetnél tett látogatását (vö. Lk 1,39–56) elemezte, valamint Szofoniás próféta (vö. Szof 3,14–18) és Szent Pál szavaira (vö. Róm 12,9–16b) támaszkodva arról az örömteli liturgiáról beszélt, amely friss fuvallatként tölti meg életünket. Milyen rossz is fintorgó arcú, szomorú keresztényeket látni, nagyon-nagyon rossz – mondta a pápa, majd hozzátette: „Ők nem is teljesen keresztények. Azt hiszik, hogy keresztények, de nem azok egészen. Ez a keresztény üzenet. És ebben az örömteli hangulatban, amellyel a mai liturgia megajándékoz minket, két dolgot szeretnék kiemelni: az első egy hozzáállás, a második egy tény. A hozzáállás a szolgálat.”

Mária hezitálás nélkül szolgál. Ahogy az evangélium mondja, „sietett” annak ellenére, hogy állapotos volt, és az úton ki volt téve a banditák okozta veszélynek. Ez a 16, legfeljebb 17 éves lány bátor volt. Fölkelt és ment – mondta a pápa, aki ezután a női bátorságról beszélt. „A bátor nők az egyházban olyanok, mint a Szűzanya. Ezek a nők viszik előre a családot, ezek a nők nevelik a gyerekeket, néznek szembe annyi bajjal, fájdalommal, ápolják a betegeket… Bátrak: fölkelnek és szolgálnak, szolgálnak. A szolgálat a keresztények ismérve. Aki nem azért él, hogy szolgáljon, annak fölösleges élnie. A szolgálat pedig az öröm jegyében kell, hogy teljen” – ez az a hozzáállás, amire a pápa fölhívta a figyelmet. Van öröm és szolgálat is, mindig.

A másik pont, amiről Ferenc pápa szólt homíliájában, az Mária és unokatestvére, Erzsébet találkozása. Ez a két nő találkozik, méghozzá örömmel találkozik egymással, és a pillanat ünneppé válik. Ha mi ezt megtanulnánk, a szolgálatot és a másik elé való sietés képességét, hogy megváltozna a világ! „A találkozás is keresztény sajátosság. Egy olyan ember, aki kereszténynek mondja magát és nem képes elmenni másokhoz, találkozni velük, az nem teljesen keresztény. Mind a szolgálat, mind pedig a találkozás megkívánja, hogy kilépjünk önmagunkból: kilépjünk, hogy szolgáljunk, hogy találkozzunk, hogy átöleljük a másik embert. És Mária ezzel a szolgálatával megújítja ígéretét az Úrnak, megvalósítja azt a jelenben. És az Úr – ahogyan az első olvasmányban hallottuk: »Veled van az Úr, a te Istened« – éppen a szolgálatban, a találkozásban jelenik meg” – zárta homíliáját Ferenc pápa.

Évközi kilencedik hét keddje

Évközi kilencedik hét keddje

Miután a vallási vezetők hiába kérdezték Jézust származásáról és hatalmáról, viták sorát kezdeményezik vele, amelynek az a célja, hogy belekössenek tanításába és olyan kijelentésekre kényszerítsék, amelyek alapján vádolhatják majd őt. A mai evangéliumban az első ilyen vitáról olvasunk, amelynek témája az adófizetés. Az adófizetés kérdése minden bizonnyal megosztotta a korabeli társadalmat és a mindennapi beszélgetések tárgya lehetett. Az engedékenyebbek elfogadhatónak tartották, hogy a zsidók adót fizessenek az elnyomó rómaiaknak, mert ilyen módon megőrizhető volt az ország békéje. A lázadó lelkületűek eleve elutasították az idegen uralmat, nem tűrték el, hogy a rómaiak gyakorolják felettük a hatalmat, ráadásul még adót is kellett fizetni nekik. E lázadás a rómaiakkal való szembekerülést jelentette.
A vitaindító kérdés így hangzik: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Vajon melyik oldalra áll Jézus? Beletörődik abba, hogy Isten választott népe nem szabad és helyesli az elnyomókkal való békés viszonyt? Vagy lázadásra bíztatja honfitársait? Jézus ezt mondja: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” E bölcs válasszal kikerüli a csapdát, nem nyilvánít véleményt e politikai kérdésben, ugyanakkor most is felhívja a figyelmet az Istennek járó tisztelet fontosságára.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, szívem szeretet nélkül nem tud meglenni. De még sokáig kell veled menetelnem, míg szeretetedet igazán megismerem. Akkor talán megtanulom, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol kész leszek feltétel nélkül magam odaadni. Szívem tele van boldogság utáni vággyal, de ez a vágy is megkínoz, mert nem tud igazán beteljesülni. Ezért kell előbb abba a sötétségbe esnem, mely önző kívánságaimat kioltja. Csak akkor lesz a szeretetem oly erős, mint a halál, mert akkor saját önzésem börtönét törtem át, és szabaddá lettem, mint ahogy a halál szabaddá tesz bennünket az isteni élet dicsőségére. Uram, töltsd be ürességemet, hogy szereteted halvány sugarát mindig láthassam!

Az én szeretett Fiam 16.

A Megváltónak az összes emberért kell szenvednie és meghalnia, hogy bocsánatot nyerjenek az irgalmas Istentől. Nagyon sok szentírási szöveg beszél erről. Szemelvényt tudok csak kiragadni a sok üzenetből, amelyet a Mennyei Atya előre megfogalmazott. „Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, hiszen oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata--, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik, és olyan dolgoknak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés (Iz 52,13-53,3) „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (5) Mint a juh,  amelyet leölni visznek,  vagy mint a bárány elnémul nyírója előtt: ő sem nyitotta ki a száját. A gonoszok között adtak neki sírboltot (7b-9a) Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul, látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.(10-12) Jézus minderre az isteni tervre, amelyet Izajás próféta látott és írt le Krisztus előtt hét évszázaddal már konkrétan válaszolt: A megtestesülés elfogadásakor, legkésőbb az ábrahámi áldáskor. Az elfogatása előtti estén, az utolsó vacsorán. Az Egyiptomból szabaduló nép a legelső bárányvacsora alkalmával még nem sejtette, hogy a jövendő Messiás 1280 év múlva ünnepélyesen befejezi a bárányvacsorát, ugyanakkor feláldozza magát, mint Isten Bárányát. egy kovásztalan kenyér átváltoztatásával saját élő testévé és a harmadik kehelyben lévő bor átváltoztatásával saját vérévé. Ott az apostoloknak, majd a később benne hívőknek is átörökíti eucharisztikus áldozattá kereszthalála örök emlékezetére és egyben a jelenlévő hívek eucharisztikus táplálékává. Ezután pedig velünk marad, mint „vándorlásunk örök társa” (Ho 280 B) kenyér színében a tabernákulumban. Ez tehát a megváltó szenvedésének, mint a megváltás tényének legszentebb misztériuma. Az Atya mindezt 1932-ben megerősítette nagy üzenetében: „De mit tegyek, hogy az emberek között találjam magam? Nem volt más lehetőség, mint hogy Én magam menjek, Istenségem második személyében. Megismernek-e Engem az emberek? Rám hallgatnak-e?  Számomra a jövőből semmi sem volt elrejtve: e két kérdésre Én magam azt válaszoltam: „Nem vesznek majd tudomást jelenlétemről, még ha közel is vannak hozzám. Fiamban bántalmazni fognak, minden jó ellenére, amit nekik cselekedni fog. Fiamban megrágalmaznak, keresztre feszítenek, hogy megöljenek. Vajon megállok-e ezért? Nem, gyermekeim, az emberek iránti szeretetem sokkal nagyobb. Nem álltam meg itt: felismerhetitek jól, hogy szerettelek benneteket, hogy úgy mondjam, jobban, mint szeretett Fiamat, vagy jobban, mint saját magamat. Amit nektek mondok, az annyira igaz, hogy ha elegendő lett volna teremtményeim egyike, hogy levezekelje a többi ember bűneit Fiaméhoz hasonló élet és halál által, haboztam volna. Miért? Mivel elárultam volna szeretetemet, szenvedést okozva egy másik teremtményemnek, amelyet szeretek, ahelyett, hogy én magam szenvedtem volna a Fiamban. Sohasem akartam szenvedést okozni gyermekeimnek” (Az Atya szól 25-26)

 

Himnusz CLXXXII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Az Úr Igéje földre szállt,

bár Atyja jobbján megmaradt,

s művének adva át magát,

elérte életalkonyát.

Mikor halálra adta őt

egyik tanítvány hűtlenül,

az élet asztalán előbb

magát rendelte ételül.

Két szín alatt osztotta szét

testét s vérét övéinek,

hogy Istenember lényegét

a teljes ember kapja meg.

Ki földi testben egy velünk,

lett asztalunknál ételünk,

holtában váltságdíj nekünk,

országában hazát lelünk.

Ó, üdvösséges áldozat,

a zárt eget ki megnyitod,

ránk törnek ostromló hadak,

erőt adj, nyújtsd felénk karod.

Egy-háromságos Istenünk,

örök dicsőség teneked,

ki a hazában minekünk

adsz el nem múló életet. Ámen.