A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 14.

Az embereknél még inkább megfigyelhető, mint az állatoknál, hogy ahol a tudás kevés, ott az érzés és a szeretet nagyobb. Látjuk ezt a gyermekekben, akik annál jobban szeretik szüleiket, minél kevesebbet tudnak róluk, és a novíciusokban is, akik első évükben vagy éveikben jámborabbak, mint később, amikor már tanultabbak. Ebből az következik, hogy a kutatás és a tanultság fáradságos keresése nem szükséges ahhoz, hogy valaki ezt a tökéletes teológiát megtalálja. De a belénk öntött tudás nem szükségképpen hiányzik azokból, akik spekulatív teológia által nyertek felkészítést. Ha a hit által megtanulták, hogy Isten egészen kívánatos és szerethető és ő a tökéletes szeretet, és ha a vágy bennük megtisztul, megfelelően irányul és gyakorlat által előrehalad, akkor nem látom be, hogy ez a vágy hogy ne alakulhatna át, forrósodhatna föl és emelkedhetne föl ahhoz az Egyhez, akiről értelemmel beláttuk, hogy egészen egy: vagyis a szeretet forrása. Ahogy egy tanult ember mondta, és ahogy értelemmel is belátható, csalódni fognak azok, akik mindig olvasni akarnak, vagy hangosan imádkozni vagy állandóan áhítatgyakorlatokat akarnak ellesni azoktól, akik ezekről beszélnek. Csalódni fognak, ha azt gondolják, hogy ez önmagában elég az itt leírt szent gyakorlathoz, ami nem egyéb, mint a szív vágyakozása és belső lendülete. Azok az egyéb dolgok egy kicsit segíthetnek, de nem elegendőek. Az ilyen emberek áhítatra indulhatnak, ha olvasnak vagy szóban imádkoznak, vagy szent igéket hallanak, de vedd el tőlük a könyvet és a jámbor mondásokat, és meglátod, milyen hamar vége az egésznek. Fogadkoznak, hogy biztos visszatér az áhítatuk, amint visszakapják a könyveket és a szent szavakat. Mármost ha a két teológia közül csak az egyik lehetne a miénk, akkor összehasonlíthatatlanul jobb lenne a másodikat választanunk, mert sokkal jobb, ha jámbor, áhítatos szeretet van bennünk Isten iránt, mint ha csupán hideg, éles értelmünk, amit a tanulás palléroz. Mivel az első teológia meg lehet az eretnekekben és a gonosz szellemekben is, azért a rejtett teológia kívánatosabb, mint a spekulatív. Persze, az lenne a legjobb, ha mind a kettő a miénk lehetne, ha két jobb kezünk lenne, az egyik aranyból, a másik drágakőből. Tudd azt is, hogy amikor a lélek értelme, ami a legfőbb ismert képességünk, továbblép annak szeretésére és kívánására, amiről elmélkedik, akkor mintegy önmaga fölé emelkedik, és ezt a lépést hívják úgy, hogy a lélek elragadtatása, vagy önmaga fölé vagy szelleme fölé emelkedése , ahogy sok könyvben megtalálod leírva.Hasonlít ez arra, ami akkor történik, ha vizet vagy más folyadékot tűzön felforralunk. Amikor az imént még csöndes víztükör bugyborékolni és lobogva forrni kezd, akkor úgy tűnik, hogy az edény nem tudja tovább magában tartani, hanem a hő miatt túlárad és önmaga fölé emelkedik. Így az a lélek is, amelyet a theologia mystica szeretetének heve még nem forralt fel, közömbösen és magába roskadtan nyugodni látszik, de ha a szeretet szelleme áthevíti a szívet, akkor a lélek mintegy kiugrik magából vagy önmaga fölé repül. Így azt is mondhatjuk, hogy ami eddig tudomány vagy spekulatív tudás volt az észben és az értelemben, az immár bölcsesség, vagyis édes tudomány és theologia mystica. Ez az igazság tudása révén tudomány, a jóság hozzáadása révén pedig bölcsesség. Ezért van az, hogy a másodikat gyakran hozzáadják, illetve mindig ráépítik az elsőre, legalábbis a hitre, ami az igazi spekulatív teológia különleges tanítója.Ezt a fajta imádságot nevezik bölcsességnek is, mert, ahogy látod, ez valójában ízlelő tudás. Szent Pál szerint az ilyen bölcsesség csak a tökéletesekben van meg, mert a kevésbé tökéleteseknek nem adnak táplálékul ilyen fennkölt tanítást. Azért hívják bölcsességnek, mert megismerteti velünk, hogy Istennek milyen az íze, és a bölcs erről mondja, amikor Istenről beszél: "Bölcsességet adott azoknak, akik irgalmasan cselekedtek."Ezt a fajta imádságot nevezik a szeretet művészetének is, mert csak szeretettel végezhető, és gyarapszik benne a szeretet, jobban, mint bármely más művészet vagy oktatás által, továbbá azért, mert Krisztus, a szeretet Istene tanítja azt a szerető szívűeknek. A művészet sokszor levesz a lábáról embereket, akik erővel nem legyőzhetők, amint ezt Dávid esetében is látjuk, hiszen Góliátot inkább ügyességgel, mint erővel győzte le. Az elefántok sem a vadászok erejének, hanem agyafúrtságának esnek áldozatul. Ezt a gyakorlatot tehát azért nevezik művészetnek, hogy a gyönge legyőzhesse a mind között legerősebbet, és szívének foglyává tehesse, megbilincselhesse, énekelve a menyasszonnyal: "Foglyul ejtettelek, és nem engedlek szabadon"A szeretetnek ezt a művészetét erősebbnek tartják a halálnál is, ami pedig mindent legyőz, így ebben agyakorlatban egyaránt megvan a művészet és az erő, a két legjobb tulajdonság ahhoz, hogy bármit legyőzzön.

Himnusz LXVI.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Jézus a törvénynek, amit Mózes megírt,

s a szertartásoknak magát aláveti,

noha hatalma mérhetetlen, mennyei,

és kormányozza fenn az égi sereget,

s a menny, a föld, a tenger is szavára lett.

A Boldogasszony hozza tiszta karjain

Istent, ki emberi testünket vette fel;

s Fiára az Anya szelíd csókot lehel.

Valóban ember, s mégis Ura, Istene,

kinek dicsőségével ég, föld van tele.

Íme, a tiszta fény a nemzetek előtt,

a rég várt sarjadék e nép körébe jött,

a botrány romlására ő meghívatott,

ki üdvös életet fog itt fakasztani,

és megnyilatkoznak szívünknek titkai.

Dicsőségét Atyánknak zengjük lelkesen,

e Gyermeknek uralma legyen végtelen,

s a hívő tisztelet a Lelket is áldja;

az oszthatatlan Hármas-Egy örök diadalát

így vallja énekünk örök időkön át. Ámen.

Ferenc pápa a megszentelt élet éve lezárásának küszöbén: Prófétaság, közelség, remény

Ezt a három szót hangsúlyozta Ferenc pápa február elsején, amikor a VI. Pál teremben fogadta azt a több ezer megszentelt életű férfit és nőt, akik a megszentelt élet évének lezárására és az irgalmasság szentévének megünneplésére érkeztek Rómába. Rögtönzött és előre megírt beszédét is közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim!

Készítettem egy beszédet erre az alkalomra a megszentelt élet témáiról és annak három tartóoszlopáról – vannak mások is, de a megszentelt élet három fontos tartóoszlopáról. Az első a prófétaság, a második a közelség, a harmadik pedig a remény. Prófétaság, közelség, remény. Odaadtam a bíboros prefektusnak (João Braz de Aviz) a szöveget, mert kissé unalmas lenne, ha felolvasnám, és szeretném inkább azt elmondani nektek, ami a szívemből fakad. Rendben?

Szerzetesek és szerzetesnők, vagyis az Úr szolgálatára szentelt férfiak és nők, akik az egyházban ezt az utat járják, az erősen érezhető szegénységét, a tiszta szeretetét, mely lelki atyaságra és anyaságra vezeti őket az egész egyház számára, valamint az engedelmességét… De ebben az engedelmességben mindig hiányzik valami, mert a tökéletes engedelmesség az az Isten Fiának engedelmessége, aki kiüresítette önmagát, engedelmességből emberré lett a kereszthalálig. Vannak azonban köztetek olyan férfiak és nők, akik erősen élik engedelmességüket, olyan engedelmességet – nem katonásat, nem, az a fegyelemről szól, az más dolog –, a szív odaadásának engedelmességét. És ez prófétaság! „Talán nem lenne kedved inkább ezt vagy azt csinálni?” „Dehogynem, de a regula szerint ezt, ezt és ezt kell tennem. A szabályzat rendelkezései szerint ezt, ezt és ezt kell tennem. Ha pedig nem látok valamit tisztán, akkor megbeszélem az elöljáróval, és a párbeszéd után engedelmeskedem.” Ez a prófétaság, az anarchia magva ellen, melyet az ördög vet el. „Te mit csinálsz?” – „Azt csinálom, amihez kedvem van.” Az akarat anarchiája az ördög lánya, nem Istené. Isten Fia nem volt anarchista, nem arra hívta övéit, hogy ellenállást szervezzenek ellenségeik ellen; ő maga mondta ezt Pilátusnak: „Ha e világi király lennék, hívtam volna katonáimat, hogy megvédjenek.” De ő az Atyának engedelmeskedett. Csak ezt kérte: „Atyám, kérlek, ne add nekem ezt a kelyhet, ne… De legyen meg, amit te akarsz!” Amikor engedelmességből elfogadtok egy dolgot, olyasmit, ami sok esetben nincs ínyünkre… [mutatja: lenyeljük] – mivel az olasztudásom nagyon gyenge, időnként a jelbeszédet kell használnom – le kell tehát nyelnünk engedelmességből. De megtesszük. Nézzük a prófétaságot. A prófétaság azt jelent, hogy elmondjuk az embereknek: létezik a boldogság útja, a nagyság útja, olyan út, amely örömmel tölt el téged, és ez Jézus útja. A Jézushoz való közelség útja. A prófétaság ajándék, karizma, melyet a Szentlélektől kell kérnünk: [azt kérem,] hogy ki tudjam mondani azt a szót az alkalmas pillanatban; hogy meg tudjam tenni azt a dolgot az alkalmas pillanatban; hogy az életem, az egész életem prófétaság legyen. Próféta férfiak és nők. Ez nagyon fontos! „Á, hagyjuk, éljünk úgy, ahogy mindenki más él…” Nem, a prófétaság annak kimondását jelenti, hogy van valami igazabb, szebb, nagyobb, jobb, ami mindnyájan meghívást kaptunk.

A második szó a közelség. Megszentelt férfiak és nők, de nem azért, hogy eltávolodjunk az emberektől és nagy kényelemben éljünk, nem, hanem hogy közel kerüljek és megértsem a keresztények és a nem keresztények életét, a szenvedéseiket, a problémáikat, és sok más dolgot, amit csak akkor érthetünk meg, ha a megszentelt férfi és nő közel kerül az emberekhez, vagyis felebaráttá válik: a közelségben. [Az olasz nyelvben a felebarát (prossimo) szó „közeli embert” jelent.] „De, Atyám, én klauzúrás nővér vagyok, nekem mit kell tennem?” Gondoljatok csak a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre, a missziók védőszentjére, aki lángoló szívével közel került az emberekhez, és a misszionáriusoktól kapott levelek közelebb vitték az emberekhez. Közelség. Az, hogy megszentelt személlyé válunk, nem azt jelenti, hogy egy, kettő vagy három fokkal magasabb társadalmi osztályba lépünk. Az igaz, igen sokszor halljuk a szülőket: „Tudja-e, atyám, hogy nekem van egy lányom, aki szerzetesnővér, van egy fiam, aki szerzetes?!” Büszkeséggel mondják ezt. Rendben is van! Megelégedettséget jelent a szülők számára, ha van egy megszentelt életet élő gyermekük, ez jól is van. De a megszentelt személyek számára ez nem olyan pozíció, nem olyan életállapot, ahonnan így nézek [mutatja: lenézek] a többiekre. A megszentelt életnek közel kell vinnie engem az emberekhez: közel kerülni hozzájuk fizikailag, lelkileg, megismerni az embereket. „Igen, atyám, a közösségemben a házfőnöknő engedélyt adott nekünk, hogy meglátogassuk a szegénynegyedeket, hogy találkozzunk az emberekkel…” – „És a te közösségedben vannak-e idős nővérek?” – „Igen, igen… A betegszobában, a harmadik emeleten.” – „És naponta hányszor látogatod meg nővértársaidat, az időseket, akiknek lánya vagy unokája lehetnél?” – „Tudja, atyám, nagyon sok a munkám, nem jut időm felmenni hozzájuk…” Közelség! Ki áll legközelebb egy megszentelt férfihoz vagy nőhöz? A közösségben élő testvére, illetve nővére. Ő áll legközelebb hozzátok. Ezt a közelséget pedig kedvesen, jósággal, szeretettel éljük meg. Tudom, a ti közösségeitekben soha nem beszélitek ki egymást, soha… (Mondja viccelve.) Az egymástól való eltávolodás egyik módja épp ez, a pletykálás terrorizmusa. Értsétek pontosan: nem pusztán a pletykálás, hanem a pletykálás terrorizmusa, mert aki kibeszéli a másikat, az terrorista. Terrorista a saját közösségén belül, mert a pletykát mintegy bombaként dobja be ez ellen vagy az ellen, majd nyugodtan továbbáll. Ez romboló! Aki ilyet tesz, az pusztít, mint egy bomba, és ez az illető eltávolodik. Jakab apostol azt mondta, hogy talán a legnehezebb emberi és lelki erény a nyelv féken tartása.

Ha ingerenciád támad, hogy egyik testvéred vagy nővéred ellen mondj valamit, vagyis hogy bedobj egy pletykabombát, akkor harapd el a nyelved! Erősen! Ne legyen terrorizmus a közösségben! „De, Atyám, ha van valami gyengesége, amit ki kell javítani?” Akkor mondd meg neki személyesen: ez a viselkedésmódod zavar engem, vagy szerintem nem helyes. Vagy ha ez nem tanácsos – mert néha ez nem bölcs dolog –, akkor mondd meg annak, aki orvosolni tudja, aki meg tudja oldani a problémát, de senki másnak. Megértettétek? A pletykák nem használnak. „A káptalanon sem?” Ott igen! Nyilvánosan, és mindazt, amiről úgy érzed, hogy el kell mondanod; elfoghat ugyanis a kísértés, hogy ne mondjuk el a káptalanon, utána viszont: „Láttad a perjelnőt? Láttad az apátnőt? Láttad az házfőnöknőt?…” De miért nem mondtad el ott, a káptalanon...? „Nem is tudom.” Akkor nincs jogod hozzá! Világos ez? A közelség erényeiről van szó. És ez megvolt a szentekben. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz soha, de soha nem panaszkodott a munka miatt, és a miatt a nyűg miatt sem, amelyet az a nővér jelentett neki, akit az ebédlőbe kellett vinnie minden este: a kórusról az ebédlőbe. Soha! Mert az a szegény nővér nagyon idős volt, szinte már béna, nehezen járt, fájdalmai voltak – együtt tudok vele érezni! –, egy kicsit idegesítő is volt. (Teréz) soha nem ment egy másik nővérhez, hogy panaszkodjon: „Mennyi nyűgöt jelent ez nekem!” Mit csinált? Segített neki kényelmesen elhelyezkedni, odavitte neki az asztalkendőjét, szelt neki kenyeret, és rámosolygott. Ezt hívják közelségnek. Közelség! Ha pletykabombát dobsz a közösségedbe, az nem közelség, az háborúzás! Ez eltávolodás, eltávolít téged másoktól, anarchiát szül a közösségben. Ha ebben az irgalmasság szentévében mindnyájatoknak sikerülne, hogy egyszer sem viselkedik pletykáló terroristaként, az siker lenne az egyház számára, az életszentség nagy sikere! Legyetek bátrak! Legyetek közel egymáshoz!

Aztán ott van a remény. Megvallom nektek, hogy nehezen élem meg, amikor látom a hivatások csökkenését, amikor fogadom a püspököket, és megkérdezem tőlük: „Hány szeminaristátok van?” – „Négy-öt.” Amikor nálatok, a ti – férfi vagy női – szerzetesközösségetekben van egy vagy két novícius, novícia… a közösség pedig csak egyre öregszik… Amikor vannak nagy monostorok, és Amigo Vallejo bíboros tudna mesélni nekünk arról, hogy Spanyolországban mennyi ilyen van, amelyet csak négy-öt idős nővér tart fenn, míg ők is el nem fogynak. És ez kísértést jelent nekem a remény ellen: „De, Uram, mi történik? Miért válik a megszentelt élet méhe meddővé?” Néhány szerzetesrend kipróbálja a „mesterséges megtermékenyítést”. Mit csinálnak? Csalogatnak…: „Gyere csak, meglásd, jó lesz, gyere, gyere…” Aztán majd szembesül a problémákkal, amelyek belül vannak. Nem. Komolyan kell venni a felvételt! Alaposan tisztázni kell, hogy valódi hivatásról van-e szó, majd segíteni kell a hivatás növekedését. Azt hiszem, a remény elvesztésének kísértése ellen – melyet a meddőség ébreszt – többet kell imádkoznunk. Imádkozni, belefáradás nélkül.

Sokat segít nekem, ha elolvasom azt a szakaszt a Szentírásban, amelyben Anna – Sámuel édesanyja – gyermekáldásért imádkozik. Imádkozik, mozog a szája, imádkozik. Az idős pap pedig, aki kissé vak volt és nem látott jól, azt gondolta, hogy részeg. Ám ennek az asszonynak az volt a szívében: „Gyermeket szeretnék! Gyermeket szeretnék!” Kérdezem tőletek: látva, hogy mennyire csökken a hivatások száma, a ti szívetek is ilyen állhatatosan imádkozik? „Szerzetesrendünknek fiúkra van szüksége, szerzetesközösségünknek lányokra van szüksége…” Az Úr, aki annyira nagylelkű volt, be fogja tartani ígéretét. De kérnünk kell tőle! Zörgetnünk kell szívének ajtaján. Mert fennáll a veszély – ronda dolog, de el kell mondanom –, hogy amikor egy szerzetesrend azt látja, hogy nincsenek gyermekei és unokái, és elkezd zsugorodni, akkor a pénzhez tapad. Tudjátok, hogy a pénz az ördög trágyája. Amikor nem kapják meg azt a kegyelmet, hogy hivatásaik, gyermekeik legyenek, azt gondolják, a pénz majd megmenti életüket; már öregkorukra gondolnak: hogy ez se, az se hiányozzon… És így nincs remény! Remény egyedül az Úrban van! A pénz soha nem fogja megadni neked! Ellenkezőleg: lealacsonyít téged! Értitek?

Ezt akartam elmondani nektek ahelyett, hogy felolvastam volna azt a néhány oldalt, amelyet a bíboros prefektus majd később odaad nektek…

Szeretném nagyon megköszönni nektek mindazt, amit tesztek. Megszenteltekként, mindenki a saját karizmája szerint. Szeretném kiemelni a megszentelt nőket, a szerzetesnővéreket. Mi lenne az egyház, ha nem lennének nővérek? Ezt már mondtam egyszer: amikor elmész a kórházakba, iskolákba, plébániákra, szegénynegyedekbe, missziókba, mindenhol találsz olyan férfiakat és nőket, akik odaadták életüket… A legutóbbi, afrikai utamon – ezt már elmeséltem, ha jól emlékszem, az egyik általános kihallgatáson – találkoztam egy nyolcvanhárom éves olasz szerzetesnővérrel. Ő azt mondta nekem: „Itt vagyok – nem emlékszem pontosan a számra – huszonhárom vagy huszonhat éves koromtól. Ápolónő vagyok egy kórházban.” Gondoljunk csak bele: huszonhat éves korától egészen nyolcvanhárom éves koráig! „Írtam a rokonaimnak, hogy nem térek vissza többé.” Amikor elmész egy temetőbe, és látod, mennyi misszionárius szerzetes halt meg negyvenévesen, mert elkapták a betegségeket, az ottani országok lázzal járó betegségeit; feláldozták az életüket…, akkor azt mondod: ők szentek! Ők a magvak! Mondanunk kell az Úrnak, hogy szálljon le egy kicsit ezekbe a temetőkbe, és nézze meg, mit tettek a mi elődeink, és adjon több hivatást, mert szükségünk van rájuk!

Nagyon köszönöm nektek ezt a látogatást, köszönetet mondok a bíboros prefektusnak, a titkár úrnak és az altitkároknak mindazért, amit a megszentelt élet évében tettetek. De kérlek, ne feledkezzetek el az engedelmesség prófétaságáról, a közelségről – a hozzád legközelebb álló, a te legfontosabb felebarátod a testvéred és nővéred a közösségben –, s végül a reményről! Adja meg az Úr, hogy új hivatások szülessenek rendjeitekben! Imádkozzatok értem! Köszönöm!

***

Ferenc pápa előre megírt, João Braz de Aviz bíborosnak írásban átadott beszéde:

Kedves testvéreim és nővéreim!

Öröm tölt el, amiért találkozhatom veletek most, a megszentelt élet évének végén.

Jézus egy napon, a maga végtelen irgalmasságában mindnyájunkat megszólított, és személyesen ezt kérte: „Jöjj, kövess engem!” (Mk 10,21) Ma azért vagyunk itt, mert egykor igennel válaszoltunk. Odaadásunk néha lelkes és örömteli volt, máskor inkább megszenvedett, s talán bizonytalan. Mindenesetre nagylelkűen követtük, és engedtük olyan utakon vezetni minket, amilyeneket nem is képzeltünk volna. Osztoztunk vele meghitt pillanatokban: „Gyerek, vonuljunk félre […], pihenjetek egy kicsit” (Mk 6,31); megosztottuk vele a szolgálat és a küldetés időszakait: „ti magatok adjatok nekik enni” (Lk 9,13); sőt a keresztet is: „ha valaki utánam akar jönni […], vegye fel keresztjét” (Lk 9,23). Bevezetett bennünket az Atyával való saját kapcsolatába, nekünk adta az ő Lelkét, kitágította szívünket az ő szívének méretére, megtanított szeretni a szegényeket és a bűnösöket. Együtt követtük őt, megtanultuk tőle a szolgálatot, a befogadást, a megbocsátást, a testvéri szeretetet. Megszentelt életünknek azért van értelme, mert az, hogy vele maradunk és őt hordozva járunk a világ útjain, hasonlóvá tesz minket őhozzá, egyházzá tesz minket, adománnyá a világ számára.

A most véget érő év hozzájárult ahhoz, hogy jobban ragyogjon az egyházban a megszentelt élet szépsége és szentsége, növelte a megszenteltekben a meghívásuk iránti hálát és válaszuk örömét. Minden megszentelt férfi és nő lehetőséget kapott arra, hogy világosabban lássa saját identitását, és így megújult apostoli buzgósággal feszüljön neki a jövőnek, hogy új oldalakat írjon teli minden jóval, az alapítók karizmáját követve. Hálásak vagyunk az Úrnak mindazért, amit megélnünk engedett ebben a kezdeményezésekben oly gazdag esztendőben. Köszönetet mondok a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának, amely a nagy eseményeket előkészítette és lebonyolította itt, Rómában és a világban.

A megszentelt élet éve véget ér, de a mi elkötelezettségünk továbbra is az, hogy hűségesek maradjunk a meghívásunkhoz és növekedjünk a szeretetben, az odaadásban és a kreativitásban. Ezért szeretnék rátok hagyni három szót.

Az első a prófétaság. Ez a ti sajátos vonásotok. De milyen prófétaságot vár is tőletek az egyház és a világ? Mindenekelőtt az a feladatotok, hogy hirdessétek – elsőként életetekkel s csak aztán szavakkal – Isten valóságát. Istenről kell beszélnetek! Ha azt tapasztaljuk, hogy alkalomadtán elutasítják, vagy félresöprik, vagy elhallgatják őt, meg kell kérdezni magunkat, vajon elég áttetszőek voltunk az ő arcának, vagy inkább csak a saját arcunkat mutattuk. Isten arca egy olyan Atya arca, aki „irgalmas és kegyes, lassú a haragra és nagy a szeretetben” (Zsolt 103,8). Ahhoz, hogy meg tudjuk őt ismertetni, személyes kapcsolatban kell lennünk vele; és ezért szükségünk van a képességre, hogy imádjuk őt, nap mint nap ápolnunk kell a vele való barátságot, az imádságos párbeszédben, amikor szív szól a szívhez, és különösképpen a csendes imádásban.

A második szó, amit rátok hagyok, a közelség. Jézusban Isten közel jött minden férfihoz és nőhöz: osztozott az ifjú házasok örömében a galileai Kánában és a naimi özvegy aggodalmában; belépett Jairus halálérintette házába és a nárdus olajtól illatos betániai házba; magára vette az emberek betegségeit és szenvedéseit, egészen odáig ment, hogy életét adta váltságul mindenkiért. Krisztust követni azt jelenti, hogy oda megyünk, ahová ő ment; magunkra vesszük, mint jó szamaritánus, a sebesültet, akit az úton találunk; megkeressük az elveszett bárányt. Jézushoz hasonlóan közel kell lennünk az emberekhez; osztoznunk kell örömeikben és fájdalmaikban; szeretetünkkel meg kell mutatnunk Isten atyai arcát és az egyház anyai simogatását. Soha senki ne érezze azt, hogy távoliak, távolságtartók, zárkózottak és ezért meddők vagytok! Mindnyájatoknak az a feladata, hogy szolgálja testvéreit, saját karizmáját követve: ki az imával, ki a katekézissel, ki a tanítással, ki a betegek és szegények gondozásával, ki az evangélium hirdetésével, ki az irgalmasság különféle cselekedeteit végezve. Az a fontos, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem mint Jézus, aki nem önmagának élt, hanem az Atyának és értünk.

Elérkeztünk a harmadik szóhoz, ez pedig a reménység. Azáltal, hogy tanúságot tesztek Istenről és az ő irgalmas szeretetéről, Krisztus kegyelmével reményt tudtok önteni az emberiségbe, amely tele van szorongással, félelemmel, és a kétségbeesés kísérti. Meg tudjátok éreztetni a boldogmondások, az őszinteség, az együttérzés megújító erejét, a jóság, az egyszerű, lényegre törő, jelentést hordozó élet értékét. Táplálni tudjátok a reményt az egyházon belül is. Például az ökumenikus párbeszédre gondolok. Az egy évvel ezelőtti találkozó különböző keresztény felekezetekhez tartozó megszentelt személyek között szép újdonság volt, amelyet érdemes folytatni. A megszentelt személyek – sokszínű formában megvalósuló – életének karizmatikus és prófétai tanúságtétele segíthet, hogy sokkal jobban felismerjük a köztünk lévő egységet, és elősegítheti a teljes közösség elérését.

Kedves testvéreim és nővéreim! Mindennapi apostoli szolgálatotokban ne engedjétek, hogy befolyásoljon titeket az életkorotok vagy az, hogy hányan vagytok! Az, ami igazán számít: az a képességünk, hogy megismételjük – mindig új módon, életünk minden szakaszában – kezdeti igenünket Jézus hívására, aki továbbra is hív minket. Az ő hívása és a mi válaszunk eleven tartják reményünket. Prófétaság, közelség, remény. Ha így éltek, szívetekben öröm lesz, amely megkülönböztető jegye Jézus követőinek s még inkább a megszentelt személyeknek. Életetek pedig vonzó lesz sok fiatal lány és fiú számára, Isten dicsőségére, és Krisztus jegyesének, az egyháznak szépségére.

Kedves testvéreim és nővéreim! Köszönetet mondok az Úrnak azért, amik vagytok, és amit tesztek az egyházban és a világban. Megáldalak és anyánkra, Máriára bízlak titeket. Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem!

Gyertyaszentelő Boldogasszony

Gyertyaszentelő Boldogasszony

Lukács evangélista csak néhány eseményt jegyez le írásában Jézus gyermekkorából, amelyek közül a legjelentősebb Jézus templomi bemutatása. Negyven nappal születése után édesanyja, Mária és nevelőapja, Szent József elvitték az újszülött Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy mint elsőszülött gyermeket megváltsák, és bemutassák a mózesi törvények által előírt áldozatot. Innen ered az ünnep hivatalos elnevezése. Az eseménynél jelent volt egy Simeon nevű férfi, aki Istent magasztaló imájában világosságnak nevezi a gyermek Jézust. Olyan világosságnak, amely nem csupán a választott nép, hanem a pogány nemzetek számára is világosság lesz. Prófétai kijelentése valóban beteljesedik Jézus személyében, aki nyilvános működése idején kijelentette magáról: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Simeon és Anna prófétaasszony, aki szintén jelen volt Jézus templomi bemutatásánál, mindazokat jelképezik, akik a megelőző évszázadokban a világ világosságának jövetelére vártak, s akik most Jézusban felismerhetik az igazi világosságot. A világ világosságával való találkozás jelképeként alakult ki ezen a napon a gyertyaszentelés szertartása, s innen származik az ünnep sajátos magyar elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony.
Úr Jézus! Hozz örömöt és világosságot az életembe és minden ember életébe!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Mária, Jézus Anyja és a papok anyja, engedd, hogy így szólítsunk téged, hogy ünnepelhessük anyaságodat, s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad, Istennek szent anyja! Krisztus Anyja, aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak embertestet adtál, hogy üdvözítse a szegényeket és a megtört szívűeket; őrizd meg szívedben és Egyházadban a papokat, Megváltónknak Anyja!
Hitnek Anyja, aki elkísérted a templomba az Emberfiát, hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket; ajánld az Atyának az ő dicsőségére Fiadnak papjait, Szövetség Szent Szekrénye!
Szent II. János Pál pápa

A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 13.

6.Gyakran végezd az összeszedett imát, hogy begyakorold.

Frequenta el recogimiento por ensayarte en su uso.
A gyakorlat elnevezései

 
Ennek a gyakorlatnak sokféle elnevezése van a Szentírásban és a szent, tanult doktorok műveiben. Néha úgy nevezik, hogy "theologia mystica", ami annyit jelent, hogy "rejtett", mert jó tanítónk, Jézus, titokban, a szív rejtekhelyén, belül tanít minket. Ő magának tartotta fenn ezt a fő tantárgyat, mert a teológia tantárgyai közül ez a tudomány királynője vagy úrnője, aki – ahogy a bölcs mondja – a hit kastélyába hívja udvarhölgyeit, a többi tudományt, hogy szolgáljanak neki. A teológiának két fajtája van: az egyik spekulatív, vagy elemző, ami valójában ugyanaz, a másik pedig rejtett. A második fajta teológia a tárgya a Harmadik Ábécéskönyvnek, erre utal a címe. Nem lépek fel azzal az igénnyel, hogy ebben az ábécéskönyvben megtanítom ezt, és senki halandó nem léphet fel ilyen igénnyel, mert Krisztus magának tartotta fenn azt a szolgálatot, hogy a szíveket titkosan tanítsa, ott, ahol a teológia rejtetten él, mint isteni tudomány, és sokkal kiválóbb, mint a másik, a spekulatív, amit elsőnek említettem. Azt a teológiát, amiről a jelen írás szól, nem lehet kielemezni, mert meg van írva, hogy aki a Fönségest elemzi, azt megragadja és agyonnyomja Isten egészen nagy dicsősége. Gerson szerint ez a teológia azért jobb és tökéletesebb, mert az első csak a másodiknak az előjátéka; vagy olyan, mint a derékszalag, amire támaszkodunk, amikor a szeretet létráján egyre feljebb hágunk.Az első teológia úgy tanít Istenről, hogy elmélkedhessünk róla mint legfőbb igazságról, a második pedig, nem kételkedve az elsőben, továbblép és úgy szereti Istent mint a legfőbb jót. Az első az ész dolga – de ne felejtsd, hogy még a gonosz szellemek is ki vannak képezve ebben, hiszen a Szentírás szerint ezek hiszik Isten és remegnek  – a második az akarat dolga, amely beleszeretett a legfőbb jóba, és ez Isten igaz szeretőinek teológiája. A másik teológia elenyészik, amikor Isten látása helyébe lép a hitnek mint annak díja; ez a teológia viszont tökéletesedni fog, mert tovább gyarapszik a szeretetben és immár nem lesz rejtett, hanem nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt, legyen az öreg vagy fiatal.Az első, spekulatívnak is nevezett teológia az okfejtés, érvelés, kifejtés és valószínűsítés módszeréhez folyamodik, mint a többi tudomány. Skolasztikus teológiának is nevezik, ami annyit jelent, hogy tanult emberek végzik, és aki ki akar tűnni ebben, annak ugyanúgy a tanulás eszközeire van szüksége, mint bármely tudományban: éles elme, folyamatos gyakorlás, könyvek, figyelem, és egy képzett tanító. A rejtett teológiát, amelyről itt beszélünk, nem ezekkel az eszközökkel lehet elérni, hanem inkább a szeretet révén, az erények gyakorlásával, amelyek felkészítik és megtisztítják a lelket. A léleknek más teológiai erényekre is szüksége van a megvilágosodáshoz: a Szentlélek ajándékaira és az evangéliumi boldogságokra, a tisztulás, megvilágosodás és tökéletesedés hármas hierarchikus aktusai szerint.

Himnusz LXV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Fényességosztó, bőkezű,

ki fényt árasztva gazdagon

az éjnek gyászát oszlatod,

s a nap világa tűz le ránk.

Igaz fényesség csak te vagy,

nem hajnal törpe csillaga,

mely a jövendő napsugárt

szegényes fénnyel jelzi csak,

hanem napnál is teljesebb

verőfény, tűző napvilág;

szívünk legmélyebb rejtekén

sugárzó fényed átragyog.

Szív tisztasága győzze le

lázongó vérünk vágyait;

a tiszta testnek temploma

őrizze lelkünk kincseit.

Krisztus, kegyelmes nagy Király,

adassék néked hódolat,

Atyád áldjuk s a Lelket is

idők végéig szüntelen. Ámen.

Ferenc pápa: Legyünk alázatosak, a romlottság sebei nehezen gyógyulnak

Az alázat az életszentség útja – hangsúlyozta Ferenc pápa február 1-jei reggeli szentmiséjén a Szent Márta-ház kápolnájában. A Szentatya Dávid király esetéről szólt, aki bűnének tudatában elfogadja a megaláztatásokat az Úrba vetett bizalom lelkületével.

A pápa rámutatott, hogy Isten megbocsátja a bűnt, de a romlottság sebei nehezen gyógyulnak. Dávid király egy lépésre van attól, hogy a romlottság vétkébe essen, de Nátán próféta, Isten küldötte értésére adja a rosszat, amit elkövetett. Ferenc pápa homíliájában Dávid alakjáról szólt, aki bűnös, de szent is (2Sám 15,13–14.30; 16,5–13a).

Dávid tehát bűnös, de nem romlott, mert aki romlott, nincs annak tudatában. Különleges kegyelemre van szükség, hogy megváltozzon egy romlott ember szíve. Dávid, aki nemes szívű, felismeri vétkét. Mit mond neki Nátán? Az Úr megbocsátja bűnödet, de a romlottság, amelyet támasztottál, növekedni fog. Megöltél egy ártatlant, hogy elkendőzd a házasságtörést. A kard sosem távolodik majd el házadtól. Isten megbocsátja a bűnt, Dávid megtér, de a romlottság sebei nehezen gyógyulnak. Látjuk ezt a világ számos részén – jegyezte meg a pápa.

Dávidnak szembe kell néznie fiával, Absalommal, aki már romlottá vált, és háborúzik ellene. A király azonban összehívja övéit, és úgy dönt, hogy elhagyja a várost, maga mögött hagyja a szövetség ládáját, nem használja fel Istent védelmére. Elmegy, hogy megóvja népét. Ez az életszentség útja, amit Dávid elkezd járni azután, hogy a romlottság vétkébe esett.

Dávid tehát sírva, befedett fővel hagyta el a várost, és van, aki követte és átkozta őt. Közöttük volt Simei, aki vérengzőnek nevezi és megátkozza. Dávid elfogadja ezt, mert azt gondolja: ha átkoz, azért teszi, mert az Úr mondta neki. Majd Dávid azt mondta szolgáinak: ,,Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre (…). Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint.” Dávid tehát tudja értelmezni a jeleket. Megaláztatásának pillanata ez, amikor megfizet vétkéért. „…Hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért” – mondja, és az Úr kezébe ajánlja magát. Ez Dávid útja, a romlottság pillanatától az Úr kezéig. Ez az életszentség. Ez az alázat – figyelmeztetett Ferenc pápa.

Gondolom, hogy mindannyian, ha valaki rosszat mond rólunk, igyekszünk visszavágni, hogy nem igaz. Vagy úgy teszünk mint Simei: még durvább válasszal felelünk. Az alázat csak a megaláztatásokon keresztül érkezhet el a szívhez. Nincs alázat megaláztatás nélkül. Ha nem vagy képes elviselni megaláztatásokat az életedben, nem vagy alázatos. Ez nagyon egyszerűen matematika: az egyedüli út az alázathoz a megaláztatás. Dávid végül elérkezik az életszentséghez a megaláztatás által. Az életszentség, amelyet Isten ajándékoz gyermekeinek és az egyháznak, Fia megaláztatásán keresztül érkezik el, aki hagyja, hogy sértegessék és keresztre feszítsék – igazságtalanul. Ez az Isten Fia, aki megalázkodik. Ez az életszentség útja. Dávid a saját viselkedésével prófétai módon előrevetíti Jézus megaláztatását. Kérjük az Úrtól az alázat kegyelmét mindannyiunk és az egész egyház számára. Kérjük továbbá azt a kegyelmet is, hogy megértsük: nincs alázat megaláztatás nélkül – zárta hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában.