Zsolozsma L.

Kezdődik a Második Törvénykönyv

1, 1. 6-18

Mózes búcsúbeszéde Moáb síkságán

Ezek azok a beszédek, amelyeket Mózes egész Izraelnek tartott a Jordánon túl a pusztában, Arabában Szuffal szemben, Párán, Tofel, Laban, Hacerot és Di-Zahab között:
     „Az Úr, a mi Istenünk így szólt hozzánk Hórebnél: »Már elég időt töltöttetek ennél a hegynél. Keljetek útra, s vonuljatok az amoriták hegyvidékére és a velük szomszédos törzsekhez, amelyek Arabában a hegyek közt, a síkságon, a déli részeken és a tenger mentén laknak, majd Kánaán földjére és Libanonba, egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig. Lám, ezt a földet adom nektek. Vonuljatok be, és vegyétek birtokba a földet! Az Úr atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel ígérte, hogy nekik s utánuk utódaiknak adja.«
     Abban az időben ezt mondtam nektek: »Nem tudlak tovább egyedül elviselni benneteket. Az Úr, a ti Istenetek megsokasított benneteket, így már annyian vagytok, mint égen a csillag. Az Úr, atyáitok Istene sokasítson meg benneteket még ezerszeresen, s áldjon meg, ahogyan megígérte! Hogyan győzném hát egyedül viselni terheteket?! És gondjaitokat és pörlekedéseiteket? Gondoskodjatok hát minden törzs számára bölcs, okos és tapasztalt emberekről, hogy fölétek rendeljem őket.«
     Akkor azt feleltétek nekem: »Amit mondasz, az jó.« Erre odahívattam a törzsek vezetőit – bölcs, okos és tapasztalt emberek voltak –, s fölétek rendeltem őket, az ezres, százas, ötvenes és tízes csoportok élére, s hogy tisztséget töltsenek be a törzsekben. Egyszersmind bíráitoknak is meghagytam: »Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítéljetek valamely ember és testvére vagy egy idegen között, ítéletkor ne nézzétek a személyt, a kicsiket éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyokat. Ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Isten ügye! Ha valamely eset túlságosan nehéz a számotokra, terjesszétek elém, hadd halljam.« Így hát akkor mindent meghatároztam, amit tennetek kellett.”

 

 

A Megszentelt Élet Éve 28.

A Megszentelt Élet Éve

VITA CONSECRATA

 
„A papi hivatás titok. „Egy csodálatos csere” (admirabile commercium) Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (Szent II. János Pál) Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára”  (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus  üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét.

Ferenc pápa üzenete 2015. január 18-ára, a vándorlók és menekültek világnapjára.

Az egyház határtalan és mindenki anyja

Ferenc pápa üzenete 2015. január 18-ára, a vándorlók és menekültek világnapjára.

Kedves Testvérek!

Jézus „a legjobb hithirdető és maga az evangélium” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 209). Odaadó gondoskodása, különösen a legsebezhetőbb és kitaszított emberek iránt, mindenkit arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a leggyengébbekről és fedezze fel arcát mindenek előtt az új formában jelentkező szegénység és rabszolgaság áldozataiban. Az Úr mondja: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25, 35-36). A földön zarándokló és a magát mindenki édesanyjának valló egyháznak ezért az a küldetése, hogy Jézus Krisztust szeresse, imádja és szeresse, különösen a legszegényebb és legelhanyagoltabb emberekben; egészen biztosan közéjük tartoznak a vándorlók és menekültek, akik megpróbálnak szabadulni életveszélyes és drámai helyzetükből. Idén ezért lett a vándorlók és menekültek világnapjának témája: Az egyház határtalan és mindenki anyja.

Az egyház valóban kiterjeszti ölelő karjait, hogy korlátlanul befogadjon minden népet, különbségtétel nélkül, és hirdesse mindenkinek: „Isten a szeretet” (1 Jn 4, 8.16). Halála és feltámadása után Jézus azzal bízta meg tanítványait, hogy tanúi legyenek és hirdessék az öröm és irgalmasság evangéliumát. Pünkösdkor az apostolok erre bátran és lelkesen kiléptek az utolsó vacsora terméből; a Szentlélek ereje győzedelmeskedett kétségeik és bizonytalankodásuk felett, és azt is elérte, hogy igehirdetésüket mindenki megértette a saját nyelvén. Így kezdettől fogva az egyház egy olyan édesanya képévé vált, akinek szíve korlátlanul nyitva áll mindenkinek az egész világon. Ez a küldetés már kétezer éves múlttal rendelkezik, a missziós hithirdetés pedig már az első századoktól kihangsúlyozta az egyház egyetemes anyaságát, amit aztán a szentatyák írásai továbbfejlesztettek, és a II. Vatikáni Zsinat is újra felélesztett. A zsinati atyák „ecclesia mater”-ről beszéltek, hogy megmagyarázzák annak természetét, hiszen ez az egyházanya életet ad gyermekeinek, tagjai közé fogadja őket és gondoskodik róluk (vö. Dogmatikai konstitúció az egyházról, Lumen gentium, 14).

Az egyház, amely nem ismer határokat és mindenki édesanyja, terjeszti a szolidaritás és befogadás kultúráját az egész világon, minden nép között, és ezért senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó, vagy kiselejtezendő személynek tekinteni. Ha a keresztény közösség valóban átéli az egyháznak ezt az anyaságát, akkor táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat és türelmesen segít, egyre közelebb kerül hozzájuk az imádság és az irgalmasság cselekedetei által.

Ma mindez különös jelentőséggel rendelkezik. Korunkban ugyanis, tanúi vagyunk egy valóban széleskörű migrációnak; sokan elhagyják származási helyüket, kockázatos utazásokra vállalkoznak, magukkal cipelik reményeikkel, félelmeikkel és vágyaikkal teli poggyászaikat és emberibb életfeltételeket keresnek. Ez a vándormozgalom azonban, nem ritkán bizalmatlanságot és az ellenségeskedést idéz elő még a keresztény közösségekben is, még mielőtt bárki megismerte volna az említett személyek sorsát, üldöztetését, vagy éppen nyomorát. Ezek a gyanakvások és előítéletek ilyenkor konfliktusba kerülnek a bibliai paranccsal, miszerint: tisztelettel és együtt érző szeretettel be kell fogadnunk a szükséget szenvedő idegent.

Egy részről, megszólal bennünk a lelkiismeret hívogató szava: legyünk érzékenyek az emberi nyomor iránt és gyakoroljuk a felebaráti szeretet parancsát, amelyet Jézus akkor hagyott ránk, amikor azonosította magát az idegenekkel, a szenvedőkkel, az erőszak és kizsákmányolás minden ártatlan áldozatával. Más részről, emberi természetünk gyengeségének következtében, érezzük azt a kísértést is, „hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).

A hit, remény és szeretet bátorsága azonban azt is lehetővé teszi, hogy leszűkítsük az emberi tragédiáktól elválasztó távolságokat. Jézus Krisztus ugyanis azt várja tőlünk, hogy felismerjük Őt a vándorlókban és a menekültekben, a száműzött és hontalan emberekben; általuk is arra szólít minket, hogy osszuk meg velük anyagi tartalékainkat és esetleg még abból a jólétből is adjunk fel valamit, amelyért valamikor jól megdolgoztunk. Erre emlékeztetett VI. Pál pápa, amikor kijelentette: „a kedvezőbb helyzetben lévőknek kötelességük bizonyos jogaikról lemondani, hogy javaikat bőkezűbben bocsáthassák mások rendelkezésére” (Octogesima adveniens apostoli buzdítás, 1971. május 14., 23).

Mindezeken túl a mai társadalmak multikulturális jellege is arra ösztönzi az egyházat, hogy vállalja a szolidaritás, a közösségépítés és az evangelizáció új feladatait. A vándormozgalom sürgeti az emberek és kultúrák harmonikus együttélésének szavatolását, azoknak az értékeknek az elmélyítését és megerősítését, amelyekre mindig szükség van. A cél eléréséhez azonban nem elegendő a puszta tolerancia, amely csupán csak megnyitja és egyengeti az utat a különbözőségek tisztelete, a különböző származással és kultúrával rendelkező emberek együttélése felé. Ez egybevág az egyház hivatásával, hogy áthidalja a határokat és segítse „a védekezés és félelem, az érdektelenség és kirekesztés magatartásformák ... felcserélését egy olyan magatartással, amelynek alapját a ’találkozás kultúrája’ képezi. Egyedül csak ez által sikerül felépíteni az igazságosabb, testvériesebb és jobb világot” (Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára, 2014).

A vándormozgalom mindenesetre akkora méreteket öltött, hogy azt csak az államok és a nemzetközi szervezetek összefogásával, rendszeres és szoros együttműködésével lehet hatékonyan szabályozni és kezelni. A vándorlás valójában mindenkit cselekvésre szólít, nemcsak a jelenség méretei miatt, hanem „az általa felvetett társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák és a megrendítő drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll” (XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 2009. június 29., 62).

Napjainkban napirenden vannak a nemzetközi viták a migráció kezelésének módozatairól, jogi szabályozásáról, ezek célszerűségéről, arról, hogy miként lehetne megbirkózni a vándorlás jelenségével. Létezik sok olyan nemzetközi, nemzeti és helyi szervezet és intézmény is, amely ugyancsak azok szolgálatára szenteli erejét és munkáját, akik a kivándorlással keresik a jobb életlehetőségeket. Nagylelkű és dicséretes fáradozásuk ellenére mégis szükség van a személyi méltóság és emberközpontúság védelmére épülő, egyetemes együttműködés hálózatával is rendelkező, mélyreható és hatékony akciókra. Ez által még hatékonyabbá válik a küzdelem a kriminális és gyilkos emberkereskedelemmel, az alapvető emberi jogok megsértésével, az erőszak, a zsarnokság és a rabszolgaság minden formájával szemben. Ez az együttműködés azonban megkívánja a kölcsönösséget, a készséges és bizalmas együtt munkálkodást, abban a tudatban, hogy „a felsorolt jelenségekhez párosuló nehézségekkel egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni, mert azok olyan szerteágazók, hogy időközben már minden kontinenst elértek, a bevándorlás és kivándorlás mindkét mozgási irányának megfelelően” (Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára, 2014).

Annak érdekében, hogy a vándorlók életkörülményeit emberibbé tegyük, az elvándorlás globális jelenségére, mindenképpen a felebaráti szeretet és az együttműködés globalizációjával kell válaszolnunk. Ugyanakkor erősíteni kell a megfelelő feltételeket teremtő törekvéseket, amelyek szavatolni tudják a kiváltó okok fokozatos csökkentését, az egymást kölcsönösen kiváltó háborúk és éhínségek megszüntetését, amelyek egész népeket ösztönöznek arra, hogy elhagyják saját szülőföldjüket.

A vándorlók és menekültek iránti szolidaritáshoz párosuljon a bátorság és a kreativitás. Erre azért van szükség, mert ezek segítségével világszerte kibontakozhat egy igazságos és megfelelő gazdasági és finánc rend, azzal a béke iránti fokozott elkötelezettséggel, amely minden igazi haladás nélkülözhetetlen feltétele.

Kedves Vándorlók és Menekültek! Nektek különös helyetek van az egyház szívében és segítetek neki, hogy szívének dimenziói még inkább kitáguljanak és így anyasága még inkább megnyilvánuljon az egész emberi család iránt. Sose veszítsétek el bizalmatokat és reményeteket! Gondoljunk az Egyiptomba menekülő Szent Családra: a Boldogságos Szűz Mária anyai, és Szent József gondoskodó szívében mindig élt az a töretlen bizalom, hogy Isten sohase hagyja el őket. Hozzájuk hasonlóan bízzatok ti is az Úrban! Az ő oltalmukba ajánllak benneteket és szívből adom rátok apostoli áldásomat.

Vatikán, 2014. szeptember 3.

Ferenc pápa

Évközi 2. hét vasárnapja

Évközi 2. hét vasárnapja

Krisztusra mutatni

 
Keresztelő Szent János alakjával az adventi időszakban többször találkoztunk. A Megváltó előfutáraként, előhírnökeként szerepelt, aki az ószövetségi idők utolsó prófétájaként azt a küldetést kapta Istentől, hogy előkészítse a népet a Messiás jövetelére. A mai vasárnapon szintén róla, és Jézusról szóló tanúságtételéről olvasunk az evangéliumban. Érdemes áttekintenünk az életét, amely annak kezdetétől befejezéséig Krisztusra mutató élet volt.
Szent Lukács evangéliuma Keresztelő János születésének hírüladásával kezdődik. A jeruzsálemi templomban szolgálatot teljesítő Zakariásnak megjelenik Isten angyala, aki azt a hírt hozza, hogy hamarosan gyermeke fog születni. Mivel feleségével, Erzsébettel együtt mindketten idősek már és nem számíthatnak arra, hogy gyermekük lesz, Zakariás nem hisz az angyalnak. Hitetlensége miatt megnémul, s csak a gyermek, János születésekor tud újra megszólalni, beszélni. Már ekkor különleges jelek veszik körül Jánost.
Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatása alkalmával nem csupán a gyermeket váró két asszony találkozik, hanem a születendő gyermekek is. Erzsébet méhében megmozdulva, ujjongva köszönti János az érkező Messiást, Jézust. Mintegy harminc esztendő telik el, amikor János megkezdi működését a bűnbánat hirdetésével és a kereszteléssel. Amikor Jézus jön hozzá megkeresztelkedni a Jordán folyóhoz, akkor János így tanúskodik róla: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” (Jn 1,32-34).
Valamivel később, amikor már Jézus is keresztelni kezdett, (vö. Jn 3,22) az a kérdés merült fel az emberekben, hogy ki lehet a nagyobb: János vagy Jézus? János személyével kapcsolatban félreértés alakulhatott ki, mert szigorú életmódja miatt egyesek azt gondolhatták róla, hogy ő lehet a Messiás. Ekkor jelenti ki Keresztelő János a következőket Jézusra vonatkozóan: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30). Érdemes megemlítenünk azt is, hogy János az ő vértanúságával is előre hirdeti a Messiás sorsát.
Ahogyan Keresztelő János egész élete Krisztusra mutatott, ugyanúgy minden kereszténynek is ez a hivatása. Félretéve a gőgöt és az önös érdekeket kell az életünknek Jézusra mutatni. Az alázat és szolgálatkészség elengedhetetlen. Krisztusra mutatni annyit jelent, mint tanúságot tenni az Úrról. E ponton kell megértenünk, hogy tanúságtétel nélkül nincs igaz hit, nincs élő hit. A tanúságtétel nélküli vallásosságból a hit lényeges eleme hiányzik, mégpedig a megosztás, a továbbadás. Ha a hit valóban olyan érték, amely meghatározza az életemet, akkor természetesnek tartom, hogy ezt az értéket, ezt a kincset másokkal is meg akarom osztani. Ahhoz a Jézushoz akarok vezetni másokat, akit személyesen megismertem a hit által, akit meggyőződéssel követek, mert szavai az örök életre vezető igazságot jelentik nekem és minden embernek. A Krisztussal való személyes találkozásból születik meg a hit és tőle kapjuk azt a küldetést, hogy tanúságot tegyünk róla a világban.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Szívem mélyén visszhangzik a mennyei Atya tanúságtétele rólad, hogy te Isten Fia vagy. Hittel fogadom el ezt az isteni kinyilatkoztatást és hittel vallom, hogy te vagy az Isten Fia, aki magad is kísértést szenvedtél és vállaltad a kereszthalált a mi üdvösségünkért. Szenvedésedben, halálodban és dicsőséges feltámadásodban is megmutatkozott, hogy Isten Fia vagy. Segíts engem, hogy hozzád hasonlóan egész életemben engedelmesen teljesítsem az Atya akaratát! Segíts, hogy hozzád vezessem azokat, akik az igazságot keresik és az örök életre vágyakoznak.

Zsolozsma IL.

Sirák fiának könyvéből

 44, 1b-2. 16 – 45, 6
Az atyák dicsérete Hénochtól Mózesig 

Nagyhírű férfiak dicséretét zengem, az atyáinkét egymás után, szépen. Sok dicsőt teremtett az Úr, megmutatta nagyságát ősidők óta. Hénoch tetszett az Úrnak, azért elragadta; ő a megtérés példája a nemzedékek előtt. Noét feddhetetlen igaznak találta, a harag idején ő volt az új hajtás. Miatta maradt meg egy maréknyi ember, amikor jött az ár. Örök szövetségben megígérte neki: többé nem pusztít el mindent az áradat. Ábrahám egy sereg népnek híres atyja, nincs, aki dicsőségben versenyezhet vele. Megtartotta a Magasságbeli törvényét, és szövetséget kötött vele. Testén szerzett érvényt a szövetségnek, s hűséges maradt a megpróbáltatásban. Ezért esküvel ígérte meg neki, hogy utódaiban megáldja a népeket, s megsokasítja törzsét, mint a föld porát, és felmagasztalja, mint a csillagokat, örökrészt ad neki tengertől tengerig és a folyamtól a föld határáig. Ábrahám kedvéért Izsáknak is újra megígérte áldását minden nép számára; (Izsák) a szövetséget Jákobra ruházta, s (az Úr) megerősítette áldásaival. Örökrészül neki adta az országot, ő meg szétosztotta a tizenkét törzs között. Egy derék férfit támasztott belőle, aki minden kortársának megnyerte tetszését: Mózest, az Isten s az emberek kedveltjét, akinek emlékét egyre magasztalják. Dicsfénnyel övezte, akár a szenteket; és naggyá tette ellenségei rémületére. Szavára véget vetett a csodajeleknek, és megdicsőítette a királyok előtt. Megbízásaival elküldte a néphez, s megmutatta neki dicsősége fényét. Megszentelte, mivel hűséges volt és szelíd, és kiválasztotta minden ember közül. Megadta neki, hogy hallhatta a szavát, és bevezette a felhő sötétjébe. Szemtől szemben adta neki parancsait, az élet törvényét és a bölcsességét, hogy tanítsa meg rá Jákobnak fiait, Izraelt arra, hogy mik a parancsai. 

A keresztrefeszített Jézus minden csapásunkban előttünk és velünk jár”

Ferenc pápa homíliája a taclobani szentmisén: „A keresztrefeszített Jézus minden csapásunkban előttünk és velünk jár”

Fülöp-szigeteki apostoli látogatásának másodnapján Ferenc pápa elérte úticélja legközepét, hiszen ő azért jött, hogy felkeresse és megvigasztalja a Yolanda tájfuntól leginkább sújtott várost, Taclobant. Váratlanul azonban egy kisebb erősségű tájfun közeledtére, pár órával előbbre hozták a szentmise kezdetét. Viharos szélben, Ferenc pápa maga is sárga műanyag esőkabátot felöltve mutatta be a szentmisét a Yolanda tájfun sújtotta térség közepén, mintegy félmillió hívő jelenlétében. Tekintettel a rendkívüli körülményekre, Ferenc pápa – eltekintve az előre kész homíliájától – teljes egészében szabadon fogalmazta meg spanyol nyelven a beszédét, melyet azonnal angolra fordítottak.

Jézus már előttünk végigjárja a keresztútjainkat

Az első olvasmányban hallottuk, hogy olyan főpapunk van, aki képes velünk együtt elszenvedni a mi gyengeségeinket, mert ő maga is mindenben próbára tétetett, jóllehet bűnt nem követett el. Jézus olyan, mint mi. Úgy élt, mint mi. Egyenlő velünk mindenben, a bűnt kivéve. Azért, hogy még jobban hasonlóvá legyen hozzánk, magára vette a bűneinket, ő maga bűnné lett (2 Kor 5,21). Ezt Szent Pál mondja, aki maga nagyon is jól ismerte a bűnt. Jézus előttünk jár mindig. Amikor mi a keresztutunkat járjuk, ő már előttünk végigjárta azt.

Azt éreztem: Ide nekem el kell jönnöm!

Ha most mi itt összejöttünk, 14 hónappal a Yolanda tájfun után, ez azért van, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a hitünk nem csal meg, mert Jézus már itt járt előttünk. Szenvedésében ő magára vette a mi összes szenvedésünket. És amikor – engedjétek meg ezt a bizalmas közlést – amikor Rómából láttam ezt a katasztrófát, azt éreztem: ide nekem el kell jönnöm! Már azokban a napokban eldöntöttem, hogy ideutazok. El akartam jönni, hogy veletek legyek, egy kicsit későn ugyan, mondhatnátok, ez igaz, de mégis csak itt vagyok!

A keresztre szegezett Jézus minden csapásunkban előttünk jár

Itt vagyok tehát, hogy elmondjam nektek: Jézus Krisztus nem csal meg bennünket! „De atyám – tehetne ellenvetést valaki közületek – hiszen már csalódtunk benne, mert elvesztettem a házamat, elvesztettem mindenemet, beteg vagyok…”. Ez igaz – folytatta a pápa a rögtönzött beszédét – és tisztelettel tekintek az érzéseidre, de én ott látom őt keresztreszögezve, és ő onnan nem csal meg bennünket. Ő azon a trónon lett megszentelve, és onnan indulva halad keresztül minden csapásunkon, ami bennünket ér. Jézus az Úr! Ő Úr a keresztről, ott uralkodott. Éppen ezért képes megérteni bennünket, ahogy azt az olvasmányban hallottuk: „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk”. Ezért van nekünk olyan Urunk, aki képes együtt sírni velünk és képes elkísérni bennünket életünk legnehezebb pillanataiban is.

A szív csendjében együtt veletek…

Sokan közületek mindent elvesztettek. Nem is tudom, mit mondjak nektek. Ő igen! Ő tudja, mit mondjon nektek! Sokan elvesztettétek a családotok egy részét. Most csendben maradok egyedül és ebben a csendben kísérlek benneteket a szívemmel…

Krisztusra tekintve sokan kérdeztétek tőle: „De hát miért, Uram?” És ő mindannyiunknak a saját szívéből válaszol. Mást nem is tudok mondani nektek. Tekintsünk Krisztusra: Ő az Úr, és ő megért bennünket, mert átment mindazon próbatételeken, melyek bennünket sújtottak!

Mama! Talán ez az egyetlen szó, ami ki tudja fejezni az érzéseinket a legsötétebb pillanatokban!

Vele együtt keresztre feszítve ott állt az anyja. Olyanok vagyunk mi, mint az a gyermek ott lenn – mutatott a pápa egy, az anyja mellett álló kisgyermekre. A fájdalom, a gyötrelem pillanataiban, amikor nem értünk semmit, amikor éppen fel akarunk lázadni, nekünk is csak az marad, hogy kitárjuk a karunkat, hogy belekapaszkodjunk a köntösébe és azt mondjuk neki: Mama! Mint egy kisgyermek, aki félelmében így kiált: Mama! Talán ez az egyetlen szó, ami ki tudja fejezni az érzéseinket a legsötétebb pillanatokban.

Csendben, a szív imádságával…

Maradjunk most egy pillanatra csendben! – kérte a pápa a híveket. Tekintsünk az Úrra. Ő meg tud érteni bennünket, mert mindenen keresztülment. Tekintsünk az Anyánkra, mint az a gyermek ott, kapaszkodjunk a köntösébe és a szívünkkel mondjuk: „Anya”. Csendben imádkozzunk, mindenki azt mondja neki, amit érez… (csend)

Nem vagyunk egyedül! Van anyánk! Van Jézusunk, a nagyobb testvérünk!

Nem vagyunk egyedül, van anyánk! Van Jézusunk, a nagyobb testvérünk! Nem vagyunk egyedül! Van még számtalan sok testvérünk, akik a katasztrófa pillanataiban eljöttek segíteni nekünk! A segítségnyújtás közben még inkább testvérnek érezzük magunkat, éppen mert segítettünk egymásnak.

Jézusba kapaszkodva, testvérként együtt, előre!

Ez minden, amit el akartam mondani nektek. Bocsássátok meg nekem, ha nincs már több szavam. De abban biztosak lehettek, hogy Jézus nem csal meg benneteket! Abban is legyetek biztosak, hogy Anyánknak a szeretete és gyengédsége sem csal meg bennünket. Gyermekként belékapaszkodva, a Jézustól kapott erővel, induljunk előre. Testvérként járjunk együtt! Köszönöm!
A szentáldozás után Ferenc pápa a Lélek ihletésére így imádkozott:

Köszönjük, Urunk, hogy soha nem hagysz árván bennünket!

Most ünnepeltük Jézus Krisztus szenvedését, halálát és feltámadását. Jézus megelőz minket, mindig előttünk jár az útjainkon. Minden időben elkísér bennünket, amikor imádságra és szentmisére jövünk össze. Köszönjük, Urunk, hogy velünk vagy ma! Köszönjük, Urunk, hogy osztozol gyötrelmeinkben! Köszönjük, Urunk, hogy megadtad nekünk ezt a lehetőséget! Köszönjük, Urunk nagy irgalmasságodat! Köszönjük, Urunk, hogy velünk egy akarsz lenni! Köszönjük, Urunk, hogy mindig közel állsz hozzánk a kereszt pillanataiban! Köszönjük, Urunk, hogy reményt adsz nekünk! Add meg nekünk, Urunk, hogy a remény soha el ne hagyjon minket! Köszönjük, Urunk, hogy életed legsötétebb pillanataiban a kereszten megemlékeztél rólunk és ránk hagytad az Anyát, a te Anyádat! Köszönjük, Urunk, hogy soha nem hagysz árván bennünket! Ámen!

Évközi 1. hetének szombatja

Évközi 1. hetének szombatja

A béna meggyógyítása és ehhez kapcsolódóan bűneinek megbocsátása azt mutatta a tegnapi evangéliumban, hogy az irgalmas Isten a bűnös ember felé fordul, senkit nem zár ki szeretetéből. Ezt a gondolatot erősíti meg a mai szövegünkben Lévinek, a vámosnak a meghívása, illetve Jézus határozott kijelentése azzal kapcsolatban, hogy a bűnösöket jött meghívni, nekik hirdeti a bűnbocsánatot.
A zsidóság mindennapjaiban mély szakadék húzódott a magukat igaznak, törvénytisztelőnek, vallásilag buzgónak tartók és a bűnösök között. Az előbbiek lenézték, megvetették azokat, akiknek bűne nyilvánosságra került. Kerülték a velük való érintkezést, illetve bőven megelégedtek azzal, hogy elítéljék a másikat. Jézus teljesen helytelennek tartja ezt a gondolkodást és magatartást. Kinek van joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon embertársa felett? Senkinek. Egyedül Istennek van joga ahhoz, hogy megítélje az emberek cselekedeteit. Jézus látványos lépéseket tesz a társadalom által bűnösnek tartottak felé, nem törődik a rosszalló közvéleménnyel, szóba áll a bűnösökkel, betér házukba. Ezt példázza Lévi története, valamint például a templomban imádkozó farizeus és vámos esete (vö. Lk 18,9-14), Jézus találkozása a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,5-26) és a házasságtörő asszony története (vö. Jn 8,1-11).
Jézus azért jött, hogy a bűnösöket megtérésre hívja. Meghallom-e Jézus hívását?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Isten, akitől minden élet származik a maga gazdag különbözőségében, Te arra hívod egyházadat, mint Krisztus testét, hogy a szeretetben eggyé váljon. engedd, hogy igazán megértsük a különbözőségben való egységet, hogy arra törekedjünk, hogy együtt prédikáljunk, együtt építsük a te bővelkedő szeretetednek országát. sose felejtsük életünk közös forrását, Jézus Krisztust. A Lélek egységében ezért imádkozunk!