2014.10.20. Hétfő

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.20. Hétfő

Pál apostol ebben az elmélkedésben az alcím szerint a keresztény hivatás kegyelmi tartalmáról ad nekünk tanítást. Isten amikor megteremtette az ősszülőket, Ádám teste a paradicsomkert agyagából nyert szervetlen anyagból, az örök bölcsessége alapján teremtődött. A férfi teste a maga nemében tökéletes alkotás volt, de élettelen. A Szentírás szerint Isten azonnal megteremtette az örök terv szerint az első emberlelket. Ez szellemi lény volt, hasonló az angyalok természetéhez, de nem önálló szellemi lényegű,hanem az Úr eleve hozzárendelte egy addig nem létezett emberi természet test-tagjához. Így jött létre egy új teremtmény, az ember. Isten személyt teremtett hozzá, hogy birtokolja ezt az értelmes új teremtményt. Uralja: a testét úgy irányítsa, amint annak anyagi léte megkívánja, de mindig álljon készen egy magasabb rendű élet, a közösen birtoklandó mennyországi létállapot elnyerésére is vállalni a közös erőfeszítéseket. Nem könnyű összehangolni a szellemi létű lélek és az anyagi létű test működését. Ahhoz,hogy a kettő működése közös erkölcsi értékrend szerint együtt munkálkodjék,a kettő együttesen olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyeknek örök értékük van, és amiben nemcsak a lélek, hanem a test is részesülhet, sőt a mennyei boldogságban részesednie kell, sok esetben igen nehéz feladat. Ezért ír bölcs tanítást Pál apostol az efezusiaknak, és ezért óriási ajándék nekünk,hogy a mennyei boldogságot teljes természetünk javára munkálni tudjuk.„Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejedelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik. Közéjük tartoztunk mi is, amíg testi vágyainkban éltünk, s megtettük, amit a test és az érzékek kívántak. Születésünknél fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember”.(Ef 2,1-3) Amikor Isten próbának vetette alá a frissen teremtett angyaltábort, hogy erkölcsi döntésükkel, a jól megértett isteni parancsra örökre érvényesen válaszoljanak, az angyalok kilenc karának minden tagja jelen volt a mennyországon kívül. A kérdés Boldog Duns Scot János szerint ez lehetett: A Második Isteni Személy idővel felveszi az emberi természetet, azaz egy emberi testet és lelket összehangolva isteni természete mellé kapcsolja elválaszthatatlanul, és isteni Személye uralma alá rendel,i de nem teremt neki emberi személyt. Az Isteni Személy tud külön isteni, és külön emberi cselekedeteket végrehajtani. Amikor emberi tetteket visz végbe, azok is isteni értékűek lesznek, mert a cselekvést elrendelő Személy Isten. (Jézus megváltói kínszenvedése és halála)Akármit tesz mint Istenember, mindig el kell fogadni Őt Istennek. Megindult a vita, a szellemi harc, mert két főangyal, Mihály és Lucifer másként ítélte meg a tennivalót. Mihály ezt mondta: Természetesen mindig Isteni tiszteletet adok neki. Lucifer viszont így vélekedett: Miért vesz fel emberi természetet? Az kisebb értékű, mint az angyaloké. Nem imádom. A többi angyal mind állást foglalt egy rövid vita után. Mihályt és angyalait Isten megajándékozta a megszentelő kegyelemmel és behívta a mennybe, Lucifert és társait pedig megfosztotta mindettől. Ezt a harcot írja le a Jelenések könyve ezzel a befejezéssel: „Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is” (Jel 12,9) Ők kísértik az embereket a bűnre. Aki melléjük szegődik,nem menekül vissza Istenhez, a sátán sorsára jut.„De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is. Így kegyelemből kaptátok a megváltást; eltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, hozzánk való jóságából. Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme,hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek,hogy senki se dicsekedhessék.(Ef2,4-10)

Zsolozsma 288.

Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

Imádságainkban erősítsük az örök élet utáni vágyat!Miért kapkodunk olyan nagyon, és miért keresgéljük, hogy mit is imádkozzunk, attól félve, hátha nem megfelelőképpen imádkozunk? Miért nem mondjuk inkább a Zsoltárossal: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam, és szemléljem templomát! (Zsolt 26, 4). Ott ugyanis már nem jönnek és mennek a napok, és egyik kezdete sem lesz a másiknak a vége, hanem ott mindegyik vég nélkül együtt van. Hiszen ott nincs vége magának az életnek sem, és ehhez tartoznak azok a napok. Ennek a boldog életnek elnyerése végett tanított meg minket imádkozni maga az igazi Élet. Nem bőbeszédűségre, mintha csak akkor hallgatna meg, ha minél bőbeszédűbbek vagyunk. Hiszen maga az Úr mondta, hogy ahhoz imádkozzunk, aki mielőtt kérnénk, már tudja, hogy mire van szükségünk. Azért teszi mindezt Isten, aki tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt mi kérjük tőle, hogy megindítsa lelkünket, de értsük meg: Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat szeretné ezzel megtudni, mintha előbb még nem ismerné, hanem éppen azt akarja, hogy imádságunkban tartósan foglalkozzunk kérésünkkel, hogy ezáltal majd be tudjuk fogadni, amit már úgyis adni készül. Hiszen olyan nagyon nagy az, amit ad, mi pedig oly kicsik és kislelkűek vagyunk annak befogadására! Ezért szólít fel bennünket: Tárjátok ki a szíveteket, ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! (2 Kor 6, 13-14). Mivel olyan nagy dologról van szó, amit sem a szem nem látott, mert nem szín; sem a fül nem hallott, mert nem hang; sem az emberi szívbe nem hatolt (vö. 1 Kor 2, 9), hiszen éppen az emberi szívnek kell majd oda felhatolnia, legyünk annál fogékonyabbak befogadására, minél rendületlenebbül hiszünk benne, minél erősebben reméljük, és minél forróbban vágyakozunk utána. Tehát ilyen hitben, reményben és szeretetben imádkozzunk mindig e boldog élet után való állandó vágyakozással, így azután kérjük ezt Istentől szóbeli imádságban is, meghatározott órákban és időpontokban is, hogy a kijelölt alkalmak serkentsenek bennünket, és mi magunk is lássuk: mennyire haladtunk már előre ebben a vágyakozásban, és még buzgóbban törekedjünk e vágyakozás fokozására. Annál nagyobb előrehaladást érdemlünk ugyanis, minél forróbb lelkülettel törekszünk rá. Ezért mondja maga az Apostol is: Szüntelen imádkozzatok! (1 Tessz 5, 17) Mi másra biztatna ezzel, mint hogy szüntelenül kérjétek a boldog életet, vagyis a boldog örök életet attól, aki azt egyedül képes megadni? 

Beszámoló a püspöki szinódus tizennegyedik munkaüléséről – Záró üzenet

Az alábbiakban közzétesszük az Apostoli Szentszék sajtószolgálata által kiadott összefoglalót a rendkívüli szinódus október 18-án délelőtt lezajlott tizennegyedik munkaüléséről, melyen a szinódusi atyák jóváhagyták az üzenetet, amely lezárja a Püspöki Szinódus III. Rendkívüli Közgyűlését.

Záró üzenet

Mi, a szinódusi atyák, akik egybegyűltünk Rómában Ferenc pápa körül a püspöki szinódus rendkívüli közgyűlésére, üzenettel fordulunk a különböző földrészeken élő valamennyi családhoz, különösen azokhoz, akik követik Krisztust, aki az Út, az Igazság és az Élet. Kifejezzük nagyrabecsülésünket és hálánkat azért a mindennapos tanúságtételért, amit nyújtotok nekünk és a világnak hűségetekkel, hitetekkel, reményetekkel és szeretetekkel.

Mi, az egyház pásztorai is más-más történetű és sorsú családokban születtünk és nőttünk fel. Papként és püspökként is találkoztunk családokkal és köztük éltünk, s ők a fényes pillanatok, ugyanakkor nehézségek egész sorát mondták el szavaikkal és mutatták meg tetteikkel.

Magának a jelen szinódusi ülésnek az előkészítése is lehetővé tette a számunkra, hogy megismerjük a világszerte élő sok család élettapasztalatát az egyház számára megküldött válaszokból, amelyeket a kérdéseinkre kaptunk. A szinódus napjaiban folytatott párbeszédünk révén kölcsönösen gazdagítottuk egymást, és hozzásegítettük egymást ahhoz, hogy meglássuk azt az élő és összetett valóságot, amelyben a családok élnek.

Emlékeztetünk benneteket Krisztus szavaira: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Ahogy akkor is tette, amikor a Szentföld útjait járta, és betért a házakba és a falvakba, Jézus ma is járja városaink utcáit. Otthonaitokban együtt van jelen a fény és az árnyék, a felemelő kihívások, ugyanakkor a drámai megpróbáltatások is. A homály még mélyebbé, végül egészen sötétséggé válik, amikor a gonosz és a bűn beférkőzik a család szívébe.

Az első nagy kihívás a hűség a házastársi szeretetben. A családi életben is megtapasztalható a hit és az értékek meggyengülése, az individualizmus, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a fékevesztettségből fakadó, amely képtelen az elmélyülésre. Ebből adódik nem kevés házasság válsága, s ezeket gyakran csak felületesen akarják megoldani, anélkül, hogy elég bátrak lennének a dolgok türelmes megvizsgálásához, a kölcsönös megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez és akár az áldozathoz is. A bukásokból így új kapcsolatok, új párok, új élettársi kapcsolatok és új házasságok születnek, ezáltal összetett és keresztény szempontból problematikus családi helyzetek jönnek létre.

Ezek között a kihívások között meg kell említeni a léttel járó fáradságot, elegendő, ha egy fogyatékkal élő gyermekre, egy súlyos betegségre, az öregek idegrendszeri leépülésére, egy szeretett személy halálára gondolunk. Csodálatra méltó sok család nagylelkű hűsége, akik e megpróbáltatásokat bátran, hittel és szeretettel élik meg, s nem úgy tekintenek ezekre, mint valamire, ami elszakít vagy lesújt, hanem mint amit ajándékként kaptak, s amit maguk ajándékba adhatnak, meglátva a szenvedő Krisztust a beteg emberi valóságban.

Gondolnunk kell a gazdasági nehézségekre is, amelyeket az önmagukból kifordult rendszerek okoznak, „a pénz bálványozása, az arctalan s az igaz emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája” (Evangelii Gaudium, 55), amely megalázza az emberi méltóságot. Gondoljunk a munkanélküli édesapákra vagy édesanyákra, akik képtelenek családjuknak még alapvető szükségleteit is előteremteni, vagy azokra a fiatalokra, akik előtt üres napok állnak, nincs mire várniuk, s ezért a kábítószer vagy a bűnözés zsákmányává lesznek.

Gondoljunk a szegény családok tömegeire, akik lélekvesztőkön indulnak útnak a túlélésért, a menekült családokra, akik reménytelenül vándorolnak a sivatagokban, azokra, akiket egyszerűen a hitük, lelki és emberi értékeik miatt üldöznek, és azokra, akiket a háborúk és az elnyomás sújtanak. Gondoljunk azokra a nőkre is, akik erőszaknak vagy kizsákmányolásnak, emberkereskedelemnek esnek áldozatul, valamint azokra a gyermekekre és fiatalokra, akikkel még olyan személyek is visszaéltek, akiknek őrizni és bizalomban nevelni kellett volna őket, gondoljunk a megalázott, nehézségben élő családok tagjaira. „A jóléti társadalom kultúrája elkábít minket, s […] a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar bennünket” (Evangelii Gaudium, 54). A kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez fordulunk, hogy mozdítsák elő a családok jogainak érvényesülését a közjó érdekében.

Krisztus azt akarta, hogy egyháza olyan ház legyen, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja a befogadásra, és nem zár ki senkit sem. Hála illeti meg tehát azokat a lelkipásztorokat, világi híveket és közösségeket, akik készek rá, hogy segítsék, magukra vegyék a párok és családok belső és társadalmi sebesüléseinek a terheit.

* * *

Létezik azonban a fény is, amely esténként ott ragyog a városok házainak ablakaiban, a külvárosok szerény otthonaiban, a falvakban és még a kunyhókban is: ez világítja be és melegíti át a testet és a lelket. Ez a fény a találkozás révén gyullad fel a házaspárok belső életében: ajándék, kegyelem, amely akkor jut kifejeződésre, amikor – a Teremtés könyvének a szavaival (2,18) – a két arc egy másikkal „szemközti” valóság, a „neki megfelelő”, vagyis egyenlő és kölcsönös segítségnyújtásban (2,18). A férfi és a nő egymás iránti szeretete azt tanítja a számunkra, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra ahhoz, hogy önmaga lehessen, noha identitásában megmarad tőle eltérőnek. Ez az identitás a kölcsönös önátadásban nyílik meg és kerül kinyilatkoztatásra. Ezt fejezi ki szuggesztív módon a nő az Énekek énekében: „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok… Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 2,16; 6,3).

A találkozás hitelességéhez vezető út az eljegyzéssel, a várakozás és felkészülés időszakával veszi kezdetét. Beteljesedése a házasság szentsége, amelyre Isten helyezi rá pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ezen az úton jelen van a szexualitás, a gyengédség és a szépség, amely elkíséri az embert az ifjúkori erőn és frissességen túl is. A szeretet természeténél fogva örökre szóló, az ember kész odaadni életét is azért, akit szeret (ld. Jn 15,13). Ebben a fényben látjuk, hogy a házastársi szeretet, amely egyedüli és felbonthatatlan, megmarad az emberi korlátok számos nehézsége ellenére, ez az egyik legnagyobb csoda, még ha közben ez a leggyakoribb is.

Ez a szeretet a termékenység és az életadás által növekszik, s ez nem csupán a gyermeknemzést jelenti, hanem az isteni élet továbbadását is a gyermekek keresztsége, nevelése és hitre oktatása révén. Benne van az élet, a szeretet, az értékek felkínálásának képessége. Erre a tapasztalatra az is szert tehet, aki nem nemzhetett saját gyermeket. Azok a családok, akik vállalkoznak erre a ragyogó kalandra, ezzel tanúságot tesznek sokak, elsősorban a fiatalok előtt.

Ennek az útnak során, amely nem egyszer fáradságos és buktatókkal teli magas hegyi ösvényhez hasonlít, Isten mindig velünk van és elkísér bennünket. A család megtapasztalja ezt a férj és feleség, a szülők és gyermekek, a testvérek közötti szeretetben és párbeszédben. Megéli ezt akkor, amikor együtt hallgatják Isten Szavát, vagy amikor együtt imádkoznak: olyan ez, mint a lélek kicsiny oázisa, amelyre minden nap rá kell szánni egy kis időt. Emellett nap mint nap el kell köteleződni arra, hogy a gyermekeket a hitre, az evangélium szerinti jó és szép életre, a szentségre neveljük. E feladatban gyakran nagy szeretettel és lelkesedéssel vállalnak részt a nagyszülők is. Így válik a család hiteles család-egyházzá, amely a családok családjává szélesedve alkotja az egyházi közösséget. A keresztény házaspároknak az is feladatuk, hogy a fiatal párok számára a hit és a szeretet tanítómesterei legyenek.

A testvéri közösségnek van egy további kifejeződése: a karitatív munka, az ajándékozás, a közelség vállalása a kirekesztettekkel, a szegényekkel, az egyedülállókkal, a betegekkel, az idegenekkel, a válságban lévő családokkal, annak tudatában, amit az Úr mondott: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Ez az anyagi javak, a társaság, a szeretet és az irgalmasság odaajándékozását jelenti, mely egyben tanúságot tesz az igazságról, a világosságról, az élet értelméről.

A csúcspont, amely magába foglalja az Istennel és a felebaráttal való közösség minden szálát: a vasárnapi szentmise, amikor a család az egész egyházzal asztalhoz ül az Úrral. Ő odaadja önmagát mindannyiunknak, akik a történelemben zarándokolunk a végső találkozás felé, amikor „Krisztus lesz minden mindenben” (Kol 3,11). Ezért foglalkoztunk szinódusi munkánk első szakaszában az újra megházasodott elvált személyek lelkipásztori gondozásával és szentségekhez való járulásával.

Mi, a szinódusi atyák, azt kérjük tőletek, hogy folytassuk együtt az utat a következő szinódusig. Előttetek jár Jézus, Mária és József családjának a jelenléte, az ő szerény otthonukban. A názáreti Szent Családdal egyesülve mi is mindenki Atyjához fordulunk imánkkal, amikor a föld összes családjáért könyörgünk:

Atyánk, add meg minden családnak az erős és bölcs házastársak jelenlétét, akik váljanak a szabad és összetartó család forrásaivá!

Atyánk, add meg a szülőknek, hogy legyen olyan otthonuk, ahol békén élhetnek családjukkal!

Atyánk, add meg a gyermekeknek, hogy a bizalom és a remény jelei lehessenek, s add meg a fiataloknak a bátorságot a szilárd és hűséges elköteleződéshez!

Atyánk, add meg mindenkinek, hogy keze munkájával megkereshesse a kenyerét, hogy megízlelhesse a lelke kiegyensúlyozottságát, és elevenen tartsa a hit égő fáklyáját a sötétség idején is!

Atyánk, add meg mindnyájunknak, hogy megláthassuk, miként virágzik ki a mind hűségesebb és hitelesebb egyház, az igazságos és emberi társadalom, egy világ, amely szereti az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.

2014.10.19. Vasárnap

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.19. Vasárnap

 
Salamon király országa bálványozása miatt isteni büntetésként kettészakadt. Tíz északi törzsből lett egy új királyság: Izrael. A másik két törzs: Júda, a legnépesebb királyi törzs, amely Jákobtól a túlvilágra készülő családfőtől az áldások legmagasabb fokát, a messiási áldást is örökölte, és a későn született Benjamin törzse. Ennek a királyságnak Júda vagy Júdea lett a neve. Eredetileg mindkettő az igaz Istennek az országa volt. Az északi tíz törzset büntetésből szakította el a Messiást szülő törzstől az Úr, azért, hogy a bölcs Salamon öregkori, megroggyant hitét vetkőzze le Roboám nevű fia, és jó példát tudjon adni az északi törzseknek is, hogy a számtalanszor megfogalmazott alapigazság ez: Én, az Úr vagyok a te Istened. Mind a két ország egyre inkább belesüllyedt a bálványozásba és ezért mind a kettőnek pusztulnia kellett. A déli országot Kr.e. az 587-586-os ostrommal, Jeruzsálem elfoglalásával, romba döntésével és lakosságának Babilonba hurcolásával büntette Isten. Amikor a kirótt hetven éves fogság ideje lejárt, és Babilon már régen a perzsák és a médek alattvalója lett a fogoly zsidósággal együtt, Isten tartotta ígéretét, és arra indította Kürosz király szívét, hogy engedje hazatelepülni megtévedt népét. Az első babiloni foglyok közül választott Ezekiel próféta írásai tele vannak ezzel a figyelmeztetéssel: Minden azért történik, hogy megtanulja zsidó és pogány, hogy egyetlen Úr van: akit úgy ismer mindenki, ahogyan az Úr hangsúlyozza Kürosznak: „Én vagyok az Úr, és senki más! Rajtam kívül nincs más isten”(Iz 45,5) Kürosz és a többi perzsa király megértette ezt. A zsidóknak hazatelepülést engedélyezett. Ő és utódai nem lettek az Egy, igaz Isten imádói, de minden királyi okmányon ami ezzel az üggyel foglalkozik szerepel,hogy a júdeai kormányzók adjanak követ és fát a zsidók Istenének, mert annak az Istennek a templomát újra fel kell építeni, a régi, elpusztított oltár helyett újat emeljenek, mutassanak be Istenüknek a papok előírás szerinti áldozatot, és hozzáírták ezt a kérést: „ÉRTEM ÉS CSALÁDOMÉRT IS IMÁDKOZZANAK AZ ÉG ISTENÉHEZ!” Több egykorú irattárat fedeztek fel korunkban, és ezekben ott vannak a bizonyítékok. Amikor őseink elfoglalták egykori rokonaink (hunok, avarok) éppen gazdátlan földjét, a Kárpát-medencét, Európa többi szálláshelye már régen jól szervezett országnak bizonyult. A lakói az egy igaz Istent imádták, és keresztények voltak, hiszen ismerték Jézus Krisztust, az Isten Fiát, aki érettünk emberré lett, megalapította egyetlen Egyházát, amit hívei krisztusinak, azaz keresztyénnek, a nyelv későbbi alakulása szerint kereszténynek ejtettek. Minket ki akartak irtani a 907-es pozsonyi csatában, amelyre a Duna mindkét partján hatalmas tömegben vonult fel az egyesült európai hadsereg. Árpád fejedelem a hét törzset összefogta. Előbb a déli parton vonulókat semmisítette meg, majd az egész napos harc után átúsztatta seregét az északi partra, körülvette Pozsonyt az éjszaka folyamán, és a már ott táborozó meg a Duna bal partján folyamatosan érkező utánpótlás megrökönyödésére kora reggel nekiestek törzseink ennek a csapatnak: elverték és üldözték egészen a Lajta folyóig. Erre a csatára nem akar emlékezni az európai történetírás, inkább kitalál, és drága filmet készít arról, hogy nagy hőseink, beleértve a hunokat Attilával együtt és az avarokat is, -- mind-mind germánok voltak. Nekünk ezt a drága földet Isten adta. Mellé adta Géza fejedelmet és Szent István királyt, akit a Mennyek és a világ Királynéja nagy égi udvartartás élén személyesen jelentett be trónörökösként a fejedelmi párnak, és akiről előre jövendölte a Szűzanya, hogy az igaz Istennek buzgó tisztelője lesz. Királyként uralkodik a magyarok felett, Jézus népévé kereszteli a magyarokat, és igen nagy szolgálatot tesz Megváltónknak, hogy törvénytisztelő, békés nemzetté neveli a törzsekből álló harcosokat. Jézus keresztény népeit pedig védelmezni fogja a keleti támadókkal szemben. Ezért az Édesanyja mindig különleges szeretetű Nagyasszonya lesz népének. Így is maradtunk, amikor ezek a népek nem akarnak Isten gyermekei lenni. Mi védjük őket ennek ellenére imáinkkal: Isten gyermekei vagyunk.

Zsolozsma 287.

Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Igehirdetőit kíséri az Úr

Szeretett Testvéreim! Urunk és Üdvözítőnk olykor beszédeivel, olykor pedig cselekedeteivel tanít bennünket. Minden egyes tette ugyanis valóságos parancs. Ha ő minden külön oktatás nélkül is cselekszik valamit, már ezzel is megmutatja, hogy mit kell tennünk, így például kettesével küldi tanítványait az ige hirdetésére, mert két parancsa van a szeretetnek, mégpedig Isten és az embertestvér szeretete. Amikor így kettesével küldi az Úr prédikálni a tanítványokat, szavak nélkül még azt is értésünkre adja ezzel, hogy akiben nincs szeretet embertársa iránt, az semmiképpen se vállalkozzék igehirdetői tisztségre. Találóan írja ezután az Evangélista: Elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült (Lk 10, 1). Igehirdetőit ugyanis kíséri az Úr, mert először elhangzik a prédikáció, a buzdítás szavai pedig, mint hírnökök, utat egyengetnek. A lélek befogadja az igazságot, és akkor érkezik az Úr a szívünk hajlékába. Ezért mondja az igehirdetőknek Izajás: Készítsetek utat az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét (Iz 40, 3). Ezért szólítja fel őket a Zsoltáros: Készítsetek utat az Úrnak, aki a napnyugta fölé emelkedik (vö. Zsolt 67, 5). Igen, a napnyugta fölé emelkedik az Úr, mert a szenvedésben lenyugodott ugyan, de feltámadása után éppen ezért meg jobban felragyogtathatta dicsőségét. Napnyugta fölé emelkedett tehát, mert a halált elszenvedte, de feltámadva széttiporta a halál erejét. Az Úrnak készítünk tehát utat, a napnyugta fölé emelkedőnek, amikor az ő dicsőségét hirdetjük nektek; hogy amikor majd utánunk ő is megérkezik hozzátok, szerető jelenlétével beragyogja lelketeket. Hallgassuk meg azonban, mit mondott az Úr akkor, amikor igéje hirdetőit útnak indította: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába (Lk 10,2) a sok aratnivalóhoz képest kevés a munkás, és ezt csak szomorúan állapíthatjuk meg. Vannak még ugyanis, akik meghallgatnák a jó hírt, de nincsenek, akik hirdessék. Pedig tele van a világ papokkal, csakhogy az Úr aratásában már nagyon kevés munkást találunk, mert a papi szolgálatot elvállaltuk ugyan, de a szolgálatunkkal járó kötelességünket már nem teljesítjük. Fontoljátok meg azonban, kedves testvéreim, fontoljátok meg, mit mondott az Úr: Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Tinektek kell tehát értünk imádkoznotok, hogy munkálni tudjuk azt, ami kijár nektek, nehogy lusta legyen a nyelvünk a buzdításra, és ha már elfoglaltuk az igehirdetői állást, nehogy némaságunk vádoljon minket az igazságos Bíró előtt. 

A szinódus végső üzenete: A házastársi szeretet a legszebb csoda

A rendkívüli családszinódus nagy többséggel jóváhagyta a munkákat lezáró végső üzenetet október 18-án délelőtt. A dokumentum, amely a világ összes családjához szól, különös tekintettel a keresztény családokra, felhívást intéz az intézményekhez: mozdítsák elő a családok jogait.

Az egyedüli és felbonthatatlan házastársi szeretet, amely az emberi korlátok számos nehézsége ellenére fennáll, az egyik legszebb és leggyakoribb csoda – állapítja meg a reményt sugárzó szinódusi záróüzenet, amelyet Gianfranco Ravasi bíboros, az Üzenetet megfogalmazó Bizottság elnöke és Raymundo Damasceno Assis bíboros, delegált elnök olvasott fel Bruno Forte érsek, különleges szinódusi titkárral együtt.

Köszönetet mondanak a családoknak, amelyek hűséget, hitet, reményt és szeretetet kínálnak fel a világnak, olvasható a dokumentum első részében, amely bemutatja azt az összetett valóságot, amelyben a családok élnek – a fényeket és árnyakat, a lelkesítő kihívásokat, valamint a drámai megpróbáltatásokat, amikor a gonosz és a bűn beférkőznek az otthonokba.

Az Üzenet a kihívások között első helyen emlékeztet a házastársi hűségre, amelyet kemény próbára tett az individualizmus, a hit meggyengülése és a mindennapok rohanása. Ezek mind válságot idézhetnek elő a házasságokban, amelyekkel türelem, megbocsátás, kölcsönös kiengesztelődés, áldozathozatal nélkül néznek szembe. A tönkrement házasságokból új kapcsolatok, új párok, együttélések, házasságok születnek, összetett és problematikus helyzeteket teremtve a keresztény élet választása számára.

További kihívások: fogyatékkal élő gyermekek, betegségek, öregség, egy családtag halála, gazdasági nehézségek, amelyek igazságtalan gazdasági rendszerek következményei, abból a pénzimádatból fakadnak, amely megalázza a személy méltóságát. A munkanélküli szülők nem tudják kielégíteni a család elsődleges szükségleteit, a fiatalok pedig könnyen a kábítószer és a bűnözés áldozataivá válhatnak. Árnyék borítja be a szegény, a menekült, a hitük miatt üldözött családokat is, azokat a családokat, amelyeket háborúk és kegyetlen elnyomások sújtanak, a nőket, akikkel szemben erőszakot alkalmaznak, akikkel kereskednek, a kiskorúakat, akikkel visszaélnek még azok is, akiknek vigyázniuk kellene rájuk.

Az Üzenet erőteljes felhívást intéz a kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez, hogy mozdítsák elő a családok jogait a közjó érdekében. Az egyház, amely mindig a befogadás nyitott otthona, senkit sem zár ki. Hála illeti meg tehát azokat a lelkipásztorokat, világi híveket és közösségek tagjait, akik részt vesznek a család lelkipásztori ellátásában.

A szinódusi dokumentum nem feledkezik meg arról a fényről sem, amely olyan sok családot beragyog, arról a világosságról, amely azokból a házaspárokból árad, akik megnyílnak egymásnak, miközben megőrzik saját önazonosságukat.

Az útvonal ahhoz, hogy a találkozás hiteles legyen, a jegyességgel, a várakozás és a felkészülés idejével kezdődik, és a szentségben teljesedik ki, amelyre Isten ráhelyezi pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ez az előrehaladás ismeri azt a szexualitást, gyöngédséget és szépséget, amely túlmutat az ifjúkori életerőn és frissességen. A szeretet ugyanis, természeténél fogva az örökkévalóságra törekszik, egészen odáig menően, hogy aki szeret, az az életét adja a másik személynek (vö. Jn 15,13). Ezen az úton, amely olykor magas ösvény, olykor lefelé vezet, mindig jelen van Isten.

A házastársi szeretet a termékenység és a nemzés révén növekszik. Nem pusztán az élet átadásával, hanem úgy is mint az isteni élet átadása a keresztségben, a gyermekek nevelésében és hitoktatásában, abban a képességben, amely szeretetet és értékeket kínál fel annak is, aki nem tudott új életet nemzeni.

Az Üzenet hangsúlyozza „a lélek kis oázisának”, a család közös imájának fontosságát, vagyis a hitre és az életszentségre való nevelést. Ezt a feladatot gyakran szeretettel és odaadással végzik a nagyszülők. Így a valódi „családegyház” ki tudja fejezni a szeretetet, a közelséget a legutolsók, a kirekesztettek, a szegények, a magányosok, a betegek, az idegenek számára.

A vasárnapi szentmisét illetően, amikor a család az Úr asztalához ül, a dokumentum a szinódusi útnak ezen az első állomásán sokat foglalkozik az újraházasodott elváltak lelkipásztori elkísérésének és a szentségekhez való járulásuk témájával.

Végül a szinódusi atyák Üzenete a názáreti Szent Családra tekint, és imával fordul az Atyához, a 2015-ös rendes szinódus távlatában is, amely szintén a család témájával foglalkozik majd.

Azért fohászkodnak, hogy az Úr adjon erős és bölcs házaspárokat, bátor fiatalokat, akik szilárdak és hűségesek elkötelezettségükben. Imádkoznak egy hűségesebb és hihetőbb egyházért, egy olyan világért, amely képes szeretni az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.

Délután a szinódusi aulában tovább folytatódott az utolsó, tizenötödik munkaülés, amelyen megszavazták a „Relatio Synodi” jelentést, a záródokumentumot, amely a gyakorlat szerint csak a pápának van fenntartva. A pápa dönti el, hogy közzéteszi-e vagy sem.

2014.10.16. Szombat

2014.10.16. Szombat

Azóta, hogy értesültem Urunk Jézusba vetett hitetekről és minden szent iránt tanúsított szeretetetekről, mindig hálát adok értetek és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok.” (Ef 1,15-16) Az apostol mennyire másként kezdheti ennek a közösségnek címzett levelét, mint ahogy a Galatákhoz írt levelében tette. Az efezusi híveket bátran dicséri, hiszen felismerték, hogy Jézussal elérkezett az idők teljessége, és benne, mint főben újra egyesít az Úr mindent. Olybá tűnik, hogy az efezusiak mind a tiszta hitben, mind pedig a más vidékről átutazóban hozzájuk érkező keresztényekben helyesen látták meg az igazi testvéreket, ezért megérdemlik a hálaadó imádságot. Az igazi szeretetet a Gondviselés erős alapokra helyezte, hiszen Pál apostol korábban járhatott ott, mint a „szeretett tanítvány”, vagyis Szent János apostol. Még fiatal teológus koromban hallottam vele kapcsolatban, hogy Jézus Édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát teljes tisztelettel fogadta gyermeki gondviselésébe, amikor halála előtt pár perccel rábízta az Úr. „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,27b) Ez tehát evangéliumi mondat. Amit az előadó utána mondott, nekem újdonság erejével hatott:Amikor az apostol Efezusba költözött, magával vitte Máriát, és nagy szeretettel gondoskodott róla. Igaz, azóta ebben a formában nem emlegették ezt a tényt, de első levelében János igen sokat ír a szeretetről. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki megszentelődik, ahogyan szent ő is”. (1Jn 3,1-4) Apostoli hagyományként emlegetik, hogy amikor Jézus Édesanyjának elérkezett a megdicsőülése, és élő testét az apostolok szeme láttára Isten ereje a mennybe emelte. Azt a testet, amelyben a Második Isteni Személy megtestesült, és kilenc hónapig élvezte a boldog emberi szeretetet. Ezt az áldott és élő Szűzanyai testet látta meg gyötrő álmában a magyarok első keresztény fejedelme, Géza, mennyei udvarával együtt, és hallotta a boldogító jövendölést: „És most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője lesz…Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges pátrónája leszek”. (Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum, Tomus I., 583 – 584 idézett leleőhely:Kovács Bánk, Magyarok Nagyasszonya,II.kiad.,14-15) „Urunknak,Jézusnak Istene, a dicsőség Atyja, adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette. minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát meg mindenek fölött az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz”.(Ef 1,17-23) Az apostol bölcsnek nevezi azokat, akik tudják, hogy a feltámadt Jézus Krisztus az Atya erejéből minden más hatalom fölé emelkedett, de a benne hívőket titokzatos testébe emeli. Az Ő titokzatos teste,vagyis élő szervezete mi vagyunk,. Amikor népünk keresztény lett, EURÓPÁT tekintették Krisztus titokzatos Testének. Ennek védelmét bízta ránk Urunk. Ezer évig mi belerokkantunk védelmébe. XII. Pius pápa így értékelte: „Európa missziós (pogány) terület.” Meg kell újulnunk, mert Isten kipusztítja a megtérni nem tudó vagy nem akaró bűnösöket. Isten és Nagyasszonyunk most is számít ránk.