Böjte Csaba: II. János Pál „gyermekei” várták Csíksomlyón Ferenc pápát

A Szentatya csíksomlyói szentmiséjét követően kérdeztük Csaba testvért arról, hogyan élte meg a pápalátogatást, milyen gondolatok ragadták meg leginkább a homíliából.

– Láttuk a felvételeken a zarándokokkal együtt feljönni a nyeregbe, az esőben, a székelykapun át. Mit érzett, amikor látta, hogy a nem éppen ideális időjárási körülmények ellenére, a szakadó esőben több mint százezren fegyelmezetten, imádkozva jöttek fel a szentmisére?

– Egész nap a büszkeség érzése volt a szívemben. Egyfelől büszke voltam az Egyházamra és Ferenc pápára, hogy minden nehézség és gond ellenére eljön: tudom, hogy nagyon embert próbáló feladat Bukarestből elrepülni, Marosvásárhelyről elautózni Csíkszeredába, és itt misézni, aztán átrepülni Jászvásárba újabb találkozásokra, holott az előző és az utána való nap sem volt könnyű. Másfelől a büszkeség érzése volt bennem a népem miatt. Csíkszeredában nőttem fel, tudom, hogy ha egyszer elkezd így esni az eső, két-három hétig is tud ilyen vehemensen esni. Mondogattam a híveknek – bár nem nagy hittel –, hogy a nagymamám mindig azt mondta: „Ne búsulj, minden szombaton kisüt a nap, mert a Szűzanya kimossa a Kisjézus ingecskéjét, és annak vasárnapra meg kell száradnia.” Valóban így lett: Isten, aki megmosdatott, meg is szárított bennünket.

– Úgy érzem, elérzékenyült…

– Igen, én szeretek büszke lenni a népemre, az Egyházamra. A gyermekeimre is büszke voltam: ezer gyerekkel jöttünk el, akik sátorban aludtak Csíkszentsimonban, ott lehetett ennyi gyereket elszállásolni. Őket is veregette az eső, egyik-másik olyan sáros volt, hogy alig ismertem rá. Nyafogás nélkül végigcsinálták, és amit nagyon tisztelek bennünk, hogy utólag sem volt nyafi, Istennek legyen hála, bennük is öröm és büszkeség volt. Örvendtek. Logikus, hogy sokkal jobban örvendtek volna, ha kapnak egy-egy puszit Ferenc pápától, de az nem fért bele. Így szervezték, nem hiszem, hogy Ferenc pápán múlt, hogy ilyen felnőttesre sikeredett a látogatás. Sokszor a népünk is, de egész Európa meg az Egyház is olyan koravén lett; kezd kicsit olyan hisztis lenni, mint néhány vénleány…

– A szentmisén fent lehetett a gyerekekkel az oltárnál.

– Igen, két gyerekünkkel felmentünk, mert az egyházmegye javaslatára meg akartuk ajándékozni Ferenc pápát egy kenyérrel. Csíkszentdomonkoson is van házunk, ott sütöttük meg a kenyeret; a polgármester is segített, szépen becsomagoltuk és elvittük – jelképes, szép gesztus volt, hogy az árva gyerekek megosztják a kenyerüket Ferenc pápával. Mindig kérdezik lesajnálóan: Mi haszna, értelme volt az 1999-es bukaresti pápalátogatásnak? II. János Pál pápa húsz évvel ezelőtt járt Bukarestben, és most egész nyíltan kimondta Jakubinyi érsek, amin akkor csak hümmögtünk: hogy nem engedték át Erdélybe. A pápa akkor a román hatóságoktól kérte a kiengesztelődést, az ingatlanok visszaadását. Az erdélyi egyházmegyének akkor három ingatlant adtak vissza, az egyik a dévai kolostor volt. II. János Pál pápa kérésére kaptuk tehát vissza, és nemcsak a kolostort, hanem a működési engedélyt is megkaptuk a gyermekotthon beindítására. Ilyen értelemben ez az ezer gyermek János Pál pápa „gyermeke” is. A mindenkori pápa „gyermekei” is. Szépnek tartottam ezért, hogy elvigyem ezt az ezer gyereket, akik vittek neki egy kenyeret és egy Gyermek Jézus-szobrot. Nemcsak ajándékot adtunk, hanem egy kérést is megfogalmaztunk: azt szeretnénk, hogy június elseje, a nemzetközi gyermeknap legyen a Gyermek Jézus szép ünnepe. A Szentatyával személyesen nem találkozhattam, nem sok idő, energia volt rá, úgy láttam, hogy még a püspökökkel sem foghatott kezet, és én sem jutottam el hozzá.

– Miben látja Ferenc pápa homíliájának legfőbb üzenetét?

– Volt egy mondat, amit kétszer is elmondott: kérjük a Szűzanyát, hogy tanítson meg összevarrni a jövőt. Úgy érzem, hogy Trianonnal széttéptünk egy jövőt. Én is Trianon gyermeke vagyok, mindig úgy éltem meg, hogy akkor az őseink elváltak egymástól. Évszázadokig hitték, hogy a Kárpát-medencében lakó különféle nemzeteknek együtt könnyebb, mint külön-külön, akkor pedig úgy döntöttek, hogy mégiscsak jobb lesz külön, mint együtt. Mi, erdélyi magyarok és sokan mások is súlyos árat fizettünk ezért a válásért, de azt gondolom, ennek az árát mindenki megfizette, az erdélyi románok és szászok is; sok szomorúsággal, fájdalommal járt a Felvidéken és máshol is. Trianonra az lenne a válasz, ha ki mernénk mondani: a Kárpát-medencében nekünk együtt jobb, biztonságosabb, eredményesebb, mint külön. Ferenc pápa kétszer is elmondta ezt a mondatot, és éreztem is a hangjában az erőt. Igen, a jövőt össze kellene varrni!

– A magyar és a román sajtóban is inkább pozitív visszhangja volt a látogatásnak, de vannak negatív hangok is, melyek szerint például „Csíksomlyó elveszett”. Itt van egy ünnep, egy történelmi pillanat, és mindig vannak ilyen hangok.

– Azt gondolom, ezt is pozitívan kell felfognunk. Hosszú évtizedekig az embereknek sem lehetőségük, sem merszük nem volt kimondani, amit gondoltak. Istennek hála, most olyan pozitív, nyugodt világ van, hogy mindenki leírhatja, világgá kürtölheti, amit gondol. Az emberek mernek is, tudnak is, akarnak is beszélni – a sok gondolatban lesz pelyva is, de lesznek olyanok, amelyek a világunkat előrébb viszik. A „svédasztalon” sokféle lelki, szellemi, fizikai táplálék van: az asztalhoz ülőnek bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy tudja, miből válasszon, mit fogyasszon. Nem gondolom, hogy az Egyháznak, az államnak vagy a Facebooknak cenzúráznia kellene – ennek a korszaknak, hála Istennek, vége van. De a felnőtt kereszténységhez hozzátartozik egyfajta kritikai érzék is: vagyok elég bölcs, hogy tudjak dönteni. Most is volt egy választás, ami engem reménnyel tölt el, mert Magyarországon is sok ember megfogalmazta a maga választási elképzeléseit, céljait, az emberek pedig elmentek és szavaztak. Talán európai szinten soha nem volt olyan választás, amelynek ilyen nagy volt a tétje, hogy ne folyjon vér, ne menjenek tankok a terekre… Európa népe kezd felnőni, megfogalmaz mindenféle elképzelést, és egy választás során tud dönteni, ki tudja választani azokat az értékeket, amelyek mentén le tudja élni az életét. Engem reménnyel tölt el, hogy egy ilyen fontos döntéskor Magyarországon, Romániában, Angliában, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, mindenütt az emberek kifejezték akaratukat, és ezt a politikusok tiszteletben tartják. Mindenkit arra biztatok, hogy ne a rossz dolgokkal foglalkozzon, hanem merje alázattal, szeretettel megfogalmazni az értékes gondolatait, keresse a szövetségeseket maga mellé, és a világ biztosan jó irányba fog előremozdulni.

– Vajon mi kell ahhoz, hogy valóban előremozduljon a világ?

– Én nem az emberekben bízom, hanem Istenben. Olyan szépen mondja Jézus: „Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” Én ebbe a munkálkodó, gondviselő, világot tovább teremtő Istenben bízom, aki idáig elhozott bennünket, és biztosan vannak tervei, és tovább is visz majd minket. Én Márton Áron és Erdély sok vértanúja útján szeretnék továbbmenni az Egyházam iránti hűségben, és erre biztatok mindenkit. Hiszek egy kibontakozó jövőben, hiszem, hogy hiába vagyunk ennyifélék, ennyiféle indulattal itt a Kárpát-medencében, Isten országa mindenképpen előttünk van, nem mögöttünk.

– Ugyanakkor a mi dolgunk is összevarrni a jövőt…

– Most Gyimesbükkre utazom, az ezeréves határnál szeretnék bemutatni szentmiseáldozatot. Nagy ajándékként éltük meg azt is, hogy nemcsak Ferenc pápa jött Erdély földjére, a csíksomlyói szentmisére, hanem László királyunk ereklyéje is, amit magammal vihetek Gyimesbükkre. Mit lehet tőle megtanulni? Szent László Máriától megtanulta összevarrni a magyar jövőt. Szétesett volt akkor az ország, nemcsak nemzetiségi alapon, hanem sok más szempontból is: polgárháborúk dúltak; tizenvalahány püspökből három maradt életben, a többit megölték; templomokat, városokat égettek fel. Miért került öt nappal későbbre, augusztus 20-ára a nemzeti ünnep? Szent István augusztus 15-én halt meg, de Szent László azt mondta 15-én: tartsunk  ötnapos bűnbánati szent időt, mindenki menjen, és engesztelődjön ki ellenségével. Maga is elment, és megkereste Salamont, aki a trónjára tört, összeesküvést szervezett. Kiengesztelődött vele. Szent László békéje nyomán több mint negyven évig szépen épült, erősödött a Kárpát-medence. Szent Lászlónak ezt a lelkületét kérem ezen a szentmisén népem, nemzetem számára: merjünk mi magunk is a családjainkban, egyházközségeinkben kiengesztelődni. Együtt többek vagyunk, erősebbek vagyunk, mint külön-külön.

– Ferenc pápa a repülőúton azt mondta Erdélyről, hogy ilyen csodálatos tájat még soha nem látott…

– Amikor Szíriára, Irakra azt mondják, hogy termékeny félhold, mindig azt mondom, hogy ott az egész országban annyi zöldet nem láttam, mint amikor a Nagysomlyó hegyéről körbenézek, és minden ragyog. Erdély valóban tündérkert. Fontos, hogy ezt meg is őrizzük, és mi magunk is tudatában legyünk. Ha Ferenc pápa ezt mondta, biztosan így is gondolta, nem olyan ember, aki össze-vissza bókol. Adja az Isten, hogy mi magunk is szeressük, tiszteljük szülőföldünket és mindazokat, akik a szülőföldünkön élnek. Tegnap Kászonban miséztem, az ottani házainkban élő gyermekeinknek hirdettem vakációváró szent időt. Úzvölgyén jöttünk át a hegyen, láttunk őzeket, medvét is. Mondtam is a zarándokoknak, hogy tisztelnünk kell mindenkit, aki itt él, minden fűszálat, minden virágot, amivel Isten feldíszíti szülőföldünket, margarétával, harangvirággal… Székelyföld gyönyörű, mindenkit nagy szeretettel biztatok, jöjjön el nyáron erre a gyönyörű tájra!

Húsvét hetedik hét keddje

Húsvét hetedik hét keddje

A mai evangéliumi részlet az utolsó vacsora termébe hív minket. Üljünk le mi is az asztalhoz, az apostolok közé és hallgassuk az Úr szavait! Az utolsó vacsora eseménye csodálatos rend szerint történik. Minden a megtisztulással kezdődik, Jézus megmossa apostolai lábát. E sajátos cselekedettel, a lábmosással kapcsolatban általában a mi Urunk alázatát és szolgálatkészségét szoktuk hangsúlyozni, valamint azt, hogy az ő példáját kell nekünk is követnünk testvéreink szolgálatában. Van azonban a lábmosásnak egy másik oldala, általa az apostolok megtisztulnak, mert a tiszta szívűek, a tiszta lelkűek ülhetnek egy asztalhoz az Úrral.
A megtisztulás után következik a tanítás, Jézus hosszasan beszél tanítványainak arról, hogy ő visszatér az Atyához, a szeretet fontosságáról, a világ gyűlöletéről, a hamarosan eljövő Szentlélekről, valamint arról, hogy újra el fog jönni a világba. Szavaival reményt önt apostolaiba és felkészíti őket a rájuk váró jövőre, erőt ígér küldetésük teljesítéséhez.
A tanítást pedig az Úr imádsága követi. Jézus arra készül, hogy hamarosan feláldozza magát. Tudja, hogy küldetése ezzel be fog teljesedni, mert megtett mindent, amiért az Atya elküldte a világba. Az emberektől hamarosan megaláztatásban részesül, de tudja, hogy az Atya meg fogja őt dicsőíteni, hiszen ő is mind életével, mind halálával az Atyának szerzett dicsőséget.Megdicsőítem-e Istent életemmel?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus, te feltámadásodat követően számos alkalommal megjelentél tanítványaidnak, s élőként mutattad meg magad nekik. Mielőtt a földről a mennybe távoztál megbízást adtál nekik tanításod, örömhíred továbbadására. E küldetés nekem, mint a te követődnek is szól. Segíts engem kegyelmeddel és a Szentlélekkel, hogy e küldetésemet teljesítve törekedjek szüntelenül a menny felé!

Hívom a családokat 2019 júniusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

„Ballag már a vén diák tovább, tovább / Búcsúzni kell most cimborák tovább, tovább. / Az élet hív, a munka vár / Itt az óra, meg ne állj / Tovább, tovább, tovább / Fel búcsúcsókra cimborák!” – zengett a szépen feldíszített iskolában. A szülők szintén ünnepi ruhában ott ültek a díszteremben és meghatottan gyönyörködtek gyerekeikben. Az egyik anyuka odafordult a mellette ülő anyukához – tizenkét éve ismerik egymást, sok szülői értekezleten találkoztak. „Hát ezt is megértük, mindjárt leérettségiznek, és megkezdik a felnőtt életet. Bizony, azt éneklik, hogy »az élet hív, a munka vár«, de én nem tudom, milyen élet hívja, miféle munka várja őket. A nóta szép, de fel vannak-e készítve az életre, és tudják-e valamire használni azt a rengeteg tudást, amit tizenkét évig próbáltak itt beléjük gyömöszölni?! Mi ide beírattuk őket – mert ez egy jó hírű iskola –, de az, hogy mit ér az érettségi, azt akkor se tudtuk, most se látjuk. Az én fiam – vette át a szót a másik anyuka –, még most se tudja, mit szeretne, ugyan beírtunk valamit a továbbtanulási lapjára, de ő azt mondta, hogy neki teljesen mindegy. Amit szeretne csinálni, abból nem lehet megélni, amiből meg megélhetne, ahhoz semmi kedve. Csak azt nem tudom, hogy ki ezért a felelős! Mi mindent megadtunk neki, talán erőnkön felül is, az iskoláról is azt mondják, hogy jó, csak a gyerek nem viszi semmire. »Fel búcsúcsókra, cimborák!«”

Korunk embere szabad szeretne lenni, szabadon, minden külső befolyástól mentesen akar dönteni mindenben. A fogyasztói társadalom sok lehetőséget kínál, szabadon dönthetünk, hogy piros vagy kék szappantartót vegyünk-e, az a kérdés azonban fel se merül, hogy minek, mire jó, ha a pirosat választjuk, és miért nem jó, ha a kéket? Vedd meg, használd, amíg neked tetszik, aztán dobd el! Az individualista fogyasztói mentalitás arra buzdít, hogy foglalkozzék mindenki a maga és szűk környezete pillanatnyi hasznával és érdekével. A szívünk-lelkünk mélyén lévő vágyak és kívánságok mindenkinek a magánügyei, ezekkel foglalkozzék mindenki maga.

A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, amely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, a magára hagyatott lelkiismeretből fakad. (Evangelii gaudium, 2) „Magadnak teremtettél minket, Istenünk és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” – írja Szent Ágoston (Vallomások, 1,1). A keresztény családban a nehézségeket és problémákat az Úr keresztjével egyesülve élik át, fájdalmuk, szenvedésük szeretetáldozattá alakul, örömeikben, ünnepeikben, pihenésükben pedig részesednek Krisztus feltámadásának életteljességében. (vö. Amoris laetitia, 317) Az ilyen családban élő gyermek már szinte a bölcsőben találkozik Krisztussal, és ez a találkozás képes szíve nyugtalanságát feloldani és örömmé formálni. Mindebben a családnak, főként pedig a szülőknek nagy és komoly feladata van: a hit továbbadása, az akarat nevelése, a jó és a szép iránti vonzódás kifejlesztése, a szabadság és az igazság tisztelete, a jó, az igaz, a szép melletti döntés képességének kialakítása. Mindezt pedig átjárja és megalapozza a szeretet, mert a gyermeknek meg kell éreznie, hogy szülei méltók bizalmára, a javát akarják, arra tanítják, amit maguk is sikerrel gyakorolnak. (vö. Amoris laetitia, 263–264) Így válik a család családegyházzá és ezzel egyidejűleg a társadalom evangelizáló kovászává.

Milyen hatással van családi életre a fogyasztói kultúra, a használd és dobd el mentalitása, a leselejtezés kultúrája? Hogyan tudjátok gyerekeiteket megóvni a „modern” szellemi áramlatok önző, anyagias és mindent relatívnak tartó mentalitásától?

Nem könnyű a mai világ eszmei zűrzavarában egy fiatalnak sorsdöntő kérdésekben dönteni. Az ipari-gazdasági élet olyan átalakulásban van, amelynek sem az irányát, sem a végkifejletét nem lehet látni. Hogyan tudná egy érettségiző fiatal átlátni, hogy milyen pályán tudná sikerrel megállni a helyét, amikor még azt sem lehet tudni, hogy egy-egy szakterület hova és hogyan fejlődik? Sokszor a szülők sem sokat tudnak segíteni, ők sem láthatják át az elszabadult fejlődést. A jó iskola abban tud a szülőknek segíteni, ha a tudományok és művészetek legújabb eredményei fényében olyan perspektívát tud a fiatalnak adni, amely nem az egyes ember – sokszor önző, materialista és az igazságot relativizáló – szempontjai szerint mutatja meg a világot, hanem figyelmét az egész emberi közösség létének értelmére és céljára irányítja, képessé teszi a transzcendens valóság befogadására. A Teremtő a világot jónak teremtette (Ter 1,31), az embert pedig a saját képére és hasonlatosságára. Isten nem teremtett selejtet, ami tökéletlen világban, az az ember bűnének a következménye. Aki így látja a világot, a társadalmat és embertársait, az mindenben meglátja a jót, nem veszti el kedvét látva a sok bajt, szegénységet, nyomorúságot, háborút és természeti katasztrófát, és azt keresi, hogy hol és hogyan tudna bekapcsolódni a Teremtő munkájába.

Hogyan tudjátok a keresztény isten- és emberképet gyerekeiteknek átadni anélkül, hogy ez elszigetelné őket osztálytársaiktól? Hogyan tudtok az iskolával együttműködni?

A család és iskola együttműködésével éretté váló, a világot, a társadalmat és embertársait Isten szemszögéből látó fiatal pályaválasztásakor buzgón kéri Isten segítségét, rábízza magát Isten megvilágosító kegyelmére. Kéri, hogy találjon képességeivel, lehetőségeivel és hajlamaival összhangban lévő megoldást, és találja meg azt a pályát, amelyet Isten már születése előtt számára kijelölt. Ha szabadon úgy dönt, hogy elfogadja ezt a tervet, akkor elfogadja Isten szeretetét, és növekedik a szeretetben, és nem csügged, ha ezért újra meg újra erőfeszítéseket kell tennie, mert tudja, hogy Isten szeretete kifogyhatatlan. „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10)

Mit tudtok tenni a szeretet civilizációjának terjedéséért a családban, a rokonságban, baráti körötökben?

A ballagási ünnepség az iskola igazgatójának búcsúbeszédével zárult. Megemlékezett a búcsúzó diákokról, méltatta jó teljesítményeiket, majd sok sikert, örömet és boldogságot kívánt nekik felnőtt életükben. „A siker önmagában még nem okoz örömet – mondta. – A sikerért meg kell dolgozni, sokszor nagyon keményen, a siker gyakran csak szenvedések árán érhető el, de aki tudja, hogy erőfeszítéseinek eredménye örömet okoz másoknak, az a nehézségek ellenére is örülni tud a sikernek. Az öröm azonban még nem boldogság. Boldog az az ember, aki tudja, hogy élete Isten akarata szerint folyik. Tudja, hogy a maga elé tűzött cél Isten akarata szerinti, érzi és tudja, hogy Isten segíti, vele van. Sikerének és örömének kulcsa, hogy bármihez fog, azzal kezdi: »Legyen meg a Te akaratod«. Az ilyen boldog emberrel jó együtt lenni, jó a barátjának, munkatársának lenni. Azt tapasztalom, hogy az ilyen boldog emberek megtalálják Isten által nekik szánt párjukat és boldog családi életet élnek. Búcsúzóul tehát azt kívánom nektek, legyetek maradéktalanul boldogok.”

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Útravaló – 2019. június 3.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.

Mennybemenetel ünnepe után egyre hangsúlyosabb a Szentlélek Istenre való várakozás. Humorosan hat Az apostolok cselekedeteinek története: a kérdésre, hogy megkapták-e a Szentlelket, a válasz: azt sem tudtuk, hogy van Szentlélek! Hála Istennek, mi már tudjuk, hogy van, de vajon működhet-e az életünkben? Engedjük-e, hogy lángoljon szívünkben; hogy ajándékaival betöltsön; hogy olyan útra vigyen, ami addig idegen volt nekünk? A Szentlélek ereje az életet munkálja bennünk. Egy olyan életet, ami már túlmutat a látható világon. Jézus szavai megvigasztalnak: még ha üldözést szenvedünk is, a győztes oldalán állunk. Nem mi győzünk, nem a mi érdemünk: Krisztus győzte le a világot, és ez a mi reményünk, ez ad nekünk erőt.