Ferenc pápa buzdító szavai a budapesti eucharisztikus világkongresszusra

November 10-én a Szentatya fogadta az eucharisztikus világkongresszusok szervezőit, köztük az Erdő Péter bíboros, prímás által vezetett magyar küldöttséget.

A pápa beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg feladatként, amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó irgalmasságban mutatkozik meg.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Bíboros urak, kedves püspök- és paptestvérek, fivérek és nővérek!

Örülök, hogy találkozhatom veletek, miután közgyűlésetek befejezte munkáját. Köszönöm Piero Marini érsek szívélyes szavait. Köszöntöm a püspöki konferenciák által kijelölt nemzeti megbízottakat, különösen a magyar bizottság delegációját, amelyet Erdő Péter bíboros, Budapestnek, annak a városnak az érseke vezet, ahol a következő eucharisztikus világkongresszus lesz 2020-ban. Ezt az eseményt egy olyan európai nagyvárosban tartják, ahol a keresztény közösségek új evangelizációra várnak, mely képes szembenézni a szekularizált, modern korral, valamint egy olyan globalizációval, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszünteti egy gazdag és sokszínű történelem különlegességét.

Ezzel kapcsolatban merül fel az alapvető kérdés: Mit jelent ma eucharisztikus kongresszust tartani a modern és multikulturális városban, ahol az evangélium és a vallási hovatartozás formái peremre szorultak? Azt jelenti, hogy együttműködünk Isten kegyelmével annak érdekében, hogy ima és tevékenység révén „eucharisztikus kultúrát”, az Oltáriszentségre alapozott, de az egyházi hovatartozáson túl is érzékelhető gondolkodás- és cselekvésmódot terjesszünk. A közöny betegségében szenvedő Európában, ahol több helyen megosztottság és bezárkózás uralkodik, a keresztények mindenekelőtt megújítják – vasárnapról vasárnapra – hitük egyszerű és erős gesztusát: egybegyűlnek Krisztus nevében, és egymást testvérnek ismerik el. És megismétlődik a csoda: az ige hallgatásában és a kenyértörés gesztusában a hívők legkisebb és legegyszerűbb gyülekezete is az Úr testévé válik, az ő tabernákulumává a világban. Az eucharisztia ünneplése ily módon eucharisztikus kultúrát szülő magatartásmódok inkubátorává válik, mert arra késztet, hogy az önmagát teljesen odaadó Krisztus kegyelmét életadó tettekké és magatartásformákká alakítsuk át.

Az első ilyen magatartásforma a közösség. Az utolsó vacsorán Jézus a testvériség kenyerét és kelyhét választotta önátadásának jeleként. Ebből következik, hogy az Úr emlékezetének ünneplése, melyben az ő testével és vérével táplálkozunk, a vele való közösséget és a hívők egymással való közösségét kívánja és alapozza meg. Épp a Krisztussal való közösség jelenti az eucharisztikus pasztoráció előtt álló igazi kihívást, vagyis azt a feladatot, hogy segítsük a hívőket közösségre lépni az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal, hogy őáltala és őbenne tudjanak élni a szeretet és a küldetés gyakorlása közben. Erősen hozzájárul ehhez a misén kívüli szentségimádás is, mely régóta fontos közös, egyházi program. A szentségimádáskor végzett ima megtanít arra, hogy ne szakítsuk el Krisztust, a főt az ő testétől, vagyis a vele való szentségi egyesülést az ő tagjaival való közösségtől és az abból fakadó misszionáriusi munkától.

A második magatartásforma a szolgálat. Az eucharisztikus közösség, közösséget vállalva Jézusnak, a szolgának a sorsával, maga is „szolgává” válik: azáltal, hogy eszik az odaadott testből, „a sokaságért feláldozott testté” válik. A keresztények folytonosan visszatérnek „az emeleti szobába” (vö. ApCsel 1,13), az Egyház születési helyére, ahol Jézus megmosta tanítványai lábát, hogy aztán az evangélium ügyét szolgálják a gyengeség és kereszt uralta helyszíneken, osztozzanak az emberek sebeiben és gyógyítsák azokat.

Sok helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel küzdő családok, a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek és öregek, a gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és a szegénység egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények a kereszt emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből önmagát feláldozó Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az eucharisztikus kultúra magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy ideológiának, hanem magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá válik mind az egyének, mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny szeretet szentjeinek végeláthatatlan sora tanúskodik.

Végül minden mise az eucharisztikus életet táplálja azáltal, hogy az evangéliumnak olyan szavait hozza felszínre, amelyekről városaink sok esetben már megfeledkeztek. Gondoljunk csak az irgalom szóra, melyet szinte teljesen kitöröltünk a mai kultúra szótárából. Mindenki panaszkodik a nyomor társadalmunkat keresztülszelő kartsztfolyói miatt: a félelemnek, az elnyomásnak, a gőgnek, a gonoszságnak, a gyűlöletnek, a bezárkózásnak, a környezet elhanyagolásának és hasonlók sokféle formájáról van szó. Mindazonáltal a keresztények minden vasárnap megtapasztalják, hogy ez az áradó folyó semmit sem tehet a világot elárasztó irgalmasság óceánjával szemben. Az irgalmasság eme óceánjának az eucharisztia a forrása, mert benne Isten báránya, a leölt, mégis talpon álló bárány, élő vizek folyóit fakasztja átszúrt oldalából, kiárasztja az teremtés Lelkét és eledelül kínálja magát az új húsvét asztalán (vö. Misericordiae vultus apostoli levél, 7). Ily módon az irgalmasság bekerül a világ vérkeringésébe, és hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon Isten népének a modern korhoz illő képe és felépítése.

A következő eucharisztikus világkongresszusnak – a több mint százéves hagyományt folytatva – az a feladata, hogy rámutasson az újdonságnak és a megtérésnek erre az útjára, vagyis emlékeztessen arra, hogy az egyházi élet középpontjában az eucharisztia áll, az a húsvéti misztérium, mely képes kedvező hatást gyakorolni nemcsak az egyes keresztényekre, hanem a földi városra is, amelyben élünk és dolgozunk. Kívánom, hogy a budapesti eucharisztikus esemény elő tudja segíteni a megújulás folyamatait a keresztény közösségekben, hogy az üdvösség, melynek az eucharisztia a forrása, olyan eucharisztikus kultúrában jelenjen meg, amely képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a béke, a család, a természetvédelem területén.

Már most a Boldogságos Szűz Máriára bízom a következő eucharisztikus világkongresszust. A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen mindnyájatokat és közösségeiteket, és tegye gyümölcsözővé a munkát, amelyet végeztek, és amelyért nagyon hálás vagyok! Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem! Most pedig szívből adom rátok apostoli áldásomat.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagjai és nemzeti küldöttei november 8. és 10. között éves találkozójukat tartották Rómában. A pápai bizottságot Piero Marini érsek vezeti.  A résztvevőknek november 10-én Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilika Katedra-oltáránál.

A találkozó első napján Erdő Péter bíboros és Fábry Kornél beszámoltak  a  2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiről.

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Légy nagylelkű!

A hitújítás korának nagy alakja, Luther Márton szerint az embernek háromszor kell megtérnie: a szívének, az elméjének és a pénztárcájának. A mondás természetesen nem csak az evangélikusoknak szóló figyelmeztetés, hanem felekezeti megkülönböztetés nélkül minden keresztény emberre vonatkozik, beleértve a reformátusokat és a katolikusokat is. Mit jelent ez a talányos mondás?
A templomi perselybe két fillért bedobó asszony esete kapcsán elmélkedhetnénk csupán a harmadik elemről, azaz a pénztárcánk megtéréséről és az anyagiakhoz való hozzáállásunkról, de sajnos az első két elem, azaz a szív és az értelem megtérése sem magától értetődő a legtöbb ember számára. Helyénvalónak tűnik tehát, ha szépen sorra vesszük megtérésünk állomásait, elemeit. Szándékosan nem fokozatokat említek, mert még valaki azt gondolná, hogy akkor jutunk el a legmagasabb lelki szintre, amikor már a „pénztárcánk is megtért.” Maradjunk meg tehát az eredeti mondás sorrendjénél!
Mit jelent a szívünk megtérése? Minden megtérésnek az a lényege, hogy szívünket, egész bensőnket, egész életünket Istennek ajándékozzuk. A megtérés nem feltétlenül, de sok esetben jelent érzelmi megindultságot. Megérezzük Isten jóságát és a saját bűnösségünket és azt is, hogy ez a kettő nem egyeztethető össze egymással. A bibliai szóhasználat szerint a szív az emberi személyiség központja. Szívünknek, azaz egész személyiségünknek meg kell éreznie azt, hogy Isten szeretetre teremtett minket. Megérezzük Isten felénk áradó szeretetét, jóságát és szívünkben feléled az Isten iránti szeretet. Ha megszokásból megyünk el a vasárnapi szentmisére, ha felületesen imádkozunk, ha nem érezzük lelkünk mélyén a bánatot a szentgyónáskor vagy még azt sem tartjuk fontosnak, hogy elvégezzük szentgyónásunkat, ha nem érezzük a találkozás boldogságát a szentáldozáskor, akkor még nem tért meg a szívünk. Minden bizonnyal még sok helytelen érzést kell kiűznünk a szívünkből, hogy ott helye legyen a szeretet érzésének.
Mit jelent értelmünk megtérése? Itt arra kell gondolnunk, hogy a hit és a vallásos élet tudatos döntés eredménye, mégpedig nem egyetlen döntésé, hanem folyamatos döntéseké. Nem azért hiszek, mert hagyományosan vallásos családban nőttem fel, hanem azért, mert hitünk titkait és gazdagságát megismertem és azt elfogadom életem vezérelveként. Értelmemmel felfogom, hogy felelős vagyok földi életem tetteiért és túlvilági sorsomért, ezért tudatosan vállalom az Isten törvényeit tiszteletben tartó életet. Elszakadok a bűntől és rálépek a hit útjára.
És végül: mit jelent pénztárcánk megtérése? A pénz, az anyagi javak, nagy kihívást jelentenek az ember számára. A bibliai időkben is így volt, napjainkban is így van, minden korban így lesz. A szegénység, a nélkülözés is nagy problémát jelent, de az anyagi javakban való bővelkedés is gondot jelent, veszélyeket rejt. A pénztárca megtérése azt jelenti, hogy nem az anyagi jólétet tartom a legfontosabbnak és nem az anyagi javaktól függ az életem, hanem rábízom magamat Isten gondviselésére. Pontosan erre jó példa az evangéliumban szereplő özvegyasszony, aki kész egész vagyonát odaadni, felajánlani Istennek.
Próbáld ki egyszer, hogy nagylelkű vagy! Meglátod, milyen jó érzés!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenünk, te jól ismered szívünk szándékait és lelkünk érzéseit. Tudod, hogy vagyonunkban, földi kincseinkben vagy tebenned bízunk. Hisszük, hogy ez az irántad való bizalom és a te gondviselésedre való ráhagyatkozás tesz értékessé minden adományt. Hisszük, hogy te nem maradsz adósa senkinek és nem maradsz hálátlan egyetlen ember iránt sem. Hisszük, hogy ha nem is jutalmazol azonnal, az nem marad el. Adj nekünk bátorságot, hogy rád bízzuk életünket! Taníts minket nagylelkűségre!

Párbeszéd a liturgiáról : „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat…”

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják

Az eucharisztia kevésbé látványos, de fontos részét alkotják a pap által csendben mondott imák, fohászok. Az evangélium felolvasását megelőzően a pap az oltár előtt meghajolva csendben kéri a mindenható Istent, „tisztítsa meg szívét és ajkát, hogy méltóképpen hirdethesse szent evangéliumát”. Az evangélium felolvasása után megcsókolja az evangéliumoskönyvet, majd maga és a jelen lévő ünneplő közösség számára halkan azt kéri: „az evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára”.

Az evangélium meghirdetése már önmagában Krisztus-esemény: a keresztények ekkor Jézus üres sírjánál találják magukat, ahonnan elindult az örömhír terjedése. Az asszonyok viszik hírül az apostoloknak az üres sírról szóló örömhírt; minden alkalommal, amikor az evangéliumot hirdetik, ez az esemény elevenedik meg. Nem a puszta tanítás, erkölcsi intés, feddés és buzdítás pillanata ez, hanem a Feltámadott maga szól a köréje gyűlő keresztényekhez. Földi életében elmondott szavai itt, az ambónál a feltámadás hitelével szólnak hozzánk. A diakónus vagy a pap ennek a Krisztus-eseménynek lesz cselekvő részese.

Amikor Izajás vagy Jeremiás meghívást kapnak Istentől, hogy a hirdetői legyenek, átélik saját méltatlanságukat és kicsinységüket. A pap az evangélium meghirdetésekor szembesül azzal, hogy a rá váró feladat meghaladja őt. Hangja, szavai, kiállása lesznek az a csatorna, amelyen keresztül a Feltámadott szól. Mielőtt a felolvasáshoz látna, ezért kéri Istent, hogy tisztítsa meg szívét és ajkát, s tegye méltóvá őt erre a feladatra. Az evangélium felolvasása pedig a bűnök bocsánatát, a megtérést hozhatja meg számára és az Igét hallgató közösség számára.

Ezek a fohászok nem a bűnösségének tudatától erejét veszített, hanem az Istenben méltóságba öltöztetett ember töredelmét fejezik ki, aki felismeri, milyen nagyszerű feladatban lesz munkatárs.

Ferenc pápa: Nem szerethetjük Istent anélkül, hogy felebarátainkat ne szeretnénk!

November 4-én a Szentatya a vasárnapi evangéliumról, a kettős szeretet parancsáról elmélkedett a déli Úrangyala elimádkozás előtt. Azt hangsúlyozta, hogy akkor tudjuk igazán megélni ezt a kettős szeretetet, ha begyakoroljuk Jézus szemével látni az embereket.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai vasárnapi evangélium (vö. Mk 12,28b–34) középpontjában a szeretet parancsa áll: az Isten iránti és a felebarát iránti szereteté. Egy írástudó megkérdezi Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” (Mk 12,28). Ő pedig azt a hitvallást idézi, amellyel minden zsidó kezdi és befejezi napját, és amely a következő szavakkal kezdődik: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (MTörv 6,4). Így krédójának alapvető valóságában őrzi meg Izrael a maga hitét: egyetlen Úr létezik, és az az Úr a „miénk”, abban az értelemben, hogy felbonthatatlan szövetséget kötött velünk, szeretett, szeret és örökre szeretni fog bennünket. Ebből a forrásból, Istennek ebből a szeretetéből forrásozik számunkra a kettős parancs: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! […] Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30–31).

Azáltal, hogy kiemelte Istennek ezt a népéhez intézett két „szavát” és egymás mellé tette őket, Jézus egyszer s mindenkorra megtanította, hogy az Isten iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet elválaszthatatlanok egymástól, mi több, egymást támogatják. Bár egymás után fogalmazódnak meg, azok egyetlen érme két oldalát jelentik: együttes megélésük adja a hívő igazi erejét! Istent szeretni azt jelenti, hogy belőle és érte élünk, azért, ami ő maga, és amit tesz. A mi Istenünk fenntartás nélküli ajándékozás, határt nem ismerő megbocsátás, támogató és fejlődést segítő kapcsolat. Istent szeretni azt jelenti, hogy nap nap után energiát fektetünk abba, hogy az ő munkatársai legyünk felebarátaink fenntartás nélküli szolgálatában, a határt nem ismerő megbocsátásra való törekvésben, a közösséget és testvériséget teremtő kapcsolatok ápolásában.

Márk evangélista nem törekszik arra, hogy pontosabban megfogalmazza, ki a felebarát, mert mindenki felebarát, akivel összehoz a sors, akivel a nap során találkozom. Nem válogathatom meg, ki a felebarátom: ez nem keresztény magatartás! Ha azt gondolom, az a felebarátom, akit magamnak kiválasztok, ez nem keresztény, hanem pogány hozzáállás. Ehelyett arra kell törekednem, hogy legyen szemem meglátni felebarátomat és legyen szívem az ő javát akarni. Ha begyakoroljuk azt, hogy Jézus szemével lássunk, akkor mindig meghallgatjuk és segítjük a rászorulókat. Felebarátaim szükségletei nyilvánvalóan hatékony válaszokat igényelnek, ám ezeket megelőzően osztozásra késztetnek. Hogy egy konkrét példát mondjak: annak, aki éhes, nemcsak egy tányér levesre van szüksége, hanem arra is, hogy rámosolyogjunk, meghallgassuk, imádkozzunk érte, s ami még jobb: imádkozzunk együtt vele. A mai evangélium nemcsak arra hív mindnyájunkat, hogy figyeljünk oda legszegényebb testvéreink nélkülözésére, hanem főleg arra, hogy vegyük észre, mennyire szomjazzák a testvéri közelséget, a gyengédséget, annak érzését, hogy érdemes élni. Ez komolyan kérdőre vonja keresztény közösségeinket: el kell kerülnünk annak veszélyét, hogy sok programmal, de kevés kapcsolattal rendelkező közösség legyünk, annak veszélyét, hogy „szolgáltató központként” működő közösség legyünk, ám amely kevés társaságot nyújt, a szó szoros és keresztény értelmében.

Isten, aki szeretet, szeretetből teremtett bennünket, és azért, hogy vele egységben maradva szeretni tudjuk a többi embert. Illuzórikus lenne a felebarát szeretetére törekedni anélkül, hogy Istent szeretnénk, és ugyanígy illuzórikus lenne Isten szeretetére törekedni anélkül, hogy a felebarátot szeretnénk. A szeretetnek, az Isten és a felebarát iránti szeretetnek ez a kettős dimenziója a maga egységében jellemzi Krisztus tanítványát.

Szűz Mária segítsen bennünket, hogy el tudjuk fogadni ezt a ragyogó tanítást, és életünk minden napján tanúságot is tudjunk tenni róla!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim! Mély fájdalom tölt el az Egyiptomban élő kopt ortodox egyház ellen két napja elkövetett terrorcselekmény miatt. Imádkozom az áldozatokért, azokért a zarándokokért, akiket pusztán azért öltek meg, mert keresztények, és kérem a Boldogságos Szűz Máriát, hogy vigasztalja meg a családokat és az egész közösséget. Kérjük közösen Szűz Máriát: „Üdvöz légy, Mária…”

Tegnap a lateráni Szent János-bazilikában boldoggá avatták Clelia Merloni anyát, a Jézus Szent Szívének Apostol Nővérei kongregáció alapítóját. Olyan nő volt ő, aki teljesen ráhagyatkozott Isten akaratára, buzgó volt a szeretetben, türelmes a megpróbáltatásban és hősies a megbocsátásában. Mondjunk köszönetet Istennek az új boldog tündöklő evangéliumi tanúságtételéért, és kövessük az ő jóságról és irgalmasságról adott példáját! Tapsoljuk meg az új boldogot!

Köszöntelek mindannyiatokat, rómaiak és zarándokok! Külön is megemlítem a Bécsből jött diákokat, a firenzei „Giorgio La Pira Mű” fiataljait, a Verona mellőli Raldonból jött fiatal családokat, a milánói, petosinói, Civitanova Marche-i, az ozieri egyházmegyéből jött híveket, a carugatei oratóriumot, valamint a longarei és modenai bérmálkozókat.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi harmincegyedik vasárnap

Évközi harmincegyedik vasárnap

A szeretet a legfontosabb

Jézust a legfőbb törvényről, a főparancsról kérdezi egy írástudó a mai evangéliumban. Válaszként ő elmondja azt a parancsot, ami a megelőző évszázadokban is ismert volt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” És ezt a parancsot ma, mintegy kétezer esztendővel Jézus után is főparancsnak nevezzük. Miért érvényes ma is és miért örökérvényű ez a parancs? Talán azért, mert az ember ma is ugyanaz, mint a régmúlt időkben, és ugyanaz, mint a következő évszázadokban erre a világra születők: az ember Isten képmása. Szívünk és lelkünk mélyén ott hordozzuk a teremtő Istent, akinek életünket, létezésünket köszönhetjük. Szüntelenül őt keressük, és az jelenti számunkra a boldogságot, ha megtaláljuk őt vagy ő talál meg minket. E találkozásban megtapasztaljuk, átéljük, hogy Isten szeret minket és arra hív, hogy szeressük őt, valamint szeressük embertársunkat, aki szintén Isten képmása. Aki embertársában nem látja meg Isten képmását, az nem képes szeretni, tisztelni a másik embert.
Könnyen megérthetjük tehát, hogy miért a szeretet a legfőbb törvény az ember számára. Az ember Isten képmása, mégpedig azé az Istené, aki maga a szeretet. Isten minden tevékenységének mozgatója a szeretet, ezért az ő legfőbb teremtményének, az embernek is mindent szeretettől vezérelve kell tennie. A szeretet irányítja minden érzésünket, gondolatunkat és minden tettünket. Istentől megtanulhatjuk, hogy a szeretet nem önmaga felé fordul, nem zárkózik be, hanem mindig odafordul egy másik személy felé. Ez a másik felé forduló szeretet megfigyelhető a három isteni személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek viszonyában, valamint az ember felé irányultságban is. Az igazi szeretet tehát odafordul a másik felé, Isten felé vagy az embertárs felé.
A Jézushoz forduló írástudó tulajdonképpen nem hall semmi újdonságot az Úrtól, hiszen mind az istenszeretet, mind az emberszeretet parancsa megtalálható a mózesi törvénykönyvekben. Az Isten iránti szeretetről a Második Törvénykönyvben (vö. MTörv 6,4-5), a felebarát iránti szeretetről pedig a Leviták könyvében (vö. Lev 19,18) olvashatunk. Az viszont mindenképpen újdonságként hatott számára, hogy ezt a kettőt Jézus egymás mellé helyezi, összekapcsolja. S bár Jézus nem mond új dolgot kijelentésével, mégis észre kell vennünk egy jelentős különbséget. Jézus nem az írott törvényre, nem a parancsok betű szerinti értelmére helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy a szeretet törvényét Isten az emberi szívekbe írja, ezért az a lényeges, hogy a szeretet irányítja-e életünket és cselekedeteinket. A szeretet gyakorlati megvalósításában a szív szándékának, a lélek beleegyezésének, az értelmi belátásnak és az akarat erejének van jelentősége.
A Szentírás azt sugallja számunkra, hogy Isten mindent szeretetből alkotott, az ember is Isten szeretetének köszönheti létezését. Az ember ezt a szeretetet utasítja vissza, amikor bűnt követ el, engedetlen Istennel szemben. Az Istennel való szembefordulás következménye az, hogy embertársainkkal is megromlik a kapcsolatunk. Jézus azért jött el Megváltóként, hogy helyreállítsa megromlott kapcsolatainkat és új lehetőséget kapjunk és helyreállítsuk a szeretetkapcsolatot Istennel és embertársainkkal. Jézus megváltó küldetése azt bizonyítja, hogy Isten számára az a legfontosabb, hogy kimutassa szeretetét az ember felé. S ha neki ez a legfontosabb, akkor lehet-e annál fontosabb, minthogy mi is kimutassuk iránta szeretetünket?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te felénk áradó szereteted arra ösztönöz minket, hogy szeretettel válaszoljunk rá, és arra sürget minket, hogy embertársainkat is szeressük. Te szeretetből minden emberért odaadtad önmagad, ezért mi sem zárkózhatunk el attól, hogy szeressük embertársainkat. Segíts, hogy szeretettel forduljunk minden emberhez, ahogyan te sem zársz ki senkit szeretetedből és jóságodból! Segíts minket, hogy embertársainkat ne csupán emberi méltóságuk alapján szeressük, hanem azért, mert ők is Isten képmásai, Isten teremtményei.