Ferenc pápa: Hatalmas ölelés és öröm lesz, amikor találkozunk Jézussal!

Október 11-én Ferenc pápa a remény témakörén belül az éber várakozás fontosságáról elmélkedett a délelőtti általános kihallgatás keretében. A Szentatya katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

A szerdai általános kihallgatáson részt vett Erdő Péter bíboros, prímás, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, és Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök. Az öt kontinens több mint harminc országából érkezett hívek megtöltötték a teret.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a reménynek azon dimenziójánál szeretnék elidőzni, amely a virrasztó várakozás. A virrasztás témája az Újszövetség egyik vezérfonala. Jézus így biztatja tanítványait: „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva! Legyetek olyanok, mint azok, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki!” (Lk 12,35–36). Ebben a Jézus feltámadását követő időben, amikor folyamatosan derűs és aggasztó időszakok váltják egymást, a keresztények sosem kényelmesednek el. Az evangélium azt ajánlja, hogy olyanok legyünk, mint azok a szolgák, akik nem fekszenek le, amíg uruk vissza nem érkezik. Ennek a világnak szüksége van a felelősségünkre, mi pedig azt egészen és szeretettel felvállaljuk. Jézus azt akarja, hogy dolgos életünk legyen, hogy sosem hagyjunk alább az őrködésben, és így minden, Isten adta új napot hálával és ámulattal fogadjunk. Minden reggel egy üres lap, amelyet a keresztény elkezd teleírni jó tettekkel. Jézus megváltó műve már üdvösséget szerzett nekünk, de most még várjuk az ő királyi uralmának teljes megnyilvánulását: amikor végre Isten lesz minden mindenkiben (vö. 1Kor 15,28). A keresztények hitében semmi sem biztosabb ennél a „találkozónál”, ennél az Úrral való találkozásnál, amikor ő eljön. És amikor elérkezik az a nap, mi, keresztények olyanok akarunk lenni, mint a szolgák, akik felövezett derékkal és meggyújtott lámpással töltötték az éjszakát: készen kell állnunk az érkező üdvösségre, készen kell állnunk a találkozásra! Gondoltatok már arra, milyen lesz, amikor találkozunk majd Jézussal, amikor eljön? Egy hatalmas ölelés lesz, hatalmas, nagy öröm! Úgy kell élnünk, hogy várjuk ezt a találkozást!

A keresztény nem unalomra teremtett, hanem türelemre. Tudja, hogy a szürke hétköznapok egyhangúságában is ott rejtőzik a kegyelem misztériuma. Vannak emberek, akik kitartó szeretetükkel kutakhoz hasonlók, melyek öntözik a szikkadt földet. Semmi sem történik hiába, és a keresztény ember számára nincs olyan élethelyzet, amely teljesen ellenállna a szeretetnek. Egyetlen éjszaka sem olyan hosszú, hogy elfeledtesse a hajnal örömét. És minél sötétebb az éjszaka, annál közelebb a hajnal. Ha egységben maradunk Jézussal, a nehéz pillanatok hidege nem bénít meg minket; és ha az egész világ is a remény ellen prédikálna, ha azt mondaná, hogy a jövő csak sötét fellegeket hoz, a keresztény tudja, hogy abban a jövőben ott van az Úr visszatérése. Hogy ez mikor lesz, azt senki sem tudja, de annak gondolata, hogy történelmünk végén az irgalmas Jézus vár ránk, elég ahhoz, hogy bízzunk, és ne átkozzuk az életet. Minden megmenekül! Minden! Szenvedni fogunk, lesznek órák, amelyek haragot és méltatlankodást váltanak ki belőlünk, de az édes és erős emlékezés Krisztusra elűzi annak kísértését, hogy azt gondoljuk: ez az élet elhibázott.

Miután megismertük Jézust, már nem tehetünk mást, mint hogy bizalommal és reménnyel fürkésszük a történelmet. Jézus olyan, mint egy ház, mi benne vagyunk, és e ház ablakából nézzük a világot. Következésképpen ne zárkózzunk újra önmagunkba, ne sírjuk vissza mélabúval a fényesnek látott múltat, hanem nézzünk mindig előre, egy olyan jövőbe, amely sosem csak a mi kezünk műve, hanem mindenekelőtt a gondviselő Isten állandó törődéséé! Minden, ami sötét, egy napon világossá válik!

Gondoljunk arra, hogy Isten sosem hazudtolja meg magát. Soha! Isten sosem okoz csalódást! Az ő ránk vonatkozó akarata nem ködös, hanem egy világosan megfogalmazott üdvösségterv: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ezért nem adjuk meg magunkat pesszimistán az események folyásának, mintha a történelem olyan lenne, mint egy irányíthatatlanná vált vonat. A belenyugvás nem keresztény erény. Ahogyan az sem keresztényhez illő, hogy megvonjuk a vállunkat vagy leszegjük a fejünket a számunkra elkerülhetetlennek tűnő sors előtt.

Aki reményt visz a világba, az sosem beletörődő ember. Jézus azt ajánlja, hogy ne ölbe tett kézzel várjuk: „Boldog azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál” (Lk 12,37). A békének nincs olyan építője, aki nem veszélyezteti személyes békéjét, amikor felvállalja mások problémáit. A beletörődő ember nem békeépítő, hanem lusta, kényelemszerető ember. A keresztény viszont békeépítő, amikor kockáztat, amikor mer kockázatot vállalni azért, hogy elvigye a jót, azt a jót, amit Jézus adott nekünk, amit kincsként adott nekünk.

Életünk minden napján ismételjük meg a fohászt, amelyet az első tanítványok a maguk arám nyelvén a Marana tha szavakkal fejeztek ki, és amelyet ott találunk a Biblia utolsó versében: „Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20)! Ez minden keresztény egzisztencia refrénje: világunkban semmi másra nincs szükségünk, csak Krisztus simogatására. Micsoda kegyelem, ha az imában, életünk nehéz napjaiban meghalljuk az ő hangját, ő ugyanis válaszol nekünk és biztosít minket: „Igen, hamarosan eljövök!” (Jel 22,20).

Évközi huszonhetedik hét szerdája

Évközi huszonhetedik hét szerdája

Márta és Mária története a tegnapi evangéliumban már felhívta figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri az Urat, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.
Az imádkozással az a célunk, hogy legyőzzük az Isten és az ember közti végtelen távolságot. Azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés, amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Vajon meglátszik-e életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e gyermeki bizalommal hozzá fordulni?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze vasárnaponként a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

 

A bűnbánat halogatásától Könyörgéseddel ments meg minket!

A bűnbánat halogatásától 

Könyörgéseddel ments meg minket!

Nem vagyunk képesek a leglényegesebbre koncentrálni! A problémánk ez! Megfelelési kényszer? Vagy minden erőnkkel arra koncentrálunk, hogy jók legyünk, és mindent jól csináljunk, mert ezt várják el tőlünk? Persze, az is lehet, hogy egyszerűen nem vagyunk összhangban önmagunkkal, nem ismerjük eléggé önmagunkat, ezért állandóan azzal bajlódunk, ami éppen a pillanatnyi kihívás az életünkben. És, mert minduntalan arra ismerünk rá, hogy ezek nem mi vagyunk, végül is ki kell fejeznünk csalódásunkat, önmagunkkal való elégedetlenségünket.

Ezek mind emberi tulajdonságoknak a problémái. Éppen ezért, nagyon emberi dolgok, emberi problémák.

Jézus, Márta kiborulására, felvetésére, probléma felismerésére azzal a problémakezelési módszerrel reagál, ami kizökkentheti Mártát elégedetlenségéből: vedd észre, hogy a környezeted nem igényli a te kényszeredett, és függőségi játszmádat! Legyél önmagad! Engedd meg magadnak, hogy az legyél, amire lelked mélyén vágyakozol, amire igénye van lelkednek! Ez is az az eset, amikor az ember szabadságigénye és értelme nem talál összhangra. Nincs szinkronban egymással az ember szabadság igénye és értelmi, valamint érzelmi énje. Mi az, ami az Ember e három összetevője között összhangot teremthet? Talán az, amit úgy nevezünk, hogy lelki béke. De, vajon, mi teremthet bennünk lelki békét?

Ha önmagamban keresem azt az elemet, ami a három különböző érdekérvényesítő hajlamot közös nevezőre hozhatja, akkor az, szerintem tévedés. Mert az egyik, biztos, hogy fel fog háborodni azért, amiért nem képes érdekeit feltétlenül érvényesíteni. Az értelem, és az érzelem is, nagyon határozottan függ a biológiai, azaz az anyagi valómtól, tehát önmagamtól, idegi állapotomtól is. Meg, az éppen engem ért külső hatásoktól is. Mindezek érdekérvényesítésre hajlandók, képesek, és valamilyen szubjektív erők mozgatják. Egyedül a lelki énem az, mely olyan irányultsággal lehet összefüggésben, mely ismer, rólam minden információ birtokában van, ahhoz, hogy az én javamat szolgálhassa! És ez az az isteni énem, amire rábízhatom magam. Megengedhetem Neki, hogy értelmemet és érzelmeimet is koordinálja, összehangolja, illetve elfogadtassa velük azt az érvet, mellyel engem szolgálhat.

Jézus tehát, valami olyasmit mond Mártának, hogy Ember, bízd magad a Lélekre! Ne vitatkozzon érzelmi és értelmi valóságod vele, hallgass inkább rá, engedelmeskedj neki!

Akkor van az Ember bajban, ha nem ismeri, és nem gondozza lelki énjét, éppen ezért bizonytalan létében és tapasztalata sincs arról, hogy rá bízhatná magát! Nem tudok hinni a Léleknek! Oda jutunk, hogy megállapíthatjuk azt, hogy a hitemmel van baj! Elégtelen, téves, vagy, hitemet eddig valami olyan dologba helyeztem, ami állandóan változó. Vagyis: instabil helyzetre támaszkodtam.

Jézus személyisége eleve megnyugtató, mert Ő egy olyan emberi személyiség, akinek a véleményére Ember nyugodtan hagyatkozhat. Pontosan azért, mert jellembéli stabilitását az adja, hogy lelkéből él! A legigazabb lelki ember. Amit Ő úgy fogalmaz meg a számunkra, hogy az Atya és Ő egyek (lásd: Jn 10,38; 14,11; Jn 8,16; Jn 8,18; stb.). Jézus egyensúlyi állapotban van, emberségét képes volt alárendelni a lelki személyiségének, egészen! És ezt a személyiségét ránk hagyja akkor, amikor azt mondja: vegyétek magatokhoz testemet és véremet. Azaz: emberségemet és istenségemet! Éljetek általam, bennem és velem!

Jézus kinyilatkoztatja nem csak Istent a számunkra, hanem a lelki ember létét is! Hogy hogyan születhetünk újjá, lelki emberré!

Köszönöm Atyám, hogy hatalmadat nem, hogy fenyegetőn felettem lévő pallósként tartod, és nem is csak megosztod velem, Emberrel, hanem hatalmadba vonni akarsz, hogy hatalmam lehessen önmagam felett is! Ámen 

Ferenc pápa: Rideg szívvel nem értjük meg Isten irgalmasságát

Ferenc pápa: Rideg szívvel nem értjük meg Isten irgalmasságát

A liturgia már második napja a Jónás próféta könyvéből vett olvasmányt (Jón 3,1–10) tárja elénk, elgondolkodtatva Isten irgalmasságáról, amely megnyitja szívünket, és mindent legyőz. Ferenc pápa erről elmélkedett október 10-én reggel, a vatikáni Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Jónás keményfejű próféta volt, aki meg akarta tanítani Istennek, hogyan működnek a dolgok. A liturgia holnap beszéli el nekünk az utolsó fejezetet, de mindannyian jól ismerjük a történetet. Az Úr azt kéri Jónástól, hogy térítse meg Ninive városának lakóit. Először a próféta megszökik, és nem hajlandó megtenni, amit Isten kér tőle. Másodszorra megteszi, és jól is sikerül neki, ugyanakkor méltatlankodik, felháborodik azon, hogy az Úr megbocsát a népnek, amelyik nyitott szívvel bűnbánatot tart. Jónás makacs volt, de még inkább merev. Ridegségben szenvedett, megkeményedett a lelke – állapította meg a pápa.

A megátalkodott lelkűek, a merevek nem értik, mi Isten irgalmassága. Olyanok, mint Jónás. „Azt kell hirdetnünk, hogy akik rosszat tettek, azokat meg kell büntetni, és a pokolra kell jutniuk…” – mondják. A rideg emberek nem képesek kitárni a szívüket úgy, ahogy az Úr. A merevek kishitűek, apró szívük zárva, a puszta igazsághoz ragaszkodnak. És elfeledkeznek róla, hogy Isten igazsága testté lett Fiában, aki irgalmasság lett, megbocsátás. Elfelejtik, hogy Isten szíve mindig nyitva a megbocsátás előtt.

Az önfejűek éppen arról feledkeznek el, hogy Isten mindenhatósága elsősorban irgalmán és megbocsátásán keresztül mutatkozik meg. Nem könnyű megérteni Isten irgalmasságát, nem könnyű – ismételte el a Szentatya. – Sok imára van szükség ahhoz, hogy megértsük, mert kegyelem. Mi az „ezt tetted velem, most én is ezt teszem veled”-hez szoktunk, a „majd én megfizetek neked” igazságához. De Jézus fizetett értünk, és továbbra is fizet.

Visszatérve Jónás történetére, Isten meghagyhatta volna a prófétát a maga konokságában és merevségében, ehelyett azonban elment hozzá, hogy beszéljen vele, és meggyőzze, megmentette, mint ahogy Ninive lakóit is. Ő a türelem Istene, aki simogatni tud, aki ki tudja tágítani a szívünket.

Ez ennek a prófétai könyvnek az üzenete: a prófécia, a bűnbánat, az irgalmasság és a kishitűség vagy a konokság közti párbeszéd. Ám Isten irgalmassága mindig győzedelmeskedik, mert mindenhatósága éppen az irgalomban mutatkozik meg. Ferenc pápa azt tanácsolta tehát a híveknek, hogy vegyék kézbe a Bibliát, és olvassák el Jónás könyvét – rövid, alig három oldalt tesz ki –, és nézzék meg, hogyan cselekszik az Úr, milyen az ő irgalmassága, hogyan alakítja át szívünket. És mondjunk köszönetet az Úrnak, amiért oly nagyon irgalmas – kérte a pápa.