Anyánk, ki őt holtan karjaidba vetted Könyörögj érettünk!

Anyánk, ki őt holtan karjaidba vetted 

Könyörögj érettünk!

Jézus meglátja az Emberben azt, Aki a Jó! Mert minden emberben ott van – hol egymás takarásában, hol egymás mellett, hol pedig egymással versenyezve - a jó és a rossz, egyaránt. És ez az én örökös küzdelmem, ahogy Pálé is ez volt: „aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom (magamban), hogy a rossz áll hozzám közel”[Róm 7,21]. De jó, hogy Isten ismeri az Embert! Jobban, mint én önmagamat, aki minduntalan azon kapom magam, hogy a rosszra vagyok képes. És Jézus, Aki a Jó, … még Ő is hárít: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” [Mk 10,18]. Még Jézus is szenvedi, megszenvedi emberségét! Érzi zsigereiben a rosszat! Nekünk fel sem tűnik, de önmaga tudja, hogy emberségében, anyagi töredékességében mennyire ott van a rossz, a rosszra való hajlam, képesség, hajlandóság!

Istenhez menekülök gyarló, és esendő emberségemmel! Mert tudom, hogy egyedül Isten az, aki látja, meglátni képes bennem azt a jóra való vágyakozásomat – mert csupán csak vágyakozom a jót tenni, a jót szolgálni – amire kimondani kész, hogy, ’mert vágyakozod a jót tenni, én, az Isten boldognak mondalak, mert én, az Isten kész vagyok, és készséges vagyok belőled kihozni, kimunkálni a jót. Csak legyél türelmes, és bírd elviselni azt, hogy te, önmagadtól, és ebben az anyagi világban még csak vágyakozhatsz rá. Én akarom, a Te Istened, hogy Boldog legyél! Én vagyok az, aki boldoggá tehetlek, én vagyok az, aki akarom, hogy tudd, és ezért alázatot vegyél magadra, és szelídséget, hogy önmagadtól, és ebben a környezetedben nem teheted magadat boldoggá. Önmagad erejéből nem érheted el a boldogságodat. Szükséged van rám, ahogy nekem is szükségem van rád!’

Nekem, az Embernek, aki képes vagyok rá, hogy alázatossá és szelíddé, megengedővé legyek Isten szándékára, meg kell tennem, ha Istennel közösségben, és Isten erejéből akarom azt a boldogságot, amit Ő tud adni nekem. Amit én, most még nem tudok felfogni sem, hát még érteni, hogy mi is az a boldogság, amit Isten tartogat a számomra!

Bizony, az új ember, aki Krisztusban lesz újjá, csupán csak hasonlóvá lehet Istenhez. Megérezni lehet képes Istennel mily jó a közösség, milyen édes lehet a boldogság! Hogy ne szűnjek meg vágyakozni utána! Ebben a hitemben és értelmemben tarts meg Istenem! Ámen 

Ferenc pápa: Kolumbiában Isten segítségével elkezdődött a béke útja

Ferenc pápa: Kolumbiában Isten segítségével elkezdődött a béke útja

A Szentatya szeptember 13-án az ötnapos kolumbiai útjára tekintett vissza a délelőtti általános kihallgatás keretében. Hangsúlyozta, hogy a kolumbiai nép tanúságtétele gazdagságot jelent az egész Egyház számára.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miként tudjátok, az elmúlt napokban apostoli úton voltam Kolumbiában. Szívem mélyéből köszönöm az Úrnak ezt a nagy ajándékot. Ismételten szeretném kifejezni hálámat a köztársasági elnök úrnak, aki végtelenül szívélyesen fogadott, a kolumbiai püspököknek, akik sokat dolgoztak e látogatás előkészítésén, de ugyanígy az ország többi vezetőjének és mindazoknak, akik együttműködtek abban, hogy ez a látogatás megvalósulhasson. Külön is köszönetet mondok a kolumbiai népnek, amely nagy szeretettel és örömmel fogadott. Örömteli nép, sok szenvedés érte, de örömteli; reménnyel rendelkező nép. Az egyik, ami leginkább megragadott minden városban, hogy a tömegben ott voltak az apukák és az anyukák gyermekeikkel, és felemelték őket, hogy a pápa megáldja őket. Büszkén emelték fel gyermeküket, mintha csak azt mondták volna: „Ő a mi büszkeségünk, ő a mi reményünk!” Azt gondoltam: olyan nép ez, amely képes gyermekeket vállalni, és képes büszkén felmutatni őket mint reménységet: ennek a népnek van jövője! Ez nagyon tetszett nekem!

Ezen az úton különösen is éreztem a folytonosságot a két pápával, akik előttem látogatták meg Kolumbiát: Boldog VI. Pál 1968-ban és a Szent II. János Pál 1986-ban. Ezt a folytonosságot erősen áthatja a Lélek, aki Isten népének lépteit vezeti a történelemben.

Az út jelmondata „Demos el primer paso” volt, vagyis: „Tegyük meg az első lépést!” – ez arra a megbékélési folyamatra utal, amelyen most Kolumbia keresztülmegy, hogy kikászálódjon a fél évszázada tartó belső konfliktusból, amely sok szenvedéssel és gyűlölködéssel járt, rengeteg, nehezen gyógyítható sebet ejtett. De Isten segítségével az út elkezdődött. Látogatásommal meg akartam áldani a nép erőfeszítését, meg akartam erősíteni a népet hitben és reményben, és fogadni akartam tanúságtételét, amely gazdaságot jelent szolgálatomnak és az egész Egyháznak. E nép tanúságtétele gazdagság az egész Egyháznak!

Kolumbia – mint a latin-amerikai országok többsége – nagyon mély keresztény gyökerekkel rendelkező ország. És ha ez még élesebbé teszi is a háború tragédiája által okozott fájdalmat, ugyanakkor a béke biztosítékát jelenti, szilárd alapot ad az újjáépítéshez, a rendíthetetlen remény folyamatos éltetője. Nyilvánvaló, hogy a gonosz meg akarta osztani a népet, hogy elpusztítsa Isten művét, de ugyanolyan nyilvánvaló, hogy Krisztus szeretete, az ő végtelen irgalma erősebb a bűnnél és a halálnál.

Ennek az útnak az volt a célja, hogy elvigye Krisztus áldását, az Egyház áldását arra az élet- és békevágyra, amely felfakad e nemzet szívéből: láthattam sok-sok ezer gyermek és fiatal szemében – akik megtöltötték Bogotá terét, és akikkel mindenhol találkozhattam – azt az életerőt, amelyet maga a természet mutat a maga burjánzásával és biodiverzitásával. Kolumbia a biodiverzitás tekintetében a második ország a világon. Bogotában alkalmam volt találkozni az ország összes püspökével, valamint a Latin-Amerikai Püspöki Tanács Vezető Bizottságával. Köszönetet mondok Istennek, amiért megölelhettem őket, és pásztorként bátoríthattam őket küldetésükben az Egyháznak nyújtott szolgálatban, az Egyház ugyanis Krisztusnak, a mi békénknek és reményünknek a szentsége.

Villavicencióban került sor arra a napra, amelyet kimondottan a kiengesztelődés témájának szenteltünk, ez volt az egész út csúcspontja. Délelőtt ünnepélyes szentmisét tartottunk, amelynek keretében boldoggá avattunk két vértanút: Jesús Emilio Jaramillo Monsalve püspököt és Pedro María Ramírez Ramos áldozópapot; délután pedig kiengesztelődési liturgiát tartottunk, jelképesen a bocayái feszület felé fordulva, amelyen Krisztusnak nincs se karja, se lába, meg van csonkítva, mint az ő népe.

E két vértanú boldoggá avatása erőteljesen emlékeztetett minket arra, hogy a béke annak a sok tanúságtevőnek a vérén is alapszik – és talán főképpen az ő vérükön –, akik a szeretetről, az igazságról, az igazságosságról tanúskodtak, de a szó szoros értelmében vett vértanúkén is, mint az imént említettekén, akiket hitükért megöltek. Könnyekig megható volt hallani életrajzukat: a fájdalom és az öröm könnyei egyszerre folytak arcunkon. Ereklyéik és arcaik előtt Isten hűséges, szent népe erősen érezte a maga identitását: fájdalommal, gondolva a számtalan áldozatra, és örülve Isten irgalmasságának, mely kiárad az őt félőkre (vö. Lk 1,50).

„Irgalom és igazság találkozik, igazságosság és béke csókolózik” (Zsolt 85,11) – hallottuk az általános kihallgatás elején. Ez a zsoltárvers annak megjövendölését tartalmazza, ami múlt pénteken Kolumbiában bekövetkezett. Isten próféciája és kegyelme az iránt a sérült nép iránt, hogy fel tudjon támadni, és új életet tudjon kezdeni. Láttuk e kegyelemmel teli prófétai szavak megvalósulását azokban a történetekben, amelyeket tanúságtevők meséltek el sokak nevében, akik sebeikkel együtt Krisztus kegyelméből kiléptek önmagukból, és megnyíltak a találkozásra, a megbocsátásra, a kiengesztelődésre.

Medellínben a központi téma a kereszténység mint tanítványság volt: a hivatás és a küldetés. Ha a keresztények teljesen elköteleződnek Jézus Krisztus követése mellett, akkor tényleg sóvá, világossággá és kovásszá válnak a világban, gyümölcsök pedig bőségesen lesznek. E gyümölcsök egyike a hogares, vagyis azok az otthonok, ahol az élet sebeit hordozó gyermekek és fiatalok új családra lelhetnek, ahol szeretik, elfogadják, védelmezik és kísérik őket. További gyümölcsök – bőségesek, mint a nagy szőlőfürtök – a papi és szerzetesi hivatások, melyeket megáldhattam és bátoríthattam egy felejthetetlen találkozón a papsággal, a megszentelt személyekkel és családtagjaikkal.

Végül Cartagenában, Claver Szent Péternek, a rabszolgák apostolának városában az emberi személy és az alapvető emberi jogok előmozdítására irányítottuk figyelmünket. Claver Szent Péter és nemrégiben Szent Maria Bernarda Bütler a legszegényebbekért és legelhagyatottabbakért áldozták életüket, és így megmutatták az igazi forradalomnak, az evangéliumi és nem az ideológiai forradalomnak az útját, amely valóban felszabadítja az egyéneket és a társadalmat a tegnapi és a sajnos ma is létező rabszolgaságokból. E tekintetben az „első lépés megtétele” – az út jelmondata – azt jelenti, hogy közelítünk, lehajlunk egymáshoz, megérintjük sérült és elhagyatott testvérünk testét. És ezt Krisztussal tesszük, aki rabszolgává vált értünk. Neki köszönhetően van remény, mert ő az irgalmasság és a béke.

Kolumbiát és szeretett népét ismételten anyánkra, a Chiquinquirái Boldogságos Szűz Máriára bízom, aki előtt tiszteletemet tehettem a bogotái székesegyházban. Kívánom, hogy Mária segítségével minden kolumbiai mindennap meg tudja tenni az első lépést testére felé, és így közösen építsék nap mint nap a békét szeretetben, igazságosságban és igazságban.

Az általános kihallgatás végén a Szentatya lelki közelségének adott hangot mindazok iránt, akik a közép-olaszországi Livorno területét sújtó áradás miatt szenvednek. Mindenkit arra hívott, hogy imádkozzanak a halottakért, a sebesültekért és családtagjaikért, valamint mindazokért, akik e próbatételnek ki vannak téve.

Szeptember 13-án, szerdán délután temettek el a toszkánai Livornóban a felhőszakadás nyolc áldozata közül hetet. A családtagok kérésére a gyászszertartásokat a különböző templomokban teljesen zárt körben végezték.

A város lassan igyekszik visszatérni a normális hétköznapokba. Az önkéntesek és a tűzoltók megállás nélkül végzik a mentés munkálatait. A toszkán régió kormányzója, Enrico Rossi szerdán megbeszélést folytatott a gazdaság és az ipar képviselőivel, valamint a szakszervezetekkel és a helyi intézmények tagjaival a felhőszakadás okozta károk felmérése és a szükséges intézkedések céljából.

 

Évközi huszonharmadik hét szerdája

Évközi huszonharmadik hét szerdája

Földi életünk során a boldogságot keresve sokféle utat bejárunk. Bizonyos élethelyzetekben azt gondoljuk, hogy megtaláltuk azt, ami életünket valóban boldoggá teheti, de aztán csalódunk. Máskor azt hisszük, hogy másoknak egészen jó tanácsokkal tudunk szolgálni a boldogságot illetően, de aztán kénytelenek vagyunk beismerni, hogy még a magunk igazi boldogságát sem találtuk meg. Mi boldogít minket valójában? Ki boldogít minket? Hol találjuk a boldogságot? Minderről vannak emberi elképzeléseink, s úgy tűnik, egyes dolgok ideig-óráig boldogítanak is minket, de nem tartanak sokáig, nem bizonyulnak tartósan a boldogság forrásának.
Emberi szemmel nézve, emberi ésszel gondolkodva Jézus kissé furcsa útját ajánlja a boldogságnak. Annak ismeretében értjük meg a mondásokat, hogy az ember számára attól függ a boldogság megtalálása, hogy milyen kapcsolatban van azzal az országgal, amelyet Jézus hirdetett és megvalósított, s amelyet Isten országának nevez az evangélium. A Jézushoz való tartozás érdekében érdemes vállalnunk a szegénységet, a nélkülözést, a sírást, sőt, akár az üldözéseket is. Természetesen nem köteles senki ezt az utat választani. Aki a földi gazdagodást vagy az evilági boldogságot választja, az nem számíthat ennél többre, nem számíthat az égi jutalomra. De ha erről lemondunk, Isten jutalmaz meg minket az örök boldogsággal.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Anyánk, ki az ő keresztje alatt álltál Könyörögj érettünk!

Anyánk, ki az ő keresztje alatt álltál 

Könyörögj érettünk!

Még tart az élmény, a tegnap esti adorációs képzés élménye, a szentségimádás tapasztalata. Fábry Kornél atya vezeti, a 2020-as Eucharisztikus Kongresszus előkészülete jegyében. Tömve volt a városmajori nagytemplom – hála Istennek. A tanítás alatt, és a szentségimádás során is az idő, a tér és a világban bolyongó ember viszonya foglalkoztatott. Fábry atya említette, hogy számára, egy esti szentségimádás során 20 perc kell ahhoz, hogy a jelenbe tudjon beleállni. Mert Istennel a jelenben lehet találkozni! Márpedig, a szentségimádás célja, hogy találkozzak, közösségre jussak Istennel. Ebből a közösségből, találkozásból lesz megtérésem.

Az én gondolatom erre irányul: mennyire vagyunk, minduntalan megtérő keresztények? Mennyire vagyunk képesek Krisztussal a találkozást megélni, együttlétben lenni?

Hogy beszél hozzánk ma Pál?: „ahogyan elfogadtátok az Úr Jézus Krisztust, úgy éljetek is benne, gyökerezzetek meg őbenne, és épüljetek rá! Erősödjetek meg a hitben, ahogyan tanultátok, és legyen bőséges a hálaadásotok! (…) Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testi formában, és benne jutottatok teljességre”.

Lukács pedig, fontosnak tartja megemlíteni, hogy „az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle”, és a tömegben ott égett a vágy, hogy meggyógyuljon.

Megtapasztalása Isten erejének, mely gyógyít! Aki gyógyulni szeretne, az tudatában van annak, hogy szüksége van a gyógyulásra! Belátja, hogy hiányát szenvedi annak, ami Jézusban meg van. A betegséget úgy is fogalmazhatjuk, hogy a teljesség hiánya.

Az vágyakozza a találkozást Krisztussal, aki tudatában van Krisztus isteni erejével, a teljesség erejével, melynek hiányát szenvedi, és melyre vágyakozik. Tudva, hogy nincs más remény rá, hogy e teljességben részesülhessek, csak az, ha érinthetem, ha találkozhatok Krisztussal.

Eljutni a találkozásra. Érezni azt, hogy erő árad ki belőle, érinthetném, már egy karnyújtásnyira van tőlem, de még nem sikerült. Még nem történt meg bennem a csoda, az a teljes változás, mely a teljességre elvezethetne engem! Kornél atyának 20 perc kell ehhez, hogy erre a találkozásra eljuthasson. Nekem lehet, hogy sokkal többre van szükségem, mert máshonnan érkezem a szentségimádásra. Elcsendesedni, kiüresedni, a világból elérkezni Krisztus meghitt csendességébe.

„… kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” – ezzel kezdődik a mai evangélium. Jézusnak is szüksége volt rá, hogy bele tudjon helyezkedni az Atya csendjébe, békéjébe, nyugalmába. Meg akarta élni, szüksége volt rá, hogy megélje az Atyával azt a személyes találkozást, ahol létre jön Vele a találkozás. A Lelki és szellemi találkozás.

Kornél atyának, tegnap, volt még egy fontos gondolata a számomra. A magunkhoz vett oltáriszentségben – az áldozásban – nem hagyatkozhatunk az érzékszerveinkre. Nem fogunk mást érezni, mint az ostya ízét, zamatát, illatát, tapintását, vagy alakját. Nem látjuk, nem érezzük érzékszerveinkkel benne Krisztust. Ahhoz, hogy az Oltáriszentségben megtapasztaljuk Krisztust, hitünknek szüksége van az értelmünkre. Krisztust kell meghallanom, akkor, amikor magamhoz veszem az átváltoztatásban átlényegült kenyeret, a kenyér színében magát ajándékozó Krisztust, és az Ő erejét. Ő akar megérinteni, amikor én utána nyúlok, hogy érinthessem: „Én vagyok az élet kenyere. (…) Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.«” [Jn 6,48-51]

Jézus szavai szerinti, aki belőle eszik kifejezés, azt kell jelentse a számomra, hogy aki azt fogadja el tőle, amit általa küld, nyújt át az Atya a számára – aki azt megérti, elfogadja, befogadja, és él általa -, annak lesz örökké élete, vagyis részt nyer a teljességből!

Felülemelkedni, eltávolodni, kivonni magam a világ zajából, hogy találkozásra jussak Krisztussal, elcsendesedjek, kiüresedjek. Feltétele annak, hogy a találkozás, a jelenben, Krisztussal megvalósulhasson! Ez a valós keresztény élet! Amíg erre nem teszem magam alkalmassá, nem jutok el, és nem keresem minden időben az alkalmat, a lehetőséget, addig nem vagyok keresztény, csupán vágyakozom rá, hogy kereszténnyé legyek! Minden imádságnak, akár kötött, akár kötetlen imádság, annak elmondásának célja az, hogy találkozásra jussak Jézussal. Az ima nem cél, hanem eszköz! A találkozás, is csak az utam része arra, hogy átalakuljak, hogy gyógyuljak, Isten szándékára változzak, a teljesség elfogadására, elviselésére, alkalmassá tegyem magamat! Hát jó, legyen Atyám akaratod szerint! Ki Krisztust adod nekem, és a Szentlélekben bátorítasz! Ámen