Kik az Úr szőlejében pásztorokká tétettetek

Kik az Úr szőlejében pásztorokká tétettetek (Róm. 8).

Ments meg, Uram minket!

Eljön az Úr, és megpihen Sion hegyének egész vidéke fölött
Aki járt már magas hegyek közt, távol a civilizált világtól,
a csend és a nyugalom birodalmában, az tudja, mit érzett a
zsoltáros. A hegyek hatalmasak, kiszámíthatatlanok, míg az
ember kicsiny és törékeny. Mindaz, amit lát, emberi kéz
közreműködése nélkül jött létre, és az ember még az ott oly
szeszélyes időjárás alakulásába sem tud beleszólni.
Megérintheti azonban, hogy ha mégoly kicsiny és törékeny is,
a hegyeket alkotó, a természetformáló erőket létrehozó
Istennek ő mégis nagyon fontos. Az Úr őrzi minden lépését,
tekintetével vigyázza mindazt, aki bízni mer benne, életét
kezébe meri helyezni. Mi a merészebb dolog: megmászni egy
magas hegyet, vagy teljesen az Úrra bízni magunkat? Nem
tudom. Ez a zsoltár mégis bátorít, hogy mindenekelőtt és
minden nehézség ellenére az Úrban bízzak, mert akinek volt
hatalma létbe hívni a hegyeket, mennél inkább van hatalma és
szeretete engem őrizni és segíteni! A kérdés hogy nekem van-e
erőm mindezt elhinni... "Az Úr megőrzi jártadat-keltedet
mostantól fogva mindörökké"

Himnusz CCCLXIV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Harsanva szóló hang kiált,

szétoszlat már minden homályt,

elűzi messze álmaink;

az égből Krisztus fénye int.

Serkenjen már a szennyesen,

kábultan alvó értelem:

új csillag fénylik odafenn,

hogy minden átkot elvegyen.

A Bárányt küldi már az Ég

leróni adósságaink:

mindnyájan bűnbocsánatért

kiáltozzunk könnyek között.

Hogy majd ha fénye újra gyúl

s a földre félelem borul,

részünk ne büntetés legyen,

hanem jóságos védelem.

Atyának dicséret legyen

és Gyermekének győzelem,

s a boldog Lángot ővelük

örökre áldja énekünk. Ámen.

Ferenc pápa: Ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa életünket!

Ferenc pápa: Ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa életünket!

November 27-én, advent első vasárnapján a Szentatya az anyagi dolgokon való felülemelkedés szükségességéről, a valóság mélyebb dimenziójának meglátásáról elmélkedett a déli Mária-imádság elmondása előtt. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az egyházban új liturgikus év kezdődik, vagyis Isten népe hitben járt útjának egy új szakasza. És mint mindig, az adventtel kezdjük. A mai evangélium (vö. Mt 24,37–44) az adventi idő egyik legszuggesztívebb témájába vezet be minket, ez pedig az Úr látogatása az emberiségnél. Az első látogatásra – mindnyájan tudjuk – Isten Fiának megtestesülésével, Jézusnak a betlehemi barlangban való megszületésével került sor. A második látogatás a jelenben zajlik: az Úr szüntelenül látogat minket, nap mint nap, mellettünk halad vigaszt adó jelenlétével. Végül lesz majd egy harmadik, utolsó látogatás is, amelyet megvallunk, valahányszor elmondjuk a hitvallást: „Újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat.” Az Úr ma erről az utolsó, az idők végén bekövetkező látogatásáról beszél nekünk, elmondja, hová tart életünk.

Isten szava kiemeli a dolgok megszokott menete, a mindennapi rutin és az Úr váratlan eljövetele közötti ellentétet. Azt mondja Jézus: „A vízözön előtti napokban az emberek ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, s a víz el nem sodorta mindannyiukat” (Mt 24,38–39). Ezt mondta Jézus. Mindig megrendítő azokra az órákra gondolni, amelyek egy nagy szerencsétlenséget megelőznek: mindenki nyugodt, a megszokott dolgokat csinálja, és nem tudja, hogy élete nemsokára teljesen felfordul.

Az evangélium nyilvánvalóan nem félelmet akar kelteni bennünk, hanem látásunkat egy további, szélesebb dimenzióra kívánja megnyitni, amely egyfelől viszonylagossá, másfelől értékessé, döntő fontosságúvá teszi a hétköznapi dolgokat. A „látogatásunkra jövő Isten”-nel való kapcsolat minden tettünknek, minden dolognak más fényt, más megvilágítást, szimbolikus értelmet ad.

Ebben a perspektívában a józanságra is meghívást kapunk, arra, hogy ne e világ dolgai, ne az anyagi valóságok uralják életünket, hanem inkább mi uralkodjunk felettük. Ha ellenben hagyjuk, hogy azok határozzanak meg minket és azok kerekedjenek fölénk, nem tudjuk észrevenni, hogy van valami sokkal fontosabb: végső találkozásunk az Úrral. Ez az igazán fontos: ez a találkozás! Ez kell, hogy legyen a mindennapi dolgok távlata! Ebben a távlatban kell néznünk őket: az Úrral való találkozás távlatában, aki értünk jön. Abban a pillanatban, ahogyan az evangélium mondja, „ketten lesznek kint a mezőn, egyiket felveszik, másikat otthagyják” (Mt 24,40). A virrasztásra szól ez a meghívás. Mivel nem tudjuk, mikor jön ő, mindig készen kell állnunk az indulásra.

Advent időszakában az a feladatunk, hogy kitágítsuk szívünk horizontját, engedjük, hogy meglepjen minket az élet, mely mindennap újdonságokat tartogat számunkra. Hogy ezt meg tudjuk tenni, meg kell tanulnunk, hogy ne függjünk megszokott bizonyosságainktól, kialakult sémáinktól, mert az Úr abban az órában jön, amikor nem is gondoljuk. Eljön, hogy egy szebb és nagyobb dimenzióba vezessen bennünket.

Mária, az advent szüze, segítsen minket, hogy ne tartsuk magunkat életünk birtokosának, ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa azt, hanem készségesen engedjük, hogy ő meglátogasson minket, aki szívesen várt vendégünk, még ha felborítja is terveinket.

A Szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim, szeretném biztosítani imámról Közép-Amerika népeit, különösen a Costa Ricában és Nicaraguában élőket, akiket hurrikán, és az utóbbiakat erős földrengés is sújtott. Imádkozom Észak-Olaszország lakosaiért is, akik áradásoktól szenvednek.

Köszöntelek mindannyiatokat, kedves zarándokok, akik Olaszországból és más országokból érkeztetek: a családokat, a plébániai csoportokat, a társulatokat. Külön is köszöntöm a Libanonból, Egyiptomból, Szlovákiából jött híveket, a limburgi (Németországból érkezett) kórust. Szeretettel köszöntöm az itt élő ecuadori közösséget, a „Tra Noi” [Köztünk] Mozgalom családjait, az Altamurából, Rietiből, San Casciano in Val di Pesából érkezett csoportokat, a capacciói UNITALSI-t és a bagheriai tanulókat.

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok, valamint szép adventi utat az Úrral való találkozáshoz! Az Úr elé megyünk, ő pedig mi elénk jön. Legyen ez számotokra a remény időszaka, az igazi reményé, amelynek alapja Isten hűsége és a mi felelősségvállalásunk! És kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Advent 1. hete hétfő

Advent 1. hete hétfő
Mt 8,5-11
„Megyek és meggyógyítom”

Jézus történetében először találkozunk olyan esettel, hogy egy idegen férfi segítséget kér tőle. Azok, akik a választott nép gyermekei voltak, nyilvános működése kezdetétől bizalommal fordultak hozzá. Nem azért mertek segítséget kérni, mert bőven volt pénzük orvosra. Nem kezdték tudományosan kutatni, hogy a Názáreti Jézus valóban a népüknek megígért Messiás, mert ha nem, akkor szóba sem állunk vele. Szent Máté, akinek evangéliuma advent első felében kalauzunk lesz Jézus igaz alakjának megismerésében, így vezeti be nyilvános működését:„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult (Júdeából) Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengerparti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk. (Iz 8,23; 9,1) Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”. (Mt 4,12-17) Lássunk csodát! Jézus és Egyháza ellenségei már akkor is, az utolsó évszázadokban még inkább erősen érveltek: Más a hit Jézusa és a történelmi Jézus. Ott, Zebulon és Naftali földjén ez a kérdés normális megítélést kap. Szent János, akinek az apostoli meghívását Máté az idézett sorok után azonnal elmondja (Mt 4,21-22), így kezdi evangéliuma fenséges bevezetését: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, hanem Istenből születtek.  Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet”. (Jn 1,1-5.9-14.16) Ugyanezt a kegyelmet kapta meg a kafarnaumi százados, aki nem a választott nép véréből született, de megkapta Istentől a hit kegyelmét, mégpedig olyan csodálatos fokban, hogy megérdemelte Jézus dicséretét: „Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél”. (Mt 8,10) a következő üzenet pedig nekünk dicséret, akik kétezer év múlva ezt a józan hitet örököltük a kegyelem révén, hogy csak egy Jézus Krisztus van, a történelmi személy. aki az Isten Fia, aki érettünk emberré lett: „Mondom nektek, sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek majd Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig ki vetik a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Ezután Jézus így szólt a századoshoz: Menj, és legyen úgy, ahogy hitted. És meggyógyult a szolga abban az órában” (11-13)