2014.09.16. Kedd

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.16. Kedd

„Történt, hogy Naim városába ment.(Jézus) Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette s így szólt: ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: Nagy prófétánk támadt, és: Meglátogatta népét az Isten. S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé” (Lk 7,11-17)

A Szentföld térképére tekintve Naim elég közel esik Kafarnaumhoz, ahonnan Jézus ebbe a kisvárosba érkezett. Szent Lukács evangéliuma valószínűleg időrendi és helyi sorrendben őrizte meg az Úr Jézus működését. Amikor megismerkedett a kereszténységgel a művelt ember (orvos volt) igényességével állt hozzá a nagy feladathoz: a világ Megváltójának a hiteles történetét írja meg népének. Ezért utazott a hazájától, Görögországtól keletre eső tengerparti Zsidó országba. Valószínűleg Szent Márk evangéliumát tanulmányozta és egészítette ki saját kutatásaival. Jézus születésének körülményeit megírva ismertette Jézus gyerekkorát. Folytatta előfutárának Keresztelő Szent Jánosnak harminc évesen elkezdett igehirdetésével, Jézussal való találkozásával. Feljegyezte Jézus családfáját, Jézus csodálatos gyógyításainak történetét, mint képzett orvos. A mű hetedik fejezetében a Kafarnaumban élő római pogány századosnak rendkívüli Isten- és emberszeretetét ismerteti olvasóival. Kiemeli, hogy Jézust a pogány százados már messze távolból gyógyítani tudó Istennek ismeri fel. Gyönyörű hitvallását minden misében elimádkozzuk szentáldozás előtt: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám” Jézus dicsérete: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam”(Lk 7,7-9) Innen sietett át délnyugatra egy városkába, Naimba „Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: Ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: Nagy prófétánk támadt; és: Meglátogatta népét az Isten. S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé”(11-17) Nekünk már természetesnek tűnik, hogy Urunk és Megváltónk ezt a fiatalembert feltámasztotta a halálból. Hasonlóan örül mindenki, hogy ilyen jó szívű istentől küldött segítőnk van. Megérti az egyedül maradt özvegy édesanyát, aki boldog, hogy él a fia, megnősülhet, születhetnek unokái. Ha majd azt is megértik a földön, hogy a Názáreti Jézus nem is próféta, hanem végtelen hatalmú Isten fia, aki helyettünk szenved, meghal, feltámad saját erejéből, hogy minket ne a pokol tornáca, ha nem az örökké boldog mennyország várjon, ha a földi életünk végkép betelik. Milyen boldog lesz majd az egész világ, hogy minden bűnös ember bűnbocsánatot kaphat, és nem veszíti el a feltámadás reményét. Ha tudták volna a csoda tanúi, hogy a mennyország az egész emberiség öröksége lesz. „ Mi tudjuk már, hogy Jézus vár, s ha elfeledjük, szent Szíve fáj. Mi nem feledtük, szívünkbe vettük, s ha sok kis szívben él a mennyország, a mi kedvünkért élni fog újra, élni örökre, szent Magyarország!”(Kovács Bánk)

Zsolozsma 254.

Szent Bernát apát beszédeiből

Jézus keresztje alatt ott állt Anyja

A Szűzanya vértanúságát hirdeti Simeon jövendölése csakúgy, mint az Úr szenvedésének története. Ez a Gyermek – mondja a szent öreg a kisded Jézusról – sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben; jel lesz, amelynek ellene mondanak, Máriának pedig ezt mondja: A te lelkedet is tőr járja át (Lk 2, 34-35). Boldogságos Anya, bizony a te lelkedet is tőr járta át! Hiszen csak a tiéden áthatolva járhatta át Fiad testét. Sőt, miután kiadta lelkét a te Jézusod, aki ugyan sokaké volt, de elsősorban mégis a tied, akkor az ő lelkét már nem érhette el az a kegyetlen lándzsa, amely az oldalát megnyitotta. Holtában neki már nem árthatott, de a döfés a te lelkedbe hatolt. Jézus lelke már nem volt ott a testében, de a te lelkedet nem lehetett onnét elszakítani. Tehát a te lelkedet járta át a fájdalom kínja olyan erővel, hogy méltán nevezünk téged vértanúnál is nagyobbnak, hiszen a testi szenvedés érzését benned felülmúlta a vele együtt szenvedés fájdalma. Vajon számodra nem volt-e több a kardnál is, és nem járta-e át a lelkedet, nem sebzette-e szinte halálra Jézusnak az a kijelentése, hogy: Asszony, íme, a te fiad? (Jn 19, 27). Micsoda csere! Jánost kapod Jézus helyett, a szolgát az Úr helyett, a tanítványt a Mester helyett, Zebedeus fiát az Isten Fia helyett, a csupán embert az igaz Isten helyett. Hogyne járta volna át a te gyöngéd, szerető lelkedet, amikor ezt hallottad, hiszen még a mi kőből való, sőt vaskeménységű szívünkbe is belehasít már az is, ha erre ráemlékezünk? Ne csodálkozzatok, testvérek, ha azt állítjuk, hogy Mária lélekben vértanú volt. Csak az csodálkozzék, aki elfelejti, hogy Pál a pogányok legnagyobb bűnének érzéketlenségüket tartotta. Ilyen érzéketlenség egyáltalában nem volt Mária szívében, tehát szolgáiban se legyen!De kérdezhetné valaki: „Vajon nem tudta előre, hogy Fia meg fog halni?” Kétségtelenül tudta. „Vajon nem remélte, hogy fel is fog támadni?” Biztosra vette. „Mindezek ellenére fájt neki, hogy keresztre feszítették?” Nagyon is fájt. De ki vagy te, testvér, és honnét veszed azt a bölcsességet, hogy jobban csodálkozol Mária együttszenvedésén, mint Mária Fiának szenvedésén? Ha a Fiú képes volt a testi halálra, akkor Anyja miért ne lett volna képes arra, hogy szívében együtt haljon meg vele? A Fiú halála annak a szeretetnek a műve volt, amelynél nagyobb senkiben sem volt. Máriát pedig az az anyai szeretet tette életre képessé, amelyhez hasonló azóta sem akadt.

Anyánk, az egyház nélkül nem tudunk előrehaladni

Anyánk, az egyház nélkül nem tudunk előrehaladni – Ferenc pápa hétfő reggeli homíliája a Szent Márta Házban

Szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya emléknapján Ferenc pápa homíliájában kifejtette: a liturgia, miután elénk tárta a dicsőséges keresztet, most a szelíd és alázatos anyát láttatja velünk. A Zsidókhoz írt levélben Pál három kemény szót hangsúlyoz: Jézus tanult, engedelmes volt és szenvedett. Ez éppen az ellenkezője, mint ami Ádám ősatyánkkal történt, aki nem akarta megtanulni, amit az Úr parancsolt, nem akart szenvedni és nem akart engedelmeskedni. Jézus, bár Isten, önmagát megsemmisítette, megalázta, szolgává tette. Ez Jézus Keresztjének a dicsősége.

Jézus azért jött el a világra, hogy megtanuljon ember lenni, és mint ember, együtt haladjon az emberekkel. Azért jött el a világra, hogy engedelmeskedjen és engedelmeskedett. Ezt az engedelmességet a szenvedésből tanulta meg. Ádám egy ígérettel távozott el a Paradicsomból. Ez az ígéret évszázadokon át ígéret maradt. Ma, Jézusnak ezzel az engedelmességével, ezzel az önmegsemmisítésével, önmaga megalázásával, az ígéret reménnyé válik. Isten népe biztos reménnyel halad előre. Az Anya, „az új Éva”, mint ahogy maga Pál nevezi őt, részt vesz Fiának ezen az útján: tanult, szenvedett és engedelmeskedett. És Anyává lesz”.

Az evangéliumi szakaszban Máriát a kereszt tövében látjuk. Jézus ezt mondja Jánosnak: „Íme, a te anyád!”. Mária (Lélekkel) felkent Anya. Ez a mi reménységünk is. Nem vagyunk árvák, vannak Anyáink: Mária Anyánk és az egyház is Anyánk. Az egyház is felkent Anya, amikor Jézus és Mária útját követi: az engedelmesség, a szenvedés útját, és amikor olyan a magatartása, hogy szüntelenül tanulni kívánja az Úr útját. Ez a két asszony – Mária és az egyház – előbbre viszi a reményt, aki maga Krisztus, nekünk adják Krisztust, életre keltik bennünk Krisztust. Mária nélkül nem lett volna Jézus Krisztus; az egyház nélkül nem juthatunk előbbre – mondta hétfő reggeli homíliájában Ferenc pápa.

Két asszony és két Anya, és mellettük van a lelkünk – a lelkünk, ami, mint ahogy Boldog Stella-i Izsák, ciszterci apát mondta, nőies vonású, Máriára és az egyházra hasonlít.
Ma, amikor a kereszt mellett álló asszonyra tekintünk, aki megingathatatlanul követi Fiát a szenvedésben, hogy megtanulja az engedelmességet, Őt szemlélve nézzünk az egyházra és nézzünk Anyánkra. És nézzünk saját kis lelkünkre is, amely soha nem vész el, ha továbbra is nő marad e mellett a két rendkívüli asszony, Mária és az egyház mellett, akik elkísérik életünket. És mint ahogy a Paradicsomból ősatyáink egy ígérettel távoztak, ma mi is reménnyel haladhatunk előre: azzal a reménnyel, amit a kereszt mellett szilárdan álló Anyánk, Mária, és amit a hierarchikus Anyaszentegyházunk ad – fejezte be hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.

2014.09.15. Hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.15. Hétfő

A FÁJDALMAS SZŰZANYA

Amikor a Fájdalmas Anyára emlékezünk, a legtöbb hívőnek Michelangelo Piétája jut eszébe, vagy valamelyik templomi szobrunk, amely Máriát a halott Fiával az ölében ábrázolja. Az Istenanya a szörnyű szenvedés után kínhalált halt Istenember iszonyúan meggyötört holttestét tartja ölében. Ez volt az utolsó állomás a jézusi szenvedésben. Minden más édesanya életében ez lenne a legmegrázóbb élmény: nincs tovább, a remény is meghaltja Szűzanya azonban megőrizte Fiába vetett hitét: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24, 26) Fülében ott csengett Fia hangja: „Harmadnapra föl kell támadnom” (Mt 16, 21) Mária fájdalmainak történetében ez valóban a végpont volt. Szívét az első tőrszúrás, akkor járta át, amikor negyvennapos Kisfiát mutatta be a jeruzsálemi templomban. Az agg Simeon próféta a Szentlélektől indítva felismerte a csecsemőben a Megváltót és jövendölt: „íme, sokak romlására és feltámadására lesz Ő Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak; és a te lelkedet is tőr járja át.” (Lk 2, 34-35) Az evangélista ezeket magától Máriától hallotta, és azt is, hogy Fiának Jézus lesz a neve, ami Megváltót jelent. Mária pedig jól tudta mennyit kell a Megváltónak szenvednie. A názáreti zsinagógában éveken át hallgatta Izajás próféta jövendöléseit, Simeon megerősítette Izajás, aki a Megváltó szenvedéseiről rettenetes dolgokat írt le (52,13-53,12) Mária minden jövendölésen elgondolkodott, amit Fiáról hallott (Lk 2,19) Nagyon meggyötörte, hogy amikor fia otthon járt a názáretiek fölcipelték a szakadék szélére, hogy letaszítsák és megöljék.(Lk 4,29) Azokban az eseményekben, amelyet a négy evangélista leír Jézus szenvedéstörténetében, személyesen részt vett,vagy beszámoltak neki mindenről. Igazán nagy szenvedése volt ez, mert egy-két vigasztaló szón és anyai részvétén kívül segíteni nem tudott. Mi a Mennybevitt Szűzanyának, a megdicsőült Királynőnek a népe vagyunk. Együtt érzünk vele szenvedésében, amint ezt gyönyörű énekeink bizonyítják, és népeként is vele együtt szenvedünk egész történelmünk során. Hisszük, vele együtt meg is dicsőülünk.

Zsolozsma 253.

Szent András krétai püspök szónoklataiból

A kereszt Krisztus dicsősége és felmagasztaltatása

A szent kereszt ünnepét üljük, mert ez űzte el a sötétség hatalmát, és hozta vissza a világosságot. A szent kereszt ünnepét üljük, és a Keresztre Szegezettel mi is a magasba ragadtatunk, hogy a földet a bűnnel együtt messze lent hagyva, a mennyeieket szerezzük meg magunknak. Ilyen nagy dolog a kereszt birtoklása, és akié a kereszt, az nagy kincs birtokába jut. Jómagam – akár értékét, akár nevét tekintem – a legcsodálatosabb kincsnek nevezem hiszen általa, vele, rajta kaptuk meg üdvösségünk egész teljességét, és egyben visszajutottunk az ősi állapotba. Hiszen ha nem lett volna kereszt, Krisztust sem feszítették volna rá. Ha nem lenne kereszt, életünk sem lenne odaszegezve ahhoz az áldott fához. Ha a mi Életünk nem lett volna rászegezve, akkor az oldalából nem törtek volna elő a halhatatlanság forrásai: a vér és a víz, amelyek a világot kiengesztelik. Bűneink adóslevele sem lenne még összetépve; nem lennénk szabad emberek, az élet fájának gyümölcsét sem ízlelhetnénk meg, és nem állna nyitva számunkra a mennyország paradicsomkertje. Ha nem lenne kereszt, akkor a halál még nem volna megsemmisítve, és az alvilág sem lenne legyőzve. Ilyen nagy és értékes kincs tehát a kereszt. Nagy a kereszt, mert általa kaptuk legnagyobb javainkat, és annál számosabbat, minél többet kell tulajdonítanunk ezekből Krisztus csodáinak és szenvedéseinek. Értékes a kereszt, mert Isten szenvedésének és győzelmének a jele. Szenvedésének, mert rajta vállalta Krisztus önként a kínhalált, de győzelmének is jele, mert rajta sebezte meg a sátánt, és a halált is itt győzte le; itt tört össze az alvilág kapuja, és a földkerekség minden népének üdvössége lett a szent kereszt. Ezért nevezzük a keresztet Krisztus dicsőségének és Krisztus felmagasztaltatásának. Tekinthetjük kívánatos kehelynek, de tekinthetjük Krisztus értünk elszenvedett gyötrelmei befejezésének is. Hogy pedig Krisztus valódi dicsősége a kereszt, hallgassuk meg, mit mond erről ő maga: Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne, és szüntelen meg fogja őt dicsőíteni (Jn 13, 31-32). És ismét: Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett (Jn 17, 5). Vagy más helyen: Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem (Jn 12, 28). Mindezekkel világosan jelzi azt, ami a kereszten akkor végbement. Hogy pedig a kereszt Krisztus felmagasztaltatása is, hallgasd meg, mit mond ő maga: Ha majd felmagasztaltatom, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12, 32). Mindezekből világosan kitűnik, hogy Krisztus dicsősége és felmagasztaltatása a kereszt.

A házasság a valós élet jelképe. Krisztus és az egyház szeretetének szentsége

„A házasság a valós élet jelképe. Krisztus és az egyház szeretetének szentsége” – Ferenc pápa homíliája Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén

Szeptember 14-én, vasárnap reggel Ferenc pápa a római egyházmegye 20 jegyespárját eskette meg. Homíliájában utalt az első olvasmány szavaira (Szám 21,4-9). A Számok könyvéből vett idézet a pusztában vándorló népről szól. Gondoljunk azokra az emberekre, akik Mózes vezetésével meneteltek. Főleg családok voltak: apák, anyák, gyermekek, nagyszülők; mindenféle korú férfiak és nők, sok gyermek, idősek, akik elfáradtak az úton. Ez a nép a mai világ pusztaságában haladó egyházat juttatja eszünkbe, Isten népét juttatja eszünkbe, amely javarészt családokból áll.

Eszünkbe juttatja a családokat, a mi családjainkat, amelyek az élet útjain haladnak a mai történelemben minden nap. Felbecsülhetetlen az az erő, az az emberiesség, amellyel a család rendelkezik: a kölcsönös segítség, a nevelés, a kapcsolatok, amelyek együtt növekednek a személyekkel, osztozás az örömökben és a nehézségekben…

A család az az elsődleges hely, ahol kialakul személyiségünk, ugyanakkor a családok mintegy a társadalom építésének „téglái” – mutatott rá homíliájában Ferenc pápa, majd ismét visszatért a bibliai elbeszéléshez.

A nép egy bizonyos ponton „unni kezdte az utat”. Fáradtak voltak, nem volt víz, csak mennyei „mannát” ettek, amely csodálatos isteni eledel volt, de a válságnak abban a pillanatában kevésnek tűnt. Az emberek ezért panaszkodni kezdtek Isten és Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból?” – kérdezték. Fennállt a kísértése, hogy visszafordulnak és abbahagyják a megkezdett utat.

Ez eszünkbe juttatja azokat a házaspárokat, akik „nem viselik el” a házastársi és családi élet „utazását”. A fáradozás benső fáradsággá válik; kedvüket veszítik a házasságot illetően, nem merítenek többé a szentség forrásának vizéből. A mindennapi élet teherré, olykor „visszataszítóvá” válik.

Az eltévelyedésnek abban a pillanatában – írja a Biblia – mérges (tüzes) kígyók érkeznek, amelyek megmarják az embereket, sokan meghalnak. Ez megtérésre készteti a népet; bocsánatot kérnek Mózestől, és arra kérik, hogy imádkozzon az Úrhoz: távolítsa el ezeket a kígyókat. Mózes könyörög az Úrhoz, aki segítségükre siet és így szól Mózeshez: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül”. Aki feltekint erre a rézkígyóra, meggyógyul a halálos marástól.

Mit jelent ez a jelkép? – tette fel a kérdést homíliájában Ferenc pápa. Isten nem irtja ki a kígyókat, hanem „ellenszert” kínál fel: a Mózes által készített rézkígyó révén Isten átadja gyógyító erejét, - gyógyító erejét - amely irgalmassága, és amely erősebb a kísértő mérgénél.
Jézus, amint az evangéliumban hallottuk (Jn 3,13-17), azonosította magát ezzel a jelképpel: az Atya ugyanis szeretetből „adta” Őt, Egyszülött Fiát az embereknek, hogy életük legyen – folytatta homíliáját Ferenc pápa. Az Atyának ez a végtelen szeretete készteti a Fiút, Jézust arra, hogy emberré váljon, hogy szolga legyen, hogy meghaljon értünk a kereszten; ezért az Atya feltámasztotta és hatalmat adott neki az egész világegyetem felett.

Ezt fejezi ki Szent Pál Filippiekhez írt levelének himnusza (Fil 2,6-11). Aki a keresztre feszített Jézusra bízza magát, megkapja Isten irgalmasságát, amely meggyógyít a bűn halálos mérgétől.

Az orvosság, amelyet Isten felkínál a népnek, különösen érvényes a házastársak számára, akik „nem viselik el az utat” és megmarja őket az elbátortalanodás, a hűtlenség, a meghátrálás, a cserbenhagyás kísértése…

Az Atyaisten nekik is odaajándékozza Fiát, Jézust, nem azért, hogy elítélje, hanem, hogy üdvözítse őket: ha Jézusra bízzák magukat, meggyógyítja őket irgalmas szeretetével, amely keresztjéből buzog fel, egy olyan kegyelem erejével, amely megújít, és visszavezet a házastársi és családi élet útjára.

Jézus szeretete, amely megáldotta és megszentelte a házastársak egybekelését, képes arra, hogy megtartsa szeretetüket és megújítsa azt, amikor emberileg elvész, szétszakadozik, kimerül. Krisztus szeretete vissza tudja adni a házastársaknak a közös előrehaladás örömét; mert ez a házasság: egy férfi és egy nő közös útja. A férfi feladata, hogy segítse feleségét: legyen még inkább nő, és a nő feladata, hogy segítse férjét: legyen még inkább férfi.
Ez lesz a feladatotok. „Szeretlek, ezért még nőiesebbé teszlek.”- „Szeretlek, ezért még férfiasabbá teszlek” – tette hozzá rögtönzött szavakkal Ferenc pápa.

Ez a különbözőségek kölcsönössége. Nem rögtelen, konfliktusok nélküli út, nem, akkor nem lenne emberi. Elkötelezett utazás, amely olykor nehéz, olykor konfliktusokkal teli, de ilyen az élet!

A Szentatya ekkor ismét rögtönzött szavakkal fordult a házasulandókhoz: „Az úton lévő népre, az úton lévő családokra, házaspárokra vonatkozó, Isten Szavából fakadó teológiához még egy kis tanácsot mellékelek. Természetes dolog, hogy a házaspárok veszekednek: ez normális, általános. De azt tanácsolom: soha ne fejezzétek be úgy a napot, hogy ne békülnétek ki. Soha. Elegendő egy kis gesztus. És azután tovább haladtok előre”.

A házasság az élet, a valós élet jelképe, nem egy „játékfilm”! Krisztus és az egyház szeretetének szentsége, olyan szereteté, amelyet a kereszt hitelesít és biztosít.

Végül Ferenc pápa mindnyájuknak szép, termékeny házaséletet kívánt, amelyben növekedik a szeretet. „Sok boldogságot kívánok. Lesznek keresztek, mert lesznek! De ott van mindig az Úr, hogy segítsen nekünk előre haladni. Az Úr áldjon meg benneteket!”- fejezte be homíliáját a Szentatya.

2014.09.14. Vasárnap

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.14. Vasárnap

A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSÁNAK ÜNNEPE.

Az Anyaszentegyház a mai vasárnapon Urunk, Jézus Krisztus szent keresztjének a felmagasztalását ünnepli. A zsidó nép ősapja, Ábrahám, Krisztus előtt kétezer évvel megnyerte Isten bizalmát. Bár ő és egész rokonsága bálványimádó volt, Isten szavára hallgatva elvetette bálványait és a Magasságbeli szolgája lett. Viszonzásul az Úr megígérte neki, hogy egyik unokáját sok gyermekkel ajándékozza meg, néppé növeli családját, Kánaán tejjel-mézzel folyó hatalmas területét adja nekik, hogy országot alapítsanak. Ennek beteljesülését megelőzte az egyiptomi négyszázharminc éves fejlődési időszak. Az Úr Egyiptomból menekítette ki őket Mózes vezetésével, és szövetséget kötött velük a Sínai hegy lábánál. Ezt követően visszavezette őket Kánaán határához, hogy kezdjék meg a honfoglalást. Kikémleltették a nekik ígért földet, szépnek és jónak ismerték meg. A kémek többsége azt kezdte állítani, hogy az ott élő hét népet nem lehet legyőzni. Vissza kellene menni rabszolgának Egyiptomba, de nem Mózes vezetésével. Őt és a bátyját, a nép főpapjává fölszentelt Áront, az Úr választottját meg akarták ölni. Ezért a lázadásért a nagy fénnyel megjelent láthatatlan Isten kihirdette: Ezt a lázadást nem tűri el, vissza kell térniük a pusztába, és a hazug, lázadozó nép húsz évnél idősebb tagjainak meg kell halniuk. Az Úr Ezután az újonnan néppé erősödött utódok kezébe adja és elfoglalhatják az Ábrahámnak ígért Kánaánt. A nép negyven éves kicserélődése után, a föld örökre a hazájuk lesz, ha Istenükhöz hűek maradnak, és nem süllyednek újra a környékbeli népek bálványozásába. Isten tisztán, világosan megmutatta a jövőt. Az utolsó próbát megtartotta az Úr. „A Hór hegyétől a Sás-tenger felé vezető úton indultak tovább, hogy megkerüljék Edom (Jákob ikertestvérének, Ézsaunak a leszármazottjai) országát. A nép azonban belefáradt a vándorlásba, és zúgolódott az Úr és Mózes ellen: „Miért hoztatok ki Egyiptomból? Hogy elpusztuljunk a pusztában? Hisz se kenyér, se víz nincs! Ez a nyomorúságos eledel utálattal tölt el minket! Erre az Úr tüzes kígyókat küldött a népre, ezek megmarták őket, úgyhogy Izrael fiai közül sokan meghaltak. Ennek láttára a nép Mózeshez járult, s megvallották: Vétkeztünk, amimkor zúgolódtunk az Úr ellen és e ellened. Járj közben értünk az Úrnál, hogy vigye el ezeket a kígyókat rólunk!’. Mózes tehát közbenjárt a népért. S az Úr így válaszolt Mózesnek: Csinálj egy tüzes kígyót s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!’ Mózes tehát csinált egy rézkígyót, és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,4-9) Jézus, az Istenatyától küldött Megváltó, nyilvános működése kezdetén egy éjjel fogadta Nikodémust, aki tanácsos volt és farizeus. Többek közt ezt a tanítást adta neki: „Senki sem ment föl a mennybe, csak az Emberfia, (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is. hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: A világosság a világra jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak”(Jn 3,13-19). Az új történelmi kutatások szerint őseink és Ábrahám négyezer éve egymás mellett éltek a Perzsa öböltől északnyugatra. Isten őseink utódainak, a magyaroknak, engedte meglátni az Emberfia hitét, és ma is élünk és általa élni is fogunk. „Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten. Nincs, ki nékünk harcainkban segítene itt lenn. Ha szentséges arcod ragyog vándorutunk végén: Megnyugosztnak egymás mellett a nemzetek békén”(Ho 4,1)