Az Eucharisztia az ökumenikus párbeszédben - P. Szabó Ferenc jegyzete
II. Vatikáni zsinat jórészt összefoglalta a 20. század első felének
Eucharisztiára vonatkozó kutatásait, amelyek a szentségtan és a liturgia
megújításához vezettek. (DH 4001–4048) A zsinat után az erre a célra
létrehozott vatikáni titkárságok (később tanácsok) szervezésében kibontakozott
a teológiai párbeszéd a különvált keresztényekkel. A következőkben az
ökumenikus teológiai párbeszéd részleges eredményét mutatjuk be.
A II. Vatikáni zsinat az Eucharisztiáról. Az Eucharisztia az egyházi élet forrása és csúcsa. (LG 11).
II.
Vatikáni zsinat jórészt összefoglalta a 20. század első felének Eucharisztiára
vonatkozó kutatásait, amelyek a szentségtan és a liturgia megújításához
vezettek. (DH 4001–4048) A zsinat után az erre a célra létrehozott vatikáni
titkárságok (később tanácsok) szervezésében kibontakozott a teológiai
párbeszéd a különvált keresztényekkel. A következőkben az ökumenikus
teológiai párbeszéd részleges eredményét mutatjuk be.
A
katolikus szentségtan a századok során, főleg a 20. században sokat
fejlődött.[1] Az Eucharisztiáról szóló hivatalos katolikus tanítás a II.
Vatikáni zsinat megújult egyháztana és szentségtana után is folytonosságban
marad a Trentói zsinat tanításával (DH 1642: átlényegülés), bár VI. Pál körlevele
(Mysterium fidei, 1965) elfogadja kiegészítésként az újabb perszonalista
megközelítéseket is. (DH 4410–4411)[2]
A „hitünk
titkára” vonatkozó jelenlegi katolikus tanítás fontosabb pontjait
összefoglalja a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK, 1322–1419)
,,Eucharisztia,
mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein
(Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek –
különösen étkezések alatt – magasztalták Isten műveit: a teremtést, a
megszabadítást és a megszentelést.
Az Úr
lakomája, mert az utolsó vacsoráról van szó, amelyet az Úr
tanítványaival szenvedése előestéjén elköltött. Nevezik még a Bárány menyegzői
lakomájának, hiszen annak elővételezése, amelynek színhelye a mennyei
Jeruzsálem.
Kenyértörés,
mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta fel Jézus, amikor
családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsora
során. Föltámadása után a tanítványok erről a gesztusról ismerték föl, az első
keresztények eucharisztikus gyülekezeteiket ennek a nevével jelölték. Az első
keresztények ezzel kifejezésre juttatták azt is, hogy mindazok, akik az
egyetlen megtört kenyérből, Krisztusból esznek, vele közösségre lépnek, és
ettől kezdve őbenne egyetlen testet alkotnak.
Eucharisztikus
gyülekezet (synaxis), mert az Eucharisztiát a hívek gyülekezete, az Egyház
látható megjelenülése ünnepli.
Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete
Szent
áldozat, mert Krisztus a Megváltó egyetlen áldozatát megjeleníti
(aktualizálja), és magában foglalja az Egyház fölajánlását; vagy más nevein: szentmiseáldozat,
»a dicséret áldozata« (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent
áldozat, mivel befejezi és túlhaladja az Ószövetség valamennyi áldozatát.
Szent és
isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája középpontját és
legösszefogottabb kifejezését e szentség ünneplésében találja meg; ebben az
értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének. Lehet beszélni a fönséges
Oltáriszentségről, mert ez a szentségek szentsége. Ez utóbbi névvel a
tabernákulumban őrzött eucharisztikus színeket illetik.
Communio,
vagyis közösség, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki teste és
vére részeseivé tesz bennünket, hogy egyetlen testet alkossunk; nevezik még
a szent dolgoknak: tahagia, sancta – ez a szentek közösségének első értelme,
amiről az Apostoli hitvallás beszél –, angyalok kenyere, mennyei kenyér,
halhatatlanság gyógyszere, útravaló (viaticum)…
Szentmise,
mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek
elküldésével (missio) zárul, hogy azok Isten akaratát mindennapi
életükben betöltsék.’’(KEK 1328–1332)
Ökumenikus párbeszéd
II.
János Pál pápa 1995-ben kiadott Ut unum sint kezdetű enciklikájával
elkészítette a II. Vatikáni zsinat óta szépen kibontakozott ökumenikus
párbeszéd mérlegét, és további irányelveket adott az egységtörekvés fokozására,
a teológiai párbeszéd folytatására, amely során katolikus szakemberek ortodox,
anglikán és protestáns teológusokkal számos korábban vitatott tanbeli kérdésben
egyetértésre jutottak. A pápa az enciklika 36. pontjában hivatkozik az Unitatis
redintegratio kezdetű zsinati határozat 11. pontjára:
,,A
katolikus hitnek a megfogalmazása (…) ne legyen akadálya a testvérekkel folyó
párbeszédnek. Mindesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a
tanítást. (…) Igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse a katolikus
teológusokat, akik az ökumenikus párbeszédben – hűségesen az egyház tanításához
– különvált testvéreikkel vizsgálják Isten titkait.’’
A pápa a
következő pontban még a határozat most következő szakaszát is idézi: ,,A
tanítások egybevetésénél ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó
igazságoknak hierarchiájuk, rangsoruk van, mert más-másképpen
kapcsolódnak a keresztény hit alapjához.’’ Testvéri szellemben kell elmélyíteni
Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát, megkülönböztetve a hit igazságait olyan
teológiai megfogalmazásoktól, amelyek egy adott kor változó felfogásához
igazodtak. Kerülni kell a türelmetlen polémiákat, hitvitákat, és inkább azt
kell hangsúlyozni, amiben már egyetértünk (vö. Ut unum sint 38.) – Ezt a
szellemet követték a katolikus–protestáns teológiai vegyes bizottságok
az Eucharisztia misztériumának újraértelmezésében.
II.
János Pál enciklikájára hivatkozott Ferenc pápa Az Evangélium öröme (Evangelii
gaudium 32) programjában, amikor a II. Vatikáni zsinat szellemében
elkötelezte magát a „pápaság megtérésére”, primátus szolgálatként felfogott
gyakorlására, a decentralizálásra és a szinodális egyházmodell megvalósítására,
ami kulcsfontosságú az ökumenikus párbeszédben.[3]
Az
ökumenikus párbeszéd egyik eredménye, hogy kölcsönösen tisztázták az
álláspontokat, amelyekről kiderült, hogy jórészt egymást kiegészítő
szempontok a misztérium megközelítésében, nem pedig egymásnak ellentmondó
nézetek.
Anélkül,
hogy e párbeszéd minden állomását részleteznénk,[4] inkább az Eucharisztiával
kapcsolatos eredmények főbb pontjaira irányítom a figyelmet.[5]
Memoriale – hathatós megjelenítés
A
katolikus–lutheránus vegyes bizottság dokumentuma,[6] amikor a 2.
részben a közös feladatokról beszél, hangsúlyozza, hogy már túlhaladtunk
bizonyos ellentéteken az Eucharisztia értelmezésében. Az eucharisztikus
jelenlétről ezt írja: ,,Katolikusok és lutheránusok közösen megvallják az
Úr igazi és valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De különbségek vannak a
teológiai megfogalmazásokban, amelyek a jelenlét módját és tartalmát fejezik
ki.’’
A
lutheránusok a Trienti zsinat szóhasználatát (transsubstantiatio) olyan
kísérletnek tartják, amely racionalista módon akarja megmagyarázni Krisztus
jelenlétét a szentségben. Egyesek szerint ez a kifejezésmód nem érzékelteti,
hogy az Úr személyesen van jelen, tehát a szakkifejezés egy bizonyos
naturalista félreértéshez vezethet. A lutheránusok a valóságos jelenlét
jelölésére nem beszélnek átlényegülésről, hanem ezt mondják: Krisztus
teste és vére jelen van a kenyérben és a borban, a kenyérrel és a
borral, a kenyér és a bor alatt. Luther a megtestesülés analógiáját idézi
fel.[7] M. Thurian joggal bírálja a lutheri analógiát. A nehézség onnan ered,
hogy Krisztus feltámadt testének misztériuma számunkra megérthetetlen. Kálvin a
Szentlélek tevékenységével magyarázza Krisztus hathatós jelenlétét.
Az
Eucharisztia újabb ökumenikus értelmezésében egyrészt rávilágítottak arra, hogy
az Úrvacsora alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik: dicsérő és
hálaadó áldozat; másrészt, hogy az alapító igékben („Ez az én testem…”
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”) kiemelik az alapításra emlékezést
(anamnézis), és a cselekményben igen lényeges a Szentlélek
lehívása (epiklézis), mert a teremtő Lélek erejében történik a
kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének hathatós szentségi
megjelenítése. Fontos hangsúlyoznunk ezt a helyes (katolikus) tanítást,
mert sokszor találkoztunk katolikusok körében is olyan magyarázattal, amely
szerint a szentmise (a miseáldozat) Krisztus keresztáldozatának megújítása,
megismétlése. Ezt az utóbbi kifejezést kerülni kell, hiszen az egyszer
megtörtént keresztáldozatot nem lehet megismételni. A helyes fogalmazás: a
meghalt és feltámadt Krisztus testének és vérének hathatós megjelenítése
(re-praesentatio).
A
teológiai párbeszédben tehát a kulcskifejezés az anamnézis-memoriale-emlékezet
lett. A vegyes bizottság tagjai megmagyarázták, hogy itt nem puszta
emlékezésről (emlékezetbe idézésről) van szó. A Biblia szerint az
emlékezés-emlékeztetés azt jelenti, hogy az Isten előtt hálával
felidézzük mindazt, amit Ő népéért tett, emlékezünk jótéteményeire,
kérve további segítségét, ígéreteihez híven. A memoriale tehát Isten
műveinek aktualizálása, miközben – imádkozva és dicsérve őt –
„emlékeztetjük’’ az Atyát arra, amit értünk tett, és kérjük, hogy folytassa
csodatetteit. A csoda meg is történik, miután/amikor a pap lehívja a
teremtő Szentlelket (epiklézis).
A memoriale
gondolata különösképpen kidomborodik az ún. dombes-i csoport 1971-es
nyilatkozatában.[8] A közös eucharisztikus hit felé-című (nem hivatalos)
jelentés így magyarázza a memorialét:
,,Krisztus
az Eucharisztiát egész élete, és főleg keresztje és feltámadása emlékezetéül
(anamnézis) alapította. Maga Krisztus, mindazzal, amit
értünk és az egész teremtésért tett, van jelen ebben a memoriáléban,
amely egyben Országának előíze. Ez a memoriále (emlékezet),
amely Krisztus Egyháza örvendező ünneplése révén hatékony, magában foglalja
tehát halála és feltámadása megjelenítését és Országa elővételezését. Nemcsak
arról van tehát szó, hogy emlékezetünkben felidézzük a múlt eseményeit
(Krisztus kereszthalálát) vagy annak jelentését. A memoriale (anamnézis)
által az Egyház hathatósan hirdeti Isten nagy művét. Az Egyház
Krisztussal való közösségben részesedik ebben a valóságban,
amelyből él. A memoriálét mint megjelenítést és elővételezést a hálaadásban
és a közbenjárásban éljük meg.” Mindez a természetfeletti hitben történik.
„Az
Egyház tehát, amikor megéli Krisztus – főpapunk és közbenjárónk –
szenvedése, feltámadása és mennybemenetele »emlékezetét«, bemutatja az Atyának
Fia egyetlen és tökéletes áldozatát, és azt kéri tőle, hogy minden ember
részesedjék az általa hirdetett megváltás nagy művében. Így egyesülve az Úrral,
aki felajánlja magát Atyjának, és egységben az égi és földi egyetemes
Egyházzal, megújulunk a Krisztus vére által megpecsételt szövetségben, és
felajánljuk önmagunkat élő és szent áldozatként, aminek egész életünkben ki
kell fejeződnie. Krisztus memoriáléja a hirdetett Ige és az Eucharisztia
lényeges tartalma. Nem ünnepeljük az Eucharisztiát az igehirdetés nélkül, mert
az igeszolgálat az Eucharisztiát célozza, ez viszont feltételezi és beteljesíti
a hirdetett igét.’’
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése