Ferenc pápa: Akkor is maradjunk Jézussal, amikor nem értjük őt!
Március 17-én az Angelus elimádkozása előtt a Szentatya a színeváltozás evangéliumi jelenetéről elmélkedett, utána pedig imádkozott az újzélandi merénylet áldozataiért és sérültjeiért.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A szent
negyvennap második vasárnapján a liturgia a színeváltozás eseményét állítja
szemünk elé, amikor Jézus lehetőséget ad tanítványainak, Péternek, Jakabnak és
Jánosnak, hogy megízleljék a feltámadás dicsőségét: a menny pillanatnyi
feltárulása a földön. Lukács evangélista (vö. Lk 9,28–36) a színében
elváltozott Jézust a hegyen mutatja nekünk, amely a világosság helye, a három
tanítványnak fenntartott egyedülálló tapasztalat lenyűgöző szimbóluma. A
tanítványok felmennek a Mesterrel a hegyre, látják, amint imádságba merül, és
egy bizonyos ponton „az arcszíne megváltozott” (Lk 9,29). Hozzá voltak szokva,
hogy nap mint nap emberségének egyszerű megjelenésében lássák, ez az egész
személyéből áradó új ragyogás viszont ámulattal tölti el őket. Jézus mellett
pedig megjelenik Mózes és Illés, akik közeli „exodusáról” beszélgetnek vele,
vagyis az ő halált és feltámadást hozó húsvétjáról. Ez a húsvét elővételezése.
Ekkor Péter felkiált: „Mester, jó nekünk itt lenni” (Lk 9,33). Azt akarja, hogy
ez a kegyelmi pillanat sose múljon el!
A
színeváltozás Krisztus küldetésének nagyon konkrét pillanatában történik, annak
bizalmas közlése után, hogy „szenvednie kell, meg kell, hogy öljék, de
harmadnapon fel kell támadnia” (Lk 9,21). Jézus tudja, hogy ők nem fogadják el
ezt a valóságot – a kereszt valóságát, Jézus halálának valóságát –, és ezért
fel akarja készíteni őket, hogy el tudják viselni a szenvedés és a kereszthalál
botrányát, hogy tudják: a mennyei Atya ezen az úton keresztül juttatja el Fiát
a dicsőségbe, feltámasztva őt a halálból. És ez lesz tanítványok útja is: senki
sem jut el az örök életre, hacsak nem követi Jézust, és nem hordja keresztjét
ebben a földi életben. Valamennyiünknek megvan a maga keresztje. Az Úr
megláttatja velünk ennek az útnak a végét, a feltámadást, azt a szépséget,
amelyet elérünk, ha hordozzuk keresztünket.
Tehát
Krisztus színeváltozása megmutatja nekünk a szenvedés keresztény távlatát. A
szenvedés nem szadomazochizmus, hanem szükséges, mégis elmúló átmenet. Az úti
cél, ahová meghívást kaptunk, ragyogó, mint a színeváltozott Krisztus arca:
őbenne van az üdvösség, a boldogság, a világosság, Isten határtalan szeretete.
Azáltal, hogy megmutatja dicsőségét, Jézus arról biztosít bennünket, hogy a
kereszt, a megpróbáltatások, a nehézségek, melyekbe ütközünk, megszűnnek és
legyőzetnek a feltámadásban. Ezért e negyvennap során menjünk fel mi is
Jézussal a hegyre! De hogyan? Imádkozva. Imádkozva menjünk fel a hegyre:
csöndesen imádkozva, szívünkkel imádkozva, állandóan az Urat kereső imával.
Végezzünk néhány perces elmélyült imát, mindennap egy rövid időre, bensőnkben
szegezzük tekintetünket az ő arcára, és engedjük, hogy elárasszon bennünket az
ő fénye, és bevilágítsa életünket!
Lukács
evangélista ugyanis hangsúlyozza, hogy akkor változott meg Jézus arcszíne,
„miközben imádkozott” (Lk 9,29). Bizalmas beszélgetésbe merült az Atyával,
amelyben ott zengett a törvény és a próféták is – Mózes és Illés –, és miközben
Jézus egész önmagát átadta az Atya üdvözítő akaratának, a keresztet is
beleértve, Isten dicsősége teljesen betöltötte, kifelé is látható módon. Így
van ez, testvéreim: a Krisztusban és a Szentlélekben végzett ima átalakítja
belülről az embert, és megvilágíthatja a többieket és a körülöttünk lévő
világot. Hány emberrel találkoztunk már, akik világítottak, akiknek a szeméből
világosság áradt, akiknek csillogott a szemük! Imádkoznak, és az ima ezt teszi
velünk: világítókká tesz bennünket a Szentlélek világosságával.
Folytassuk
örömmel negyvennapi utunkat! Adjunk teret az imának és Isten szavának, amelyet
bőségesen ad nekünk a liturgia ezekben a napokban. Szűz Mária tanítsa meg
nekünk, hogy Jézussal maradjunk akkor is, amikor nem értjük őt! Mert csak akkor
látjuk meg dicsőségét, ha vele maradunk.
A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:
A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:
Kedves
testvéreim!
A
fájdalomhoz, melyet az emberiséget folytonosan sújtó háborúk és összetűzések
okoznak, ezekben a napokban hozzákapcsolódott az a fájdalom, amely az
új-zélandi Christchurch két mecsetje ellen elkövetett borzasztó merénylet
áldozatai miatt tölt el bennünket. Imádkozom a halottakért, a sebesültekért és
a családtagokért. Lélekben közel vagyok muszlim testvéreinkhez és az egész
ottani közösséghez. Ismételten arra hívok mindenkit, hogy imádkozva és a béke
gesztusaival fogjunk össze, hogy legyőzzük a gyűlöletet és az erőszakot. Most
imádkozzunk közösen, csendben, megölt muszlim testvéreinkért!
Szeretettel
köszöntelek mindannyitokat, akik itt vagytok: Rómából és a világ sok tájáról
érkezett hívek. Üdvözlöm a Lengyelországból jött zarándokokat, valamint a
spanyolországi Valenciából, a brazíliai Cajazeirasból és az angolai Benguelából
jött híveket. Milyen sok angolai van itt!
Üdvözlöm
a Veronából, a Nápoly melletti Quartóból és a Perugia melletti Castel del
Pianó-ból jött egyházközségi csoportokat, a corleonei diákokat, a Brembo in
Dalmine-i ministránsokat és a padovai „Uno a Cento” társulatot.
Szép
vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el
imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése