Ferenc pápa: Teljesen új szemlélettel szerethetjük házastársunkat, barátunkat, sőt ellenségünket is!
Január 2-án Ferenc pápa folytatta a Miatyánkról megkezdett katekézissorozatát. Annak jelentőségét hangsúlyozta, hogy ez az imádság is az evangélium forradalmi újdonságához tartozik, mert arra tanít, hogy teljesen más módon szemléljük Istent és embertársainkat.
Ferenc
pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot és boldog új évet kívánok!
Folytatjuk
a Miatyánkról szóló katekézissorozatot, melyet megvilágít a nemrég ünnepelt
karácsony misztériuma.
Máté
evangéliuma stratégiai helyre, a helyi beszéd közepére helyezi a Miatyánk
szövegét (vö. Mt 6,9–13). Figyeljük meg a jelenetet: Jézus felmegy a tó
melletti dombra, és leül; körülötte ott vannak a vele legszorosabb kapcsolatban
lévő tanítványok, majd ismeretlen arcú emberek nagy sokasága. Ez a vegyes társaság
az, amely elsőként megkapja a Miatyánkot.
Az
elhelyezés, mint már említettük, nagyon jelentős; mert ebbe a hosszú tanításba,
melyet „hegyi beszédnek” neveznek (vö. Mt 5,1–7,27), üzenetének lényegi
szempontjait foglalja össze Jézus. A beszéd bevezetése olyan, mint egy ünnepre
feldíszített boltív: a boldogságok. Jézus boldogsággal koszorúz meg olyan
embercsoportokat, akiket az ő korában – ahogy a miénkben – nem nagyon vettek
figyelembe. Boldogok a szegények, a szelídek, az irgalmasok, az alázatos szívűek…
Ez az evangélium forradalma! Ahol evangélium van, ott forradalom van. Az
evangélium nem hagy nyugton, hanem ösztökél bennünket: forradalmi! A szeretetre
képes összes ember, a béketeremtők, akik mindaddig a történelem peremére
szorultak, ők Isten országának építői. Mintha azt mondaná Jézus: haladjatok
csak előre, akik szívetekben hordozzátok annak az Istennek a misztériumát, aki
a szeretetben és a megbocsátásban nyilatkoztatta ki mindenhatóságát!
Ebből a
bejárati kapuból, amely felborítja a történelem értékeit, előlép az evangélium
újdonsága. A törvényt nem szabad eltörölni, hanem új értelmezésre van szüksége,
amely visszavezeti eredeti jelentéséhez. Ha egy embernek jó szíve van, ha kész
a szeretetre, akkor megérti, hogy Isten minden szavát annak végső következményeiig
meg kell valósítani. A szeretetnek nincsenek határai: teljesen új szemlélettel
szerethetjük házastársunkat, barátunkat, sőt ellenségünket is: Jézus így szól:
„Én viszont azt mondom nektek, hogy szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok
azokért, akik üldöznek titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki
felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak
egyaránt” (Mt 5,44–45).
Ez tehát
a nagy titok, amely az egész hegyi beszéd alapját képezi: legyetek mennyei
Atyátok gyermekei. Máté evangéliumának ezek a fejezetei erkölcsi beszédnek
látszanak, úgy tűnik, mintha megvalósíthatatlanul szigorú etikára utalnának, ám
felfedezzük, hogy elsősorban teológiai beszédről van szó. A keresztény nem az,
aki igyekszik jobb lenni, mint mások: tudja, hogy bűnös, mint mindenki más. A
keresztény egyszerűen az az ember, aki megáll az új égő csipkebokor előtt,
annak az Istennek a kinyilatkoztatása előtt, aki nem hordja magában egy
kimondhatatlan név rejtélyét, hanem azt kéri gyermekeitől, hogy nevezzék őt
„Atyának”, hogy engedjék megújítani magukat az ő hatalma által, és tükrözzék
vissza jóságának sugarát erre a világra, mely olyannyira szomjazza a jót és
várja a jó híreket.
Most
nézzük, hogyan vezeti be Jézus a Miatyánk imádság tanítását. Úgy teszi, hogy
elhatárolódik korának két csoportjától. Először is a képmutatóktól: „Ne
legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az
utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek!” (Mt 6,5). Vannak
olyanok, akik képesek istentelen, Isten nélküli imákat mondani: azért teszik,
hogy megcsodálják őket az emberek. – Hányszor látjuk azoknak az embereknek a
botrányos magatartását, akik elmennek a templomba, ott vannak egész nap, vagy
mindennap elmennek a templomba, utána viszont úgy élnek, hogy gyűlölnek
másokat, rosszat mondanak az emberekről. Ez botrány! Jobb, ha nem mégy a
templomba: ha így élsz, az olyan, mintha istentelen lennél. De ha templomba
jársz, akkor gyermekként élj, testvérként élj, és tanúságtételed igaz legyen,
ne pedig ellentanúságtétel! – A keresztény imának azonban nincs más hiteles
tanúja, mint saját lelkiismeretünk, ahol igen intenzíven zajlik folyamatos
párbeszédünk az Atyával: „Te amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és
ajtódat bezárva titokban imádkozzál Atyádhoz!” (Mt 6,6).
Azután
Jézus a pogányok imájától határolódik el: „Ne szaporítsátok a szót […], azt
gondolják, hogy bőbeszédűségükért találnak meghallgatásra!” (Mt 6,7). Jézus itt
vélhetően arra a „captatio benevolentiae”-re utal, amely sok ősi ima szükséges
előfeltétele volt: az istenséget egy sor dicshimnusszal és imával kellett
valamiképpen lecsillapítani. Gondoljunk csak a Kármel-hegyi jelenetre, amikor
Illés próféta kihívta Bál papjait. Azok kiabáltak, táncoltak, kértek sok mindent,
hogy istenük meghallgassa őket. Illés viszont csendben volt, és az Úr feltárta
magát Illésnek. A pogányok azt gondolják, hogy akkor imádkoznak, ha beszélnek,
beszélnek, beszélnek és beszélnek. Sok keresztény is eszembe jut, akik szerint
az ima azt jelenti, hogy – bocsássatok meg – „mint egy papagáj beszélünk
Istenhez”. Nem! Imádkozni szívből, belülről kell. Ellenben te – mondja Jézus –,
amikor imádkozol, úgy fordulj Istenhez, mint gyermek az apjához, aki tudja,
mire van szüksége, mielőtt még kérné tőle (vö. Mt 6,8). Csendes ima is lehet, a
„Miatyánk”: alapvetően elég, hogy Isten tekintete elé állunk, emlékezünk az ő
atyai szeretetére, és ez elég ahhoz, hogy meghallgatásra találjunk.
Jó arra
gondolni, hogy Istenünknek nincs szüksége áldozatokra ahhoz, hogy elnyerjük
jóindulatát! Semmire sincs szüksége a mi Istenünknek: az imában csak azt kéri,
hogy tartsunk nyitva egy kommunikációs csatornát vele, hogy mindig felfedezzük,
hogy az ő végtelenül szeretett gyermekei vagyunk. Ő nagyon szeret bennünket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése