Ferenc pápa húsvét éjjelén: Változtassuk meg Jézussal a megváltoztathatatlannak tűnőt!
Nagyszombat este a Szentatya által vezetett a húsvéti vigíliaszertartás a Szent Péter-bazilika előterében a tűzszenteléssel és a húsvéti gyertya előkészítésével kezdődött, majd a bevonulással, az Exsultet eléneklésével és az igeliturgiával folytatódott.
A mise
felemelő különlegessége volt, hogy Ferenc pápa kiszolgáltatta a keresztény
beavatás szentségét nyolc, különböző országokból származó felnőttnek.
Kívül
kezdtük ezt a szertartást, az éjszaka sötétjébe és az azt kísérő hidegbe
merülve. Érezzük a csend súlyát az Úr halálát látva. Olyan csend ez, amelyben
mindnyájan magunkra ismerhetünk, és amely mélyre ereszkedik a tanítvány
szívének nyílásaiba, akinek elfogynak szavai a kereszt színe előtt.
Ezek a
Jézus halála által keltett fájdalom láttán elnémult tanítvány órái: mit
mondhatna e valóság láttán? A tanítványé, akinek elfogynak szavai, mert
tudatára ébred, hogyan reagált az Úr életének sorsdöntő óráiban: az
igazságtalansággal szemben, mely elítélte a Mestert, a tanítványok csendben
voltak; a rágalmakkal és a hamis tanúzásokkal szemben, melyeket elszenvedett a
Mester, a tanítványok hallgattak.
Jézus
kínszenvedésének nehéz és fájdalmas órái alatt a tanítványok drámai módon
megtapasztalták, hogy képtelenek kockázatot vállalni és felemelni szavukat a
Mester érdekében; mi több, megtagadták, elrejtőztek, megfutamodtak, némák
maradtak (vö. Jn 18,25–27).
A
ledermedt és megbénult tanítvány csendjének éje ez: nem tudja, hová menjen a
sok fájdalmas helyzet láttán, melyek nyomasztják és körbe veszik. A mai kor
tanítványáról van szó, aki megnémul a kényszerítő erővel fellépő valóssággal
szemben, mely azt érezteti, s ami még rosszabb, azt hiteti el vele, hogy semmit
sem lehet tenni a rengeteg igazságtalanság legyőzése érdekében, melyeket
számtalan testvérünk saját bőrén tapasztal meg. Kimerült ez a tanítvány, mert
olyan ellehetetlenítő rutinba merült, amely megfosztja emlékezetétől,
elhallgattatja benne a reményt és hozzászoktatja a „mindig így csináltuk”
gondolkodásmódhoz. Elnémult és sötétségbe borult ez a tanítvány, aki Kaifás
kijelentéséhez is hozzászokik, és normálisnak tartja azt: „Nem fogjátok fel,
hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép
elpusztuljon” (Jn 11,50).
Csendjeink
közepette, amikor ennyire magunkba zuhanva hallgatunk, a kövek kezdenek
kiáltani (vö. Lk 19,40: „Mondom nektek, ha ők [a tanítványok] elhallgatnak, a
kövek fognak kiáltani”), és teret engednek a legnagyobb hírnek, amelyet a történelem
valaha is a magába fogadhatott: „Nincs itt. Feltámadt!” (Mt 28,6). A sírkő
kiáltott, és kiáltásával mindenkinek új utat hirdetett. Elsőként a teremtett
világ visszhangozta az Élet győzelmét minden valóság felett, melyek
megpróbálták elhallgattatni és elnémítani az evangélium örömét. A sírkő ugrott
fel elsőként, és kezdett bele – a maga módján – a dicséret, a lelkesedés, az
öröm és a remény énekébe, amelybe mindannyiunknak be kell kapcsolódnunk.
Tegnap
az asszonyokkal azt szemléltük, „akit keresztülszúrtak” (Jn 19,37; vö. Zak
12,10), ma pedig velük együtt az üres sírt kell szemlélnünk és az angyal
szavait kell meghallanunk: „Ne féljetek, […] feltámadt!” (Mt 28,5–6). Olyan
szavak ezek, amelyek legmélyebb meggyőződéseinket és bizonyosságainkat akarják
elérni, annak módját, ahogyan a mindennapi eseményeket megítélni és kezelni
szoktuk, különösen azt a módot, ahogyan másokkal érintkezünk. Az üres sír
kihívást akar intézni hozzánk, ki akar mozdítani és kérdőre akar vonni minket,
de mindenekelőtt bátorítani akar, hogy higgyünk és bízzunk abban, hogy Isten
„beköszön” bármely helyzetben, bármely személyben, és hogy fénye a létezés
legelképzelhetetlenebb és legelzártabb szegleteit is bevilágíthatja.
Feltámadt
a halálból – olyan helyről támadt fel, ahonnét senki nem várt semmit –, és vár
minket – ahogyan az asszonyokat várta –, hogy részesévé tegyen megváltó
művének. Ez az alap és erő, amellyel mi, keresztények rendelkezünk ahhoz, hogy
életünket, energiánkat, értelmünket, érzelmeinket és akaratunkat a méltóság útjainak
keresésére és főként megteremtésére áldozzuk. Nincs itt… Feltámadt!
Ez az az
üzenet, amely élteti reményünket és azt a szeretet konkrét tetteivé alakítja.
Mennyire rászorulunk arra, hogy meg tudjuk engedni ennek a tapasztalatnak, hogy
felkenje emberi törékenységünket! Mennyire rászorulunk arra, hogy ez a híradás
megújítsa hitünket, megkérdőjelezze és megújítsa rövidlátó szemléletünket! Ő
feltámadt, és vele együtt feltámad kreatív reményünk is, hogy megbirkózzunk a
mostani nehézségekkel, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
A húsvét
megünneplése azt jelenti, hogy újból elhisszük: Isten belép és nem szűnik meg
belépni valamennyiünk élettörténetébe, és kihívást intéz hozzánk azokban a
bénító helyzetekben, amelyekben azt hisszük, nincs szabad választásunk és
kénytelenek vagyunk behódolni. A húsvét megünneplése azt jelenti, hogy
megengedjük Jézusnak, hogy legyőzze azt a kishitű magatartásunkat, mely oly
sokszor ránk tör és igyekszik eltemetni minden reményünket.
A sírkő
megtette a maga dolgát, az asszonyok is megtették a maguk dolgát, a felhívás
most újból hozzátok és hozzám szól: szakítsunk az ismétlés szokásával, újítsuk
meg életünket, döntéseinket és létünket! Ez a felhívás ott hangzik el felénk,
ahol éppen vagyunk, abban, amit csinálunk és amik vagyunk; azzal a hatalmi
„részesedéssel”, amellyel rendelkezünk. Részt akarunk-e venni az élet eme
hirdetésében, vagy némák maradunk az események láttán?
Fivéreim
és nővéreim, nincs itt, feltámadt! És vár téged Galileában, arra hív, hogy térj
vissza első szereteted idejéhez és helyéhez, hogy azt mondhassa neked: „Ne
félj, kövess engem!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése