Évközi harmincnegyedik hét vasárnapja

Évközi harmincnegyedik hét vasárnapja

Isten él bennünk!

Krisztus Király ünnepén az evangélium a végső számonkérést állítja figyelmünk középpontjába. Nincs itt szó arról, hogy Jézus egy példabeszédet vagy egy kitalált történetet mondana, hanem egyszerűen elmondja azt, hogy mi várható az ember életének megítélésekor. Halálunk és az új életre való feltámadásunk után Isten színe elé kerülünk és számot adunk egész földi életünkről, annak cselekedeteiről. Aki gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit embertársa iránt, azaz enni adott az éhezőknek, inni adott a szomjazóknak, befogadta az idegeneket, ruhát adott a nélkülözőknek, gondját viselte a betegeknek vagy törődött a börtönben lévőkkel, az jutalmul elnyeri az örök boldogságot. Jócselekedeteit az Úr úgy veszi, mintha személyesen neki tette volna. Ezért mondja: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Akik viszont elmulasztják a felebaráti szeretetnek ezeket a cselekedeteit, azok örök büntetést érdemelnek. Nekik szól az Úr szava: „Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!”
Érdemes komolyan vennünk azt, hogy Isten minden létezőt szeretetből teremtett és talál benne valami szeretnivalót, és ez különösen is igaz legfőbb teremtményére, az emberre. Ha azt hangoztatom, hogy nincs közöm a másik emberhez, nincs közös dolgom vele, teljesen hidegen hagynak az ő gondjai és engem nem érintenek az ő problémái, akkor tulajdonképpen azt állítom, hogy nem találok benne semmi szeretnivalót. De ha Isten talál benne, akkor én miért nem? Amikor kialakul bennem valamiféle ellenszenv, ellenérzés a másik ember iránt, akkor kizárom őt a szeretetemből. De ha Isten minden ember felé kiárasztja szeretetét, akkor én miért nem tudok mindenki felé szeretettel fordulni?
Amikor elfordulok embertársamtól, akkor semmibe veszem Krisztus szavát, aki benne él a másik emberben. És ha nem tudom észrevenni a másik személyben Krisztust és nem tudom felfedezni a másik ember arcán Krisztus arcvonásait, akkor hogyan várhatom el másoktól, hogy ők felismerjék a bennem élő Istent? Hiszen éppen elidegenedésem, elfordulásom, elzárkózásom a másik embertől torzítja el rajtam az istenképiséget. Ki kell mondanunk őszintén: amikor elfordulok embertársamtól és megtagadom tőle a szeretetet, akkor magától Istentől fordulok el. Ha valami visszataszítót, kellemetlent találok embertársamban, akkor Istenhez nem akarok közeledni.
Ennek kimondása elindíthat egy új úton. Elindulhatok azon az úton, hogy megújítsam kapcsolatomat Istennel és embertársaimmal. Ha felismerem a problémát és belátom hibámat, akkor van esélyem arra, hogy megoldást találjak. Mert miközben nyugtalanít, hogy azért nincsenek rendben emberi kapcsolataim, mert Istennel sincs rendben a kapcsolatom, elkezdek keresni. Elkezdem keresni az igaz Istent. Elkezdem keresni Istent, aki jelen van minden emberben. Bennem is. Bűneim, emberektől való elfordulásaim, gyengeségeim ellenére is jelen van bennem. Tanítani akar, formálni szeretne, utat akar mutatni nekem. Ha engedem, hogy Isten bennem éljen, felragyogjon életemben az ő jósága és szeretete, akkor ezt fogom továbbadni mások felé, mert elhiszem, hogy minden emberben van szeretnivaló és Isten rajtam keresztül akarja gyakorolni szeretetét. Isten él bennünk! Bennem is és embertársaimban is.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézusom! Te vagy a mindenség királya! Hittel várom eljöveteledet és a veled való találkozást. Tudom, hogy életem nagyszerű lehetőség arra, hogy embertársaim segítésével kimutassam irántad való szeretetemet. Mindenkiben, de főként a szegényekben, a segítségre szorulókban téged akarlak látni, a te arcodat szeretném felfedezni, neked igyekszem segíteni. Segíts, hogy soha ne mulasszam el a segítségnyújtást és jó cselekedeteim érdemként számítsanak majd a végső ítéleten!