Ferenc pápa: Jézus
mindig velünk lesz – ez az ígéret táplálja reményünket!
A szentatya április 26-án a délelőtti általános
kihallgatás keretében az úton lévő emberről elmélkedett, akinek Jézus azon
ígérete ad reményt, hogy ő velünk lesz mindennap a világ végéig.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
„Veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt
28,20). Máté evangéliumának ezen utolsó szavai visszautalnak az evangélium
elején található prófétai híradásra: „Az Emmanuel név adatik neki, amelynek
jelentése: velünk lévő Isten” (Mt 1,23; vö. Iz 7,14). Isten velünk lesz
mindennap, a világ végéig. Jézus velünk fog járni mindennap, a világ végéig. Az
egész evangélium e két idézet közé ékelődik: e szavak Isten misztériumát
közlik, akinek az a neve, az az identitása, hogy együtt van: nem egy
elszigetelt Isten, hanem együtt lévő Isten, kivált velünk, a teremtett emberrel
együtt lévő Isten. A mi Istenünk nem egy távoli, a magas ég rabságában élő
Isten, hanem az emberért „rajongó” Isten, aki oly gyengéden szereti az embert,
hogy képtelen elszakadni tőle. Mi, emberek képesek vagyunk megszakítani
kapcsolatainkat és lebontani a bennünket összekötő hidakat, ő azonban képtelen
erre. Ha a mi szívünk elhidegül is, az övé mindig szeretettől izzó marad. A mi
Istenünk szüntelenül kísér minket, még ha szerencsétlenségünkre mi elfelejtjük
is őt. A hitetlenséget a hittől elválasztó határon döntő dolog annak
felfedezése, hogy a mi Atyánk szeret és kísér minket, ő sosem hagy el minket.
Létünk nem más, mint zarándoklat, úton lét. Azok
is, akiket pusztán emberi remény vezet, érzik a horizont csábítását, ami arra
készteti őket, hogy még ismeretlen világok felfedezésére induljanak. Lelkünk
vándorló lélek. A Biblia tele van zarándokló és utazó emberek történeteivel.
Ábrahám hivatása ezzel a paranccsal kezdődik: „Menj ki földedről” (Ter 12,1). A
pátriárka pedig ott hagyja a földdarabot, amelyet jól ismert, és amely a
korabeli civilizáció egyik bölcsője volt. Minden az útra kelés értelmessége
ellen szólt, Ábrahám mégis elindult. Nem válunk érett férfivá és nővé, ha nem
észleljük a horizont vonzását: az ég és föld között feszülő határról van szó,
amely hívja az úton levőket, hogy elérjék.
Úton létében, a világban az ember sosincs
egyedül. Főképp a keresztény ember az, aki sosem érzi elhagyottnak magát, mert
Jézus biztosít minket arról, hogy nemcsak hosszú utunk végénél vár ránk, hanem
kísér minket életünk minden egyes napján.
Meddig fog tartani Istennek ez a törődése az
emberrel? Az Úr Jézus, aki együtt jár velünk, meddig fog törődni velünk? Az
evangélium válasza nem hagy kétséget e felől: a világ végéig! Elmúlik az ég,
elmúlik a föld, szertefoszlanak az emberi remények, de Isten szava, mely
mindent meghalad, sosem múlik el. És ő a velünk lévő Isten lesz, Jézus-Isten,
aki együtt jár velünk. Életünknek nem lesz olyan napja, amikor Isten szíve ne
aggódna értünk! Valaki kérdezhetné: „Jól értettem, mit mondott?” Ezt mondom:
Életünknek nem lesz olyan napja, amikor Isten szíve ne aggódna értünk! Ő izgul
értünk, és együtt jár velünk. Miért teszi? Egyszerűen azért, mert szeret
minket. Értitek? Szeret minket! Isten biztosan törődik minden szükségletünkkel,
nem hagy magunkra a megpróbáltatás idején, amikor beborul fölöttünk az ég. Ez a
bizonyosság be akarja fészkelni magát lelkünkbe, hogy fénye aztán sose hunyjon
ki. Akad, aki „Gondviselésnek” hívja. Vagyis Isten közelségét, Isten
szeretetét, Isten együtt járását velünk „Isten gondviselésének” is hívják. Ő
gondot visel életünkre!
A remény keresztény jelképei között nem
véletlenül szerepel a horgony, amely nagyon tetszik nekem. Azt fejezi ki, hogy
reményünk nem hiú remény, nem szabad összetéveszteni annak az embernek a
változó érzelmével, aki saját akaratára támaszkodva, saját erején felbuzdulva
igyekszik változtatni a világ dolgain. A keresztény reménynek ugyanis nem egy
csábító jövőben van a gyökere, hanem annak bizonyosságában, amit Isten megígért
nekünk és megvalósított Jézus Krisztusban. Ha ő biztosítékát adta annak, hogy
sosem hagy magunkra minket, ha minden hivatás kezdete egy „kövess engem”,
mellyel ő biztosít minket arról, hogy mindig ott jár előttünk, akkor miért
félnénk? Ezzel az ígérettel a keresztények bárhová el tudnak menni. A sebeket
hordozó világ olyan térségein is át tudunk haladni, ahol nem mennek jól a
dolgok, és azok közé tartozunk ott is, akik továbbra is remélnek. Azt mondja a
zsoltár: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, mert te velem vagy”
(Zsolt 23,4). Épp ott, ahol terjed a sötétség, égve kell tartani a fényt.
Térjünk vissza a horgonyhoz: a mi hitünk mennybe vetett horgony. A mi életünk
le van horgonyozva a mennyben. Mit kell tennünk? Belekapaszkodni a kötélbe: az
mindig ott van. Haladunk előre, mert biztosak vagyunk abban, hogy életünk
olyan, mint a mennybe vetett horgony, abba a partba kapaszkodik, ahová érkezni
fogunk.
Nyilvánvaló, hogy ha csak saját erőnkben
bíznánk, okkal érezhetnénk magunkat csalódottnak és vesztesnek, mert a világ
gyakran ellenszegülést tanúsít a szeretet törvényeivel szemben. A világ nagyon
sokszor az önzés törvényeit részesíti előnyben. Ha viszont megmarad bennünk
annak bizonyossága, hogy Isten nem hagy magunkra minket, hogy Isten gyengéden
szeret minket és a világunkat, akkor rögtön megváltozik a perspektíva. „Homo
viator, spe erectus” [az úton lévő embert a remény tartja talpon], mondták az
ősiek. Az út során Jézus ígérete – „Veletek vagyok” – talpra állít és talpon
tart minket: reménykedve, bízva abban, hogy a jó Isten már dolgozik annak
megvalósításán, ami emberileg lehetetlennek tűnik, mert a horgony már ott van a
menny túlpartján.
Isten hívő, szent népének
tagjai olyanok, akik talpon vannak – „homo viator” –, és úton járnak, de
egyenesen, „erectus”, és reménnyel haladnak előre. Bárhová mennek, tudják, hogy
Isten szeretete megelőzte őket: nincs olyan szeglete a világnak, amelyet ne
érne el a feltámadt Krisztus győzelme. Mi a feltámadt Krisztus győzelme? A
szeretet győzelme! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése