Ferenc pápa: Az egyház az Úr házának portása, és nem gazdasszonya!
Ferenc pápa november 18-án is folytatta a családról szóló katekézissorozatát. A befogadás, a nyitott kapu fontosságát hangsúlyozta: a családoknak és az egyháznak is nyitva kell állnia Isten előtt és mások előtt.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Mai
elmélkedésünkkel a jubileumi év küszöbéhez érkeztünk, a szentév immár közel
van. Előttünk áll a kapu, de nemcsak a szent kapu, hanem egy másik kapu is:
Isten irgalmasságának nagy kapuja – micsoda szépséges kapu! –, Istené, aki
befogadja bűnbánatunkat, és felkínálja megbocsátásának kegyelmét. A kapu
nagylelkűen ki van nyitva, nekünk pedig össze kell szednünk bátorságunkat, hogy
átlépjük küszöbét. Mindannyian hordozunk magunkban nyomasztó dolgokat.
Mindannyian bűnösök vagyunk! Használjuk ki ezt a kedvező alkalmat, és lépjük át
Isten irgalmasságának küszöbét, ő ugyanis sosem fárad bele abba, hogy megbocsásson
nekünk, sosem fárad bele, hogy várjon ránk! Néz minket, és mindig mellettünk
áll. Ne féljünk! Lépjünk be ezen a kapun!
A
püspöki szinódustól, melyet októberben tartottunk, minden család és az egész
egyház nagy bátorítást kapott, hogy e nyitott kapu küszöbére lépjen. Az egyház
bátorítást kapott, hogy nyissa ki kapuit, hogy az Úrral együtt kilépjen és
elinduljon úton lévő gyermekei felé, akik ezekben a nehéz időkben olykor
elbizonytalanodottak és irányt tévesztettek. Különösen is a keresztény családok
kaptak bátorítást arra, hogy nyissák ki kapujukat az Úr előtt, aki vár, hogy
beléphessen, hogy magával hozza áldását és barátságát. Ha pedig Isten
irgalmasságának kapuja mindig nyitva áll, akkor a mi templomaink, a mi
közösségeink, a mi egyházközségeink, a mi intézményeink, a mi egyházmegyéink
kapuinak is nyitva kell állniuk, hogy ily módon mindnyájan ki tudjunk lépni,
hogy elvigyük [másoknak] Isten irgalmasságát. A jubileum azt jelenti, hogy
Isten irgalmasságának nagy kapuja nyitva van, de a mi templomaink kis kapui is
nyitva vannak, hogy engedjük az Urat belépni, de sokszor azért is, hogy engedjük
az Urat kilépni, aki be van zárva struktúráinkba, önzőségünkbe és sok más
dologba.
Az Úr
sosem feszíti fel a kaput: ő is engedélyt kér a belépéshez. A Jelenések
könyvében olvassuk: „Az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavam, és
ajtót nyit, ahhoz bemegyek, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Képzeljük
magunk elé az Urat, aki kopog szívünk ajtaján! A Jelenések könyvének utolsó
nagy látomásában pedig Isten városáról ezt a jövendölést olvassuk: „Kapuit nem
zárják be nappal”, ami azt jelenti, hogy soha, „hiszen ott nem lesz éjszaka”
(Jel 21,25). Vannak olyan helyek a világban, hol nem zárják kulcsra a kapukat,
még vannak ilyen helyek. Viszont nagyon sok hely van, ahol a bezárt kapuk
váltak megszokottá. Nem szabad megadnunk magunkat a gondolatnak, hogy ezt a
rendszert alkalmazzuk egész életünkre, a család, a város, a társadalom életére!
Még kevésbé az egyház életére! Szörnyű lenne! Egy nem vendéglátó egyház, miként
egy magába zárkózó család is, megszégyeníti az evangéliumot és érzéketlenné
teszi a világot. Az egyházban nem lehetnek zárt kapuk, egyetlen egy sem!
Mindennek nyitva kell lennie!
A
kapuk – küszöbök, átjárók, határok – kezelése kulcsfontosságúvá vált. A kapunak
nyilvánvalóan őriznie kell, de nem elutasítani. A kaput nem szabad
felfeszíteni, ellenkezőleg, engedélyt kell kérni, mert a vendéglátás szépsége a
szabad befogadáskor felragyog, az erőszakos betörésnél viszont elhomályosul. A
kaput gyakran azért nyitjuk ki, hogy megnézzük, nem vár-e kinn valaki, akinek
esetleg nincs bátorsága vagy még ereje sem kopogtatni. Milyen sok ember
veszítette el bizalmát, akinek nincs bátorsága kopogtatni keresztény szívünk
kapuján, templomaink kapuin! És ott állnak, bátortalanul, kiöltük belőlük a
bizalmat: könyörgök, ilyen soha többé ne forduljon elő! A kapu sok mindent
elárul a házról, és az egyházról is. A kapu kezelése komoly odafigyelést
igényel, ugyanakkor nagy bizalmat is kell árasztania. Szeretném kifejezni
köszönetemet mindazoknak, akik valamilyen kaput őriznek: lakóházunkét,
közintézményekét, templomokét. Sokszor már a porta figyelmessége és kedvessége
képes az egész ház emberségét és befogadó szeretetét kifejezni, már
belépésünkkor. Sokat tanulhatunk ezektől a nőktől és férfiaktól, akik a
találkozóhelyek és befogadó helyek őrzői az ember városában! Mindnyájatoknak,
akik őrzői vagytok sok kapunak, lakások vagy templomok kapuinak, nagy köszönet!
Csak az a lényeg, hogy mindig mosoly legyen arcotokon, és kifejezzétek annak a
háznak, annak a templomnak a befogadását, így az emberek boldogok lesznek és
befogadva érzik magukat azon a helyen!
Valójában
jól tudjuk, hogy mi magunk vagyunk őrzői és szolgái Isten Kapujának. Hogy
hívják Isten Kapuját? Jézus! Ő megvilágosít minket életünk minden kapujáról,
beleértve születésünk és halálunk kapuját. Ő maga mondta: „Én vagyok a kapu.
Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9).
Jézus a kapu, aki lehetővé teszi, hogy bemenjünk és kijöjjünk. Mert Isten akla
menedék, és nem börtön! Isten háza menedék, és nem börtön, a kapuját pedig
Jézusnak hívják! Ha pedig a kaput zárva találjuk, azt mondjuk: „Uram, nyisd ki
a kaput!” Jézus a kapu, ő beenged és kienged minket. A rablók azok, akik nem a
kaput használják: érdekes, a rablók mindig valahol máshol akarnak bejutni, az
ablakon, a tetőn, a kaput azonban kerülik, mert rossz szándékkal jönnek, és
azért lopóznak be az akolba, hogy megtévesszék és kihasználják a juhokat.
Nekünk az ajtón keresztül kell belépnünk, és hallanunk kell Jézus hangját:
amikor meghalljuk az ő hangszínét, akkor biztonságban vagyunk, megmenekültünk.
Félelem nélkül beléphetünk, és veszély nélkül kiléphetünk. Jézusnak ebben a
gyönyörű beszédében az őrről is szó van, akinek az a feladata, hogy kinyissa a
kaput a jó pásztor előtt (vö. Jn 10,2). Amikor az őr meghallja a pásztor
hangját, kinyitja előtte a kaput, beenged minden juhot, amelyet a pásztor hoz,
mindet, azokat is, amelyek elvesztek az erdőben, és amelyeket a pásztor
elindult megkeresni. A juhokat nem az őr választja, nem a plébániai irodista
választja! A juhokat kivétel nélkül a jó pásztor hívta meg, ő választotta ki.
Az őr maga is a pásztor hangjának engedelmeskedik. Joggal mondhatjuk tehát,
hogy nekünk is olyannak kell lennünk, mint az az őr. Az egyház az Úr házának
portása, és nem az Úr házának gazdasszonya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése