A pápa homíliája a Cobre-i Szeretet Szűzanyja kegyhelyen: Gyöngédség forradalma
A
Cobre-i kegyhely az ország máriás szíve: éltet - EPA
Kubai
útjának harmadik, utolsó napján Ferenc pápa a Cobre-i Szeretet Szűzanyja
kegyhely bazilikában reggel nyolc órakor szentmisét mutatott be a Szűzanya
tiszteletére.
Homíliájában
Ferenc pápa arról elmélkedett, hogy hogyan változtatja meg életünket Isten
jelenléte. Amikor Isten meglátogat bennünket, mindig arra késztet, hogy
kilépjünk otthonunkból, elinduljunk a többiek felé. Meglátogat, hogy mi is
meglátogassuk testvéreinket, találkozik velünk, hogy találkozásra késztessen,
szeret bennünket, hogy mi is szeressünk. Ezt sugallja a szentmisén elhangzott
evangéliumi szakasz, Máriának Erzsébetnél tett látogatása.
Mária,
az első tanítvány, egy 15-17 év körüli lány, akit Palesztina egy falujában
meglátogatott az Úr, hírül adva neki, hogy az Üdvözítő anyja lesz. Mária
távolról sem gondolta ekkor azt, hogy ezután majd mindenki őt segíti és
szolgálja: útrakelt, hogy szolgáljon, segítsen unokanővérének, Erzsébetnek. Az
öröm, amely annak a tudatából fakad, hogy Isten velünk van, népünkkel van,
felébreszti szívünket, elindítja lábunkat, arra késztet, hogy kilépjünk
otthonunkból, hogy megosszuk a kapott örömöt, szomszédaink, rokonaink „zavarba
ejtő” helyzeteiben.
Az
evangélium elbeszéli, hogy Mária sietve, lassú, de kitartó léptekkel hagyta el
otthonát, olyan léptekkel, amelyek tudják, hová mennek, amelyek nem szaladnak,
hogy túl gyorsan „érkezzenek meg”, és nem lassúak, hogy soha ne „érkezzenek
meg”. Mária, az első tanítvány, akit az Úr meglátogatott, elindult látogatóba.
És attól az első naptól kezdve ez mindig sajátos jellemzője maradt. Olyan
asszony volt, aki sok férfit és nőt, gyermeket és időset, fiatalt látogatott
meg. Meglátogatott és elkísért számos népet drámai időszakokban; oltalmazta
mindazok küzdelmét, akik szenvedtek, hogy megvédjék gyermekeik jogait. És most
is szüntelenül elhozza nekünk az élet Szavát, Fiát, a mi Urunkat.
A
kubai haza a Szeretet Szűzanyja iránti tisztelet melegében született és
növekedett
Anyai
jelenléte ezt a földet is meglátogatta. „Mária különleges formát adott a kubai
léleknek, felébresztve a kubaiak szívében az Isten, a család és a haza iránti
szeretet legszebb eszményképeit” – utalt a pápa a kubai püspökök szavaira. Ezt
megerősítették száz évvel ezelőtt azok a kubaiak is, akik XV. Benedek pápától
kérték, hogy nyilvánítsa a Szeretet Szűzanyját Kuba védőszentjének.
„Sem a
szerencsétlenségek, sem a nélkülözések nem tudták kioltani a hitet és a
szeretetet, amelyet katolikus népünk vall a Szűzanya iránt. Sőt, az élet
legnagyobb viszontagságai közepette, amikor közel volt a halál vagy a
csüggedés, mindig úgy virradt fel ennek az áldott Szűznek a víziója, aki valódi
kubai, mint világosság, amely minden veszélyt eloszlat, mint vigasztaló
harmat... mert így szerették őt felejthetetlen anyáink, így áldják őt
hitveseink”.
Hála
a nagymamáknak, a hit fennmaradt a családok mindennapjaiban
Ezen a
kegyhelyen, amely őrzi Isten Kubában zarándokló hűséges, szent népének
emlékezetét, Máriát a Szeretet Anyjaként tisztelik. Itt őrzi gyökereinket,
önazonosságunkat, hogy ne vesszünk el a kétségbeesettség útjain. A kubai nép
lelke fájdalmak, nélkülözések között kovácsolódott, amelyek azonban nem tudták
kioltani a hitet. Ez a hit fennmaradt, hála sok nagymamának, akik lehetővé
tették az otthon mindennapjaiban Isten élő jelenlétét, a megszabadító,
megerősítő, gyógyító, bátorságot adó és biztos menedéket nyújtó Atya
jelenlétét, egy új feltámadás jeleként. Nagymamák, anyák és sokan mások, akik
gyöngédséggel és szeretettel a vizitáció, a bátorság, a hit jelei voltak unokáik
számára, családjaikban. Nyitva tartottak egy kis rést, amely olyan kicsiny
volt, mint egy mustármag, és amelyen keresztül a Szentlélek továbbra is
elkísérte e nép szívdobbanását. És „Valahányszor Máriára tekintünk, újra
felébred bennünk a gyengédség és a szeretet forradalmi erejébe vetett hitünk” –
idézett a pápa Evangelii gaudium k. apostoli buzdításából (288).
Máriához
hasonlóan éljük meg a gyöngédség forradalmát
Nemzedékről
nemzedékre, napról napra arra kaptunk meghívást, hogy megújítsuk hitünket, hogy
megéljük Máriához, a Szeretet Anyjához hasonlóan a gyöngédség forradalmát. Arra
kaptunk meghívást, hogy „kilépjünk otthonunkból”, hogy szemünket és szívünket
tartsuk nyitva testvéreink számára. A mi forradalmunk a gyöngédségen keresztül
valósul meg, az örömön át, amely mindig közelséggé, együttérzéssé válik, és
arra késztet, hogy szolgáljuk testvéreinket. Hitünk arra késztet, hogy útnak
induljunk, hogy megosszuk másokkal örömeinket és fájdalmainkat, reményeinket és
kudarcainkat, hogy meglátogassuk a betegeket, a bebörtönzötteket. Máriához
hasonlóan mi is olyan egyház akarunk lenni, amely szolgál, kilép otthonából,
templomaiból, sekrestyéiből, hogy elkísérje az életet, támaszt nyújtson a
reménynek, az egység jele legyen. Mint Mária, a Szeretet Anyja, olyan egyház
akarunk lenni, amely kilép otthonából, hogy hidakat építsen, falakat döntsön
le, elvesse a kiengesztelődés magvait. Máriához hasonlóan olyan egyház akarunk
lenni, amely el tudja kísérni népe minden „zavarba ejtő” helyzetét.
Máriához
hasonlóan lépjünk a látogatás ösvényeire
Ez a mi legértékesebb „vörösrézünk”, ez a mi legnagyobb gazdagságunk és
ez a legjobb örökségünk, amelyet az utókornak hagyhatunk: mint Mária, tanuljunk
meg útrakelni a látogatás ösvényein. Tanuljunk meg Máriával imádkozni, mert imája
színültig van emlékezettel és hálával; imája Isten zarándok népének himusza.
Élő emlékezete annak, hogy Isten közöttünk van; örökös emlékezete annak, hogy
Isten tekintetre méltatta népe alázatát, felkarolta szolgáját, mint ahogy azt
megígérte atyáinknak és utódaiknak mindörökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése