Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 48. világnapjára
Magyarországon idén május 25-én ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. Ferenc pápa írását az alábbiakban közöljük.
Kommunikáció
a találkozás hiteles kultúrájának szolgálatában
Kedves
Testvéreim!
Ma
olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből adódóan
könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs
technológia fejlődése közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább
összekötnek, és a globalizáció révén függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor
megosztott marad, s ezek a megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális
szinten megbotránkoztató a távolság a leggazdagabbak luxusa és a
legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég végigmenni egy városban az
utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek és az üzletek
ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy már nem is hat meg
minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység sokféle
formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek
a gazdasági, politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.
Ebben
a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz.
Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy családjának egységét, ami
szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk a méltóbb emberi
életért. A jó kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban
megismerjük egymást és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat
csak úgy lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni
egymástól. A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek
lehetővé teszik, hogy növekedjünk a másik megértésében és tiszteletében. A
találkozás kultúrája nemcsak az adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy
tudjunk elfogadni másoktól. A média segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi
kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek el. Főleg az internet
kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a szolidaritás kifejezésére
mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.
Léteznek
azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a
gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és
helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét
felfoghatjuk gazdagságnak, de az az ember be is zárkózhat egy olyan információs
közegbe, amely csak a saját elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy
meghatározott politikai és gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet
segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra is vihet. A
digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel minket a
felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se felejtsük el, hogy
aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a
kirekesztettség veszélye fenyegeti.
Ezek
valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média elutasítását, hanem arra
emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint technológiai
vívmány. Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk
növekedésében és a kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk
egyfajta lassúságot és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet
tudjunk teremteni magunkban a meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk,
ha meg akarjuk érteni azt, aki más mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki
teljesen önmagát, amikor nem csak tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is
fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy meghallgassunk másokat, akkor
megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket és
tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző kultúrákban és
hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által ihletett
nagy értékeket, mint például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti,
a házasság és a család értékét, a vallási és politikai szféra
megkülönböztetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még
sorolhatnánk.
Mindezek
tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás hiteles kultúráját? És
nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium szellemében találkozni
egy emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban
közel lenni egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a
szavakban, amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy –
Jézushoz fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít
megérteni a kommunikációt a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan.
Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul meg a „felebaráti közelség” a
kommunikációs eszközök használatában és a digitális technológiák teremtette új
közegben? Választ találok rá az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben,
amely a kommunikáló személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az
felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá válik, hanem
gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál az út mentén. Jézus
megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat, mint hozzám
hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni.
Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek
vagyunk, Isten gyermekei. A kommunikációnak ezt az erejét szeretem így
meghatározni: „felebaráti közelség”.
Amikor
a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az
emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat
szemben, mint amit az útonállóktól szenvedett el az út szélén hagyott ember a
példabeszédben. A levita és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent,
akitől jobb távolságot tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok
szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn, hogy egyes
tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem veszünk
tudomást valódi felebarátunkról.
Nem
elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta internetkapcsolat:
ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk egyedül, magunkba
zárkózva. Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek.
Szükségünk van gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a
kommunikáció szépségét, jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a
média világa sem határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott.
A digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek,
hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége csak látszólagos: csak az
válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is kockáztatva kommunikál. A
kommunikáló ember megbízhatósága a személyes elkötelezettségében gyökerezik. A
keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a
lét perifériáira is.
Gyakran
mondom újra és újra: ha választanom kellene egy viszontagságokkal küzdő, utcára
kilépő Egyház és egy olyan Egyház között, amely az önmagához viszonyításában
szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És az utak, a világ útjait
jelentik, ahol az emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek.
Ezek között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek,
gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek.
Szintén a világhálónak köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a
föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális
környezetben való kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda,
bármilyen körülmények között élnek is. És azért is, hogy az evangélium átlépjen
a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel találkozhasson. Arra vagyunk
hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk tanúságot, amely mindenki otthona lehet.
Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát? A kommunikáció hozzájárul, hogy
testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók ma azok
közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra
felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció
terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az
emberekhez és amely lángra tudja lobbantani az emberek szívét.
A
keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az
embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal,
hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság
és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és
kételyeikben” (XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára,
2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell
beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat,
kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az evangéliumot, vagyis
Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki meghalt és feltámadt, hogy
megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván
meg, odafigyelést az életre és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt
jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó
mondanivalója; azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az ő
javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját
gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk le, hogy
azok egyedüliek és abszolútok.
Legyen
előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és
bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó
bor a vidámságra. Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból
fakadjon, hanem abból, hogy szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk
azoknak a megsebzett embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a
digitális környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a
kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai emberrel, és
elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely elkíséri az
embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az összefüggésben a
kommunikációs eszközök és az információ forradalma nagy és szenvedélyes kihívást
jelent, amely friss energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy
közvetítsük Isten szépségét másoknak.
Vatikán,
2014. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapja
Ferenc
pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése