Nagyböjt első hetének keddje

Nagyböjt első hetének keddje

Hofbauer Szent Kelemen redemptorista pap emléknapja

Nagyböjt hetedik napja

Meginog a kereszt vérző vállán,

Összeroskad az ártatlan bárány,

Ó boruljunk veled mi is porba,

Hiszen a mi bűnünk terhét hordja.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan házad népére, és add, hogy átjárja lelkünket az utánad való szent vágyakozás, és a testi önmegtagadás gyakorlásával szívünk megtisztuljon. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Orantes autem, nolite multum loqui, sicut ethnici,”

(Máté 6, 7a.)

„Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok!” Javasolja tanítványainak, a mi Urunk, Jézus Krisztus Máté evangéliumában, a hegyi beszédben, amikor imádkozni tanítja meg apostolait. Természetesen ezáltal nem csak azokat tanította meg erre a hitünk legfontosabb alap imádságára, akik akkor és ott körülötte tartózkodtak, hanem mindenkit, aki később a keresztséget felvéve, az újszövetségi tanítást magáévá téve követőjévé vált. Hat éve nem múlhat el úgy nap, hogy napjában többször is ne mondjam el az égre emelet tekintettel, imára kulcsolt kézzel ezt az imádságot. Legyen az reggel, napközben, vagy este, vagy akár éjszaka, legyen az templom, kápolna, a hálószoba, vagy a gyümölcsös, vagy éppen a szőlészet, ahol dolgozom. Hat év tudom, hogy nem nagy idő, ahogy azt is tudom, hogy ahhoz meg aztán végképpen kevés, hogy feledtesse, vagy csak akár némi képen is kompenzálja az előtte kimaradt évtizedeket, amelyeket rendszeres ima nélkül éltem le. Gyerekkoromban még gyakran imádkoztam, de középiskolás koromtól fogva az imák elmaradtak, és helyükbe egy helytelen emberi ideológia férkőzött az agyamba. Azért az agyamba, mert a szívemben nem tudott gyökeret verni, így aztán hamarosan új téveszme az előzőnek az ellentéte a Mammon férkőzött be az agyamba, a zsigereimben. A szívemben ez sem tudott örök otthont lelni, mert pár év múlva bebizonyosodott, hogy ez sem azaz út, amelyet kerestem. Aztán következett Isten büntetése a rossz utakért, letaszított a trónról, le egészen, a földnek porába. De ez, ahogy Jézus Krisztus Via Dolorosai útjának harmadik elesése, úgy ez sem volt végleges, mert, ahogy lesújtott baljával, a jobbjával már fel is emelt. Küldött egy papot, aki megfogott, új utat mutatott, és új szívet adott, de alázatosságot és sok imát kért, hogy lelkem megpihenhessen. Ő, László András atya, Ő tanított meg imádkozni, ő tanított meg kérni, és ő tanított felnőttkoromra, gyermekként szolgálni. Nekem ő mondta el a hegyi beszédet, ő mondta el, hogy ne szaporítsam a szót, mint a pogányok, hanem egyenesen és nyíltan kérjem, amit akarok, mert Isten úgy is látja minden gondolatunkat. Nem félni kell tőle, hanem bízni igazságosságában, és végtelen szeretetében. Mindenkinek szüksége van arra életében, hogy valaki, ahogy Jézus Krisztus a tanítványait, úgy ő neki is meghatározza az imádság helyes módját, megtanítson arra, hogyan járuljunk Isten színe elé. Mert aki ezzel az imával fohászkodnak, azok Jézus Krisztus követői, Isten gyermekeinek közösségét alkotják, ezért aztán jogunk van Istent Atyának szólítani. Azzal a boldog tudattal állhatunk, vagy térdelhetünk eléje, hogy ő a másik embernek is Atyja. Őt nem lehet magunknak kisajátítani, mint valami játékszert, vagy kedvenc autót, illetve filmet, ugyanígy Őt, a Mennyei Atyát nem is használhatjuk fel másik embertársunk ellen. Természetesen közben, habár Atyánknak szólíthatjuk nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy úgy is kell imádkoznunk hozzá, mint Istenhez, a Világ Urához, kifejezni a hódolatot, a tiszteletet, és az engedelmességet, mert ebben áll uralmának megvalósulása. Csak ezek után gondolhatunk emberi szükségleteinkre: a mindennapi kenyérre, bűneink bocsánatára, a veszélytől, a kísértéstől, és a rosszakarattól való megmenekülésre. A figyelmeztetés azonban nagyon is jogos, és nagyon is időszerű. Irgalmasságára csak akkor, és egyedül akkor számíthatunk, ha mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek. Krisztusban szeretett Testvéreim, az evangéliumi parancsok, nem emberi törvények, nem mások, mint isteni útmutatások, az építendő remény alapjai, a megerősítendő hit égboltozata, a melengetésre vágyó szív táplálékai, földi életünk zarándoklatának irányítására szolgáló kormány, az elnyerendő üdvösség oltalma, melyek, míg a hívek tanulékony szívét oktatják a földön, a mennyek országába vezetnek el. Írta Szent Ciprián vértanú püspök „Az Úr imádsága” című értekezésében. Aztán így folytatja: Isten már szolgái, a próféták által is sokat akart közölni velünk, és elvárta, hogy meghallgassuk. De mennyivel nagyszerűbbek azok, amiket a Fia mond ne­künk! Azok, amikről ő, az Isten Igéje, a próféták küldője tanúskodik a saját szavaival. Ó már nem azt pa­rancsolja, hogy mi készítsünk utat egy eljövendő valaki számára, hanem ő maga jön, és ő készíti, és tárja fel nekünk az utat, hogy mi, akik azelőtt meggondolatlanul bolyongtunk a halál sötétségében, és vakok voltunk, most már a kegyelem fényénél lássunk, és Urunk vezetése s irányítása alatt kövessük az élet útját. Szent Gály Kata versében így fogalmazza meg a mai evangélium mondani valóját:

Isten igéje véghezviszi mindazt, amit az Úr akar.

Hiszek a Mindenható Atyában:
a kezdet nélküli Kezdetben,
a vég nélküli Végben,
aki van, születés nélkül,
gazdagít szegényedés nélkül,
változtat változás nélkül.

Az ő alkotása mindaz, amit ismerünk,
és amit majd ezután fogunk felfedezni.
őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.

Befejezésül szeretett Testvéreim fogadjuk meg Jézus Krisztus szavait, amelyekkel apostolait is oktatta: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok!”

Imádkozzunk:

Istenünk, erősítsen minket e szentség vétele, hogy földies vágyainkat megfékezve eljussunk a mennyei javak szeretetére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!