Advent második hetének szerdája

Advent második hetének szerdája

Jézus szelíd hívását olvassuk a mai evangéliumban: „Jöjjetek hozzám!” Hívása ezúttal a „fáradtakhoz” és a „terhek alatt görnyedőkhöz” szól. A farizeusok és az írástudók elégedettek voltak saját vallásosságukkal. Ők nem voltak kíváncsiak semmiféle újdonságra, nem érezték szükségét bármilyen lelki megújulásnak. Mivel ők elutasították az Úr személyét és tanítását, most a szegényekhez fordul, az igazság után vágyakozókhoz, a lelki gondokkal küzdőkhöz, az élet terhe alatt görnyedőkhöz. Jézus azokhoz akar fordulni, akik nem csak a maguk erejében bíznak, hanem gondjaik megoldását Istentől várják. Talán abban bízik, hogy tanítását jobban elfogadják azok, akiket gondok nyomasztanak. A törvény kényszerítő igája helyett a szabadon gyakorolt szeretet igáját kínálja. A törvények ugyanis sokszor elviselhetetlen teherként nehezednek az emberre, s teljesítésük rendkívüli erőfeszítéseket kíván. Különösen igaz ez olyan esetben, amikor valaki nem látja meg a törvények értelmét, nem fedezi fel azok útmutató szándékát, nem ismeri fel mögöttük Isten szeretetét. A szeretet parancsával Jézus olyan törvényt ad nekünk, amely életünk legfőbb célja lehet.
Ma odafigyelek arra, hogy amit eddig kötelességből tettem, azt igazi szeretetből tegyem. A megszokottság és a rutin helyett a figyelmes szeretetet választom.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, tégy engem békéd eszközévé! Hadd vigyem a szeretetet, ahol a gyűlölet uralkodik, a megbocsátást oda, ahol a vétek él. Hogy egyességre hozzam azokat, akik széthúzásban élnek, s az igazságot vigyem oda, ahol a tévely az úr. Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget, s az örömöt vigyem oda, ahol szenvedés az élet.
Assisi Szent Ferenc

 

A Megszentelt Élet Éve 336.

december 8.

Imádkozzunk valamennyi szerzetesért, hogy felismerjék Máriában, milyen tökéletesen át tudja hatni az embert az isteni kegyelem!

Idézet az imaszándékhoz:

„Mária, szeplő és makula nélküli menyasszony, erősíts minket, amikor a szegényekért, az éhezőkért, a reménytelenekért, és mindazokért fáradozunk, akik nyitott szívvel keresik Fiadat.” Szent II. János Pál pápa imája nyomán

„Uram! Vedd életemet a kezedbe, és tedd vele azt, ami Neked tetszik. Ezentúl nem utasítom el magamtól sem az örömöket, sem a nehézségeket, amiket beleszőttél életembe. Elég, ha azt tudom, hogy minden dicsőségedre szolgál. Minden terved jó. Mert minden szeretet.
Csak önmagamtól szabadíts meg! Add, hogy hallgatagon, csöndesen belenyugodjak szent akaratodba. Akkor majd fölgyullad szívemben örömöd fénye. Lángja a Te dicsőségedre lobbanjon. Csak ezért éljek! És töltse be egész életemet a szeretet egyetlen gondolatával, és egyetlen kívánságával, hogy szerethessek, nem az érdemért, nem is a tökéletesség, az erény szentségéért, hanem egyedül Érted Istenem!” Thomas Merton

Ferenc pápa homíliája az irgalmasság évét megnyitó szentmisén

December 8-án a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság szentévét. Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a szentév megnyitása alkalmából bemutatott szentmisén mondott homíliájának magyar nyelvű fordítását.

Nemsokára abban az örömben lesz részem, hogy megnyithatom az irgalmasság szent kapuját. Ezt a nagyon egyszerű, ám erősen jelképes mozdulatot Isten igéjének fényében hajtjuk végre, amelyet az imént hallottunk, és amely a kegyelem elsőségére irányítja figyelmünket. Az a fő gondolat ugyanis, ami többször is visszatér ezekben az olvasmányokban, Gábor angyal szavára utal, amellyel egy fiatal, meglepődött és zavarodott lányhoz fordul, rámutatva az őt beborító misztériumra: „Örülj, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28).

Szűz Máriának tehát elsősorban az a dolga, hogy örüljön annak, amit az Úr végbevitt benne. Isten kegyelme beborította, és méltóvá tette arra, hogy Krisztus anyja legyen. Amikor Gábor angyal belép házába, a legmélyebb, a minden emberi felfogóképességet meghaladó misztérium is arra szolgáltat neki okot, hogy örüljön, higgyen és ráhagyatkozzon Isten szavára. A kegyelem teljessége átalakítja a szívét, és képessé teszi annak a nagy tettnek a végbevitelére, amely megváltoztatja az emberiség történelmét.

A szeplőtelen fogantatás ünnepe Isten szeretetének nagyságát fejezi ki. Ő nemcsak olyan Isten, aki megbocsátja a bűnt, hanem Máriában odáig megy, hogy megelőzi az eredendő bűnt, amelyet minden ember születésétől fogva magában hordoz. Isten szeretete megelőz, elővételez és megment. A bűn édenkertben elkezdődött történelme beleolvad Isten megmentő szeretetének tervébe. A Teremtés könyvének szavai mindennapi, személyes tapasztalatunkra mutatnak rá. Mindig kísért minket az engedetlenség, ami abban fejeződik ki, hogy életünket Isten akaratától függetlenül akarjuk megtervezni. Az embert folytonosan ez a barátságtalan ellenállás kísérti, az, hogy ellenálljon Isten tervének. Ugyanakkor a bűn történelme is csak a megbocsátó szeretet fényében érthető. Ha minden a bűnhöz kötve maradna, akkor mi lennénk a legkétségbeesettebb teremtmények, ám az az ígéret, hogy Krisztus szeretete győzni fog, mindent az Atya irgalmasságába von. Isten szava, melyet hallottunk, nem hagy kétséget efelől. A Szeplőtelen Szűz kiváltságos tanúja előttünk ennek az ígéretnek és az ígéret beteljesedésének.

Maga ez a rendkívüli szentév is kegyelmi ajándék. Aki belép azon a kapun, felfedezi az Atya irgalmasságának mélységét, aki mindenkit elfogad és mindenki elé személyesen megy. Ő az, aki keres minket! Ő az, aki elénk jön! Ez az év arra szolgál, hogy növekedjen meggyőződésünk az ő irgalmasságában. Mennyire megsértjük Istent és az ő irgalmát, amikor elsőként azt állítjuk, hogy bűneinket megbünteti az ő ítélete, ahelyett, hogy elébe tennénk: bűneinket megbocsátja az ő irgalma (vö. Szent Ágoston: De praedestinatione sanctorum 12, 24)! Igen, így van! Az irgalmat az ítélet elé kell helyeznünk, és Isten ítéletét minden esetben irgalmassága fényében kell néznünk. A szent kapun való átlépés tehát éreztesse meg velünk, hogy részesülünk a szeretetnek, a gyengédségnek ebben a misztériumában. Hagyjunk fel minden félelemmel és szorongással, mert az nem illik ahhoz, aki szeretve van. Éljük át inkább a mindent átalakító kegyelemmel való találkozás örömét.

Ma, amikor itt, Rómában és minden egyházmegyében a világon átlépünk a szent kapun, egy másik kapuról is szeretnénk megemlékezni, arról, amelyet ötven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat atyái tártak ki a világ felé. Erre az évfordulóra nem csak a zsinati dokumentumok gazdagsága miatt emlékezünk, melyek napjainkig a hitben tett nagy előrehaladásról tanúskodnak. A zsinat elsődlegesen egy találkozás volt. Igazi találkozás az egyház és korunk emberei között. Ezt a találkozást a Szentlélek ereje jellemezte, aki arra indította egyházát, hogy előjöjjön a zátonyok közül, melyek sok éven át magába zárták, hogy lelkesen újrakezdje missziós útját. Ez annak újrakezdése volt, hogy elébe menjen minden embernek oda, ahol él: a városába, az otthonába, a munkahelyére…, ahol csak ember van, az egyháznak el kell érnie, hogy elvigye neki az evangélium örömét, Isten irgalmasságát és megbocsátását. Ezt a missziós indítást folytatjuk tehát évtizedekkel később, ugyanazzal az erővel és lelkesedéssel. A szentév erre a nyitásra indít bennünket, és arra kötelez, hogy ne hanyagoljuk el a II. vatikáni zsinat szellemét, vagyis az irgalmas szamaritánus szellemét, amire Boldog VI. Pál pápa emlékeztetett a zsinat lezárásakor. Amikor ma áthaladunk a szent kapun, vállaljuk fel, hogy magunkévá tesszük a jóságos szamaritánus irgalmasságát.

Ferenc pápa imája a szent kapu előtt:

Imádkozzunk!
Istenünk, te mindenhatóságodat
főleg irgalmasságoddal és megbocsátásoddal mutatod meg.
Add, hogy az evangélium örömében éljük meg
ezt a kegyelmi esztendőt,
ezt az irántad és a testvéreink iránti szeretetre alkalmas időszakot.

Áraszd ránk továbbra is Szentlelkedet,
hogy ne fáradjunk bele tekintetünket bizalommal
afelé fordítani, akinek szívét átszúrtuk,
a te emberré lett Fiad felé,
aki a te végtelen irgalmad tündöklő arca,
biztos menedék mindnyájunk, bűnösök számára,
akik rászorulunk a megbocsátásra, a békére,
a felszabadító és üdvözítő igazságra.

Ő a kapu, akin keresztül hozzád jövünk,
aki a vigasztalás kiapadhatatlan forrása vagy mindenki számára,
és alkonyt nem ismerő szépség,
tökéletes öröm a vég nélküli életben.

Járjon közben értünk a Szeplőtelen Szűz,
a húsvéti győzelem első és tündöklő gyümölcse,
az új ég és új föld ragyogó hajnala,
földi zarándoklásunk boldog kikötője.

Neked, mennyei, szent Atyánk,
Fiadnak, Megváltónknak,
a Szentléleknek, a Vigasztalónak
minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.

Ámen.

Himnusz X.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Ajkunk magasztal és dicsér

Isten szűz Anyja, Mária,

dicséretünkre add, kegyes,

bőségesen kegyelmedet.

Ádám vétkétől terhesen

létünk bűnben fogantatott,

folt nélkül köztünk csak te vagy:

Szeplőtlen Szűz: így tisztelünk.

Irigy kígyónak rút fejét,

dicső Szűz, lábad zúzta szét,

téged nem érint földi bűn:

ezért illet dicséretünk.

Nagy ékesség, csodálatos,

eltörlöd Éva szégyenét:

kérünk, segíts oltalmazón,

emeld fel esdő népedet.

Az őskígyónak tőreit

csodás hatalmad rontsa szét,

hogy égiek közt általad

legyünk örökre boldogok.

Atyának, Léleknek legyen

Fiaddal együtt tisztelet,

tőlük nyerted szentségedet,

a fénylő nagy kegyelmeket. Ámen.

Adventi kalendárium 10.

Adventi kalendárium – 2015. december 8.

Idei adventi kalendáriumunkkal az irgalmasság rendkívüli szentévéhez kapcsolódunk. Ferenc pápa Misericordiae vultus (Az irgalmasság arca) kezdetű bulláját idézzük napról napra. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Azért választottam december 8-át, mert ez a nap az Egyház legújabb történetében jelentős időpont: a Szent Kaput ugyanis a II. vatikáni zsinat befejezésének 50. évfordulóján nyitom majd meg. Az Egyház szükségét érzi, hogy ébren tartsa a zsinat emlékét, hisz megnyitásával történelmének új szakasza kezdődött el. [...] Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat felelősségének érzésével lépjük majd át a Szent Kaput, bízva abban, hogy a feltámadott Úr ereje kísér és támogat bennünket zarándokutunkon. A Szentlélek, aki a hívők lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus üdvözítő művével, legyen Isten népének vezére és támasza, segítsen szemlélnünk az irgalmasság arcát.”

(Misericordiae vultus, 4.)

Istenünk, te kinyilatkoztattad, hogy Üdvözítőt küldesz az egész világnak. Add, kérünk, hogy boldogan várjuk az ő dicsőséges születése napját. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

SZŰZ MÁRIA SZEPLŐTELEN FOGANTATÁSA

SZŰZ MÁRIA SZEPLŐTELEN FOGANTATÁSA

Mit jelent az, hogy Mária Isten által „kegyelemmel teljes”? Mária a megváltásban részesült fogantatásától kezdve. Ezt vallja meg a IX. Piusz által 1854-ben kihirdetett Szeplőtelen Fogantatásának dogmája. A mindenható Isten sajátos kegyelme és védelme folytán, az emberiség Megváltójának, Jézus Krisztusnak érdemei erejében, sértetlenül megóvta az eredeti bűn szennyétől.” Ez a „teljességgel egyedülálló szentség”, amelyet „fogantatásának első pillanatától kezdve birtokolt”, teljességgel Krisztustól származik.„Ő a megváltásban fenségesebb módon részesedett Fiának érdemeiért.” Minden teremtett személynél jobban „megáldotta őt az Atya Krisztusban minden lelki áldással a mennyben” (Ef 1,3). Máriát az Isten „szeretetében Krisztusban választotta ki a világ teremtése előtt, hogy szent és feddhetetlen legyen előtte a szeretetben” IX. Piusz pápa 1848.júniusában kibocsátotta az Ubi primum kezdetű körlevelet, amely Szűz Mária tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tudakolta a püspökök és teológiai fakultások véleményét a Szeplőtelen Fogantatás dogmaként való kimondása kapcsán. A pápa, miután megismerte a világ püspökeinek a véleményét, teológusaival megtárgyalta a kihirdetendő dogma szövegét. A világegyház püspökeit Rómába hívta. A bíborosi testület 1854 novemberében négyszer ülésezett, majd a pápa jelenlétében titkos konzisztóriumot tartottak. A pápa ismertette a dogma szövegét, előtörténetét, és a bíborosok véleményét kérte a kihirdetéshez. Mivel a válaszkedvező volt, a kihirdetés dátumának december 8-át jelölte meg. A Szent Péter-bazilikában a Veni Creator himnusz éneklése után a pápa felolvasta az Ineffabilis Deus kezdetű bullát és kihirdette a kötelező erejű megerősítés. A Te Deum himnusz éneklése után a pápa megáldotta az aranyból készített koronát és a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. A dogma szövege: a kimondhatatlan Isten kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb az Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse. Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát - akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette - úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és alkalmazta ki, hogy tőle, az anyától fogantassák és szülessék meg, akiből ő származik. A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való Kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek. (Heinrich Denzinger--Peter Hönermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest, 2004. 554 - 555.)

 

Ferenc pápa: Meg kell ismertetnünk Jézust azokkal, akik még nem ismerik!

Advent második vasárnapján, december 6-án Ferenc pápa a megtérés fontosságáról elmélkedett az Úrangyala elimádkozása előtt, és szólt a párizsi klímakonferencia fontosságáról is.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma, advent második vasárnapján a liturgia Keresztelő János iskolájába visz minket, aki a „megtérés keresztségét” hirdette, a „bűnök bocsánatára” (Lk 3,3). Mi pedig talán azt kérdezzük magunktól: „Miért kellene megtérnünk? Megtérés annak kell, aki hitetlenből hívővé válik, aki bűnösből megigazulttá válik, de nekünk már nincs szükségünk rá, hiszen már keresztények vagyunk, vagyis velünk már minden rendben van.” Ez nem igaz! Ha így gondolkodunk, nem vesszük észre, hogy éppen ebből az önteltségből – hogy tudniillik keresztények vagyunk, jók vagyunk, velünk minden rendben – kell megtérnünk: abból a feltételezésből, hogy összességében jól van minden, és nem szorulunk rá semmiféle megtérésre. De próbáljuk csak megkérdezni magunktól: tényleg igaz, hogy az élet különböző helyzeteiben Jézus érzelmei töltenek el bennünket? Igaz, hogy ugyanúgy érzünk, ahogy Jézus érez? Például amikor megbántanak minket vagy valamilyen sérelmet szenvedünk, képesek vagyunk ellenséges indulat nélkül reagálni, és képesek vagyunk megbocsátani, amikor bocsánatot kérnek tőlünk? Mennyire nehéz megbocsátani! Mennyire nehéz! „Ezért megfizetsz!” – ez a mondat születik meg ösztönösen bennünk. Amikor az lenne a feladatunk, hogy osztozzunk mások örömében és fájdalmában, vajon képesek vagyunk őszintén együtt sírni azzal, aki sír és együtt örülni azzal, aki örül? Amikor meg kellene vallanunk hitünket, képesek vagyunk bátran és egyszerűen megvallani, anélkül, hogy szégyellnénk az evangéliumot? És így folytatva sok kérdést feltehetünk magunknak. Nincs minden rendben velünk, mindig meg kell térnünk, hogy ugyanazok az érzelmek töltsenek el minket, amelyek Jézust eltöltötték.

Keresztelő János hangja az emberiség mai pusztáiban is kiált. Melyek a mai puszták? Az ember bezárt értelme és kemény szíve. A Keresztelő hangja provokál minket, kénytelenek vagyunk rákérdezni arra, vajon tényleg a helyes úton járunk-e, az evangélium szerint élünk-e. Ma is – mint egykoron – Izajás próféta szavaival figyelmeztet minket: „Készítsétek az Úr útját” (Lk 3,4). Ez nyomatékos felhívás arra, hogy megnyissuk szívünket és befogadjuk az üdvösséget, amelyet Isten fáradhatatlanul kínál nekünk, szinte makacsul, mert azt akarja, hogy mindnyájan felszabaduljunk a bűn szolgaságából. A prófétai szó azonban kiterjeszti azt a hangot, meghirdeti, hogy „minden ember meglátja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Isten felkínálja az üdvösséget minden embernek és minden népnek, kivétel nélkül, mindannyiunknak. Egyikünk sem mondhatja: „Én szent vagyok, én tökéletes vagyok, én már üdvözültem.” Nem! Az üdvösséget állandóan be kell fogadnunk. Erre szolgál az irgalmasság szentéve: hogy továbbhaladjunk az üdvösség útján, a Jézus által tanított úton. Isten minden embert üdvözíteni akar Jézus Krisztus, az egyedüli közvetítő által (vö. 1Tim 2,4–6).

Ezért mindnyájunknak az a feladata, hogy megismertessük Jézust azokkal, akik még nem ismerik. Ez azonban nem térítést jelent. Nem, hanem azt, hogy ajtót nyitunk. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16) – mondja Szent Pál. Ha az Úr Jézus megváltoztatta a mi életünket, és megváltoztatja, valahányszor hozzá megyünk, hogyan ne töltene el bennünket az a szenvedély, hogy megismertessük őt azokkal, akikkel találkozunk a munkahelyünkön, az iskolában, a társasházban, a kórházban, a találkozóhelyeken? Ha körbenézünk, találunk olyanokat, akik készek lennének rálépni vagy újra rálépni a hit útjára, ha olyan keresztényekkel találkoznának, akik szerelmesek Jézusba. Nem nekünk kellene azoknak a keresztényeknek lenni, nem lehetnénk mi azok? Kérdezzétek meg magatoktól: „Vajon én tényleg szerelmes vagyok Jézusba? Meg vagyok-e győződve arról, hogy Jézus felkínálja és nekem adja az üdvösséget?” És ha szerelmes vagyok, akkor meg kell ismertetnem őt másokkal. Bátraknak kell lennünk: le kell bontanunk a gőg és a versengés hegyeit, fel kell töltenünk a közömbösség és részvétlenség által ásott árkokat, ki kell egyenesíteni lustaságunk és megalkuvásaink ösvényeit.

Segítsen minket Szűz Mária – aki anya, és tudja, hogyan tegye –, hogy ledöntsük a gátakat és akadályokat, melyek útjában állnak megtérésünknek, vagyis annak, hogy az Úrhoz menjünk. Egyedül ő, egyedül Jézus tudja beteljesíteni az ember reményeit!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Nagy figyelemmel követem a Párizsban zajló klímakonferencia munkáit, és az a kérdés jut eszembe, amelyet feltettem a Laudato si’ enciklikában: „Milyen világot szeretnénk hagyni azokra, akik utánunk jönnek, a gyermekekre, akik most nőnek fel?” (160. pont). Közös otthonunk, mindannyiunk és a jövő nemzedékek java érdekében Párizsban minden erőfeszítésnek az éghajlatváltozások környezeti hatásainak mérséklésére, egyben a szegénységgel való szembeszállásra és az emberi méltóság felvirágoztatására kellene irányulnia. A két választásnak egyszerre kell történnie: megállítani az éghajlatváltozást és felszámolni a szegénységet, hogy kibontakozzon az emberi méltóság. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek megvilágosítsa azokat, akiknek meg kell hozniuk ezeket az oly fontos döntéseket, és adjon nekik bátorságot, hogy döntéseik kritériumaként az emberiség egész családjának nagyobb java szolgáljon.

Holnap lesz ötvenedik évfordulója egy katolikusok és ortodoxok közötti emlékezetes eseménynek. 1965. december 7-én, a II. vatikáni zsinat lezárásának vigíliáján VI. Pál pápa és Athenagorasz ökumenikus pátriárka egy közös nyilatkozattal kitörölte az emlékezetből a római egyház és a konstantinápolyi egyház közötti, 1054-ben született, kölcsönösen kiközösítő ítéleteket. Valóban gondviselésszerű, hogy erről a kiengesztelődési gesztusról, mely megteremtette az ortodoxok és katolikusok közötti, szeretetben és igazságban megvalósuló új párbeszéd feltételeit, éppen az irgalmasság jubileumi évének kezdetén emlékezhetünk meg. Nincs hiteles út az egységhez anélkül, hogy bocsánatot ne kérnénk Istentől és egymástól a megoszlás bűnéért. Imánkban megemlékezünk a kedves Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkáról és a többi ortodox egyház fejéről, és kérjük az Urat, hogy a katolikusok és ortodoxok közötti kapcsolatokat mindig testvéri szeretet járja át.

Tegnap Chimbotéban (Peruban) boldoggá avatták Michal Tomaszeket és Zbigniew Strzałkowskit, konventuális ferences szerzeteseket, valamint Alessandro Dordit, fidei donum papot, akiket 1991-ben öltek meg hitükért. E vértanúk hűsége Jézus követésében adjon erőt mindnyájunknak, de főként a világ különböző részein üldözött keresztényeknek, hogy bátran tanúságot tegyünk az evangéliumról.

Köszöntelek mindnyájatokat, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok – elég sok zászlót látok –, s külön köszöntöm a Milherós de Poiares-i liturgikus kórust és a Casal de Cambra-i (Portugáliából érkezett) híveket. Köszöntöm az Actio Cattolica Nevelési Elkötelezettség Mozgalom konferenciájának résztvevőit; a biellai, a milánói, a Cusano Milanino-i, a nettunói, a Rocca di Papa-i és a foggiai híveket; a ronconei és a settimellói bérmálkozókat, a calangianusi zenekart és a taiói kórust.

Mindnyájatoknak szép vasárnapot és jó készülődést kívánok az irgalmasság évére! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!