Húsvéti idő, 1. hét Szerda

Húsvéti idő, 1. hét Szerda

ApCsel 3, 1-10 A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!

Lk 24, 13-35 Felismerték őt a kenyértörésben.

Krisztus szenvedése és kereszthalála megtörte a bűn erejét, föltámadásából elnyerhetjük a teljes megtisztulást. Akik meg lettek keresztelve, már új teremtmények, és cselekedeteiken mutatkozik meg, hogy nem e világ vonzása és törvénye alatt élnek. A tökéletes szeretet, amely a felebaráti szeretet gyakorlásában mutatkozik meg, gyógyszere a világnak és az üdvösség forrása. A megkeresztelt ember a tettei alapján lesz alkalmas arra, hogy betöltse keresztény hivatását, és ez adja meg a jogot az élet föltámadására.

Az imádság idején Péter és János fölmennek a templomba. A kapuban egy béna fekszik, és alamizsnát kér. Péter mindazt neki adja, ami a legdrágább neki: a feltámadásba vetett hitét. A Jézusba vetett hit talpra állít, és Krisztus követésére sarkall. Nekünk is szól, hogy rázzuk le magunkról mindazt, ami Krisztus követésében megakadályoz.

„Maradj velünk Urunk!” – imádkozzuk mi is egyre gyakrabban és buzgóbban az emmauszi tanítványokkal és a Szentatyával együtt az Eucharisztia évében. És az Úr teljesíti kérésünket. Jelen van közöttünk, valahányszor az ő nevében összegyűlünk. Jelen van tanítása által, amikor közösségben vagy egyénileg olvassuk a Szentírást. Jelen van bennünk, amikor általa fohászkodunk az Atyához. Jelen van Lelke által az Egyházban és annak minden tagjában.  Valóságosan megjelenik a szentmisében a kenyér és a bor átváltoztatásakor, hogy testével és vérével tápláljon bennünket a szentáldozáskor. Már nem idegenként tekintünk tehát rá, akivel véletlenül találkoztunk, hanem elmondhatjuk, hogy láttuk és felismertük őt. Lángoló szívvel tanúskodjunk feltámadásáról!

Himnusz CXXIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Esengő szolgák, jöjjetek,

tárjátok fel ma szívetek,

nyissátok dalra ajkatok,

hogy boldog Istent áldjatok!

Délóra bús emléke ez:

örök Bírót ítélnek el,

kihez nem férhet földi vád,

rá gyarló nép halált kiált.

Minket szívbéli hála köt,

vétkünk miatt is féljük őt,

s ha bősz ellenség ront reánk,

védelmet tőle kér imánk.

Kérleljük most az ég Urát,

Királyát s véle egy Fiát,

s a Szentlelket, ki egy velük,

Háromságban egy Istenünk! Ámen.

Ferenc pápa: Isten minden bűnünknél nagyobb!

Az általános kihallgatás keretében tartott katekézisében a Szentatya március 30-án az 51. zsoltárról elmélkedett. Azt hangsúlyozta, hogy Dávidhoz hasonlóan félelem nélkül, bizalommal fordulhatunk a végtelenül irgalmas Istenhez, mert ő mindig megbocsátja bűneinket.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma befejezzük azokat a katekéziseket, amelyek az irgalmasságot az Ószövetségben vizsgálták, mégpedig a Miserere-nek nevezett 51. zsoltárról fogunk elmélkedni. Ez egy bűnbánati imádság, amelyben a bocsánatkérést megelőzi a bűnvallomás, és amelyben az imádkozó engedi, hogy megtisztítsa az Úr szeretete, és így új teremtménnyé válik, aki képes az engedelmességre, a lelki erősségre és az őszinte istendicséretre.

A cím, amelyet az ősi zsidó hagyomány e zsoltárnak adott, Dávid királyra és az ő Betsabéval, a hetita Uriás feleségével elkövetett vétkére utal. Ismerjük jól a történetet. Dávid király, akit arra hívott Isten, hogy „legeltesse” népét és vezesse az isteni törvényhez való engedelmesség útjain, elárulja saját küldetését, és miután házasságtörést követ el Betsabéval, megöleti annak férjét. Ronda bűn! Nátán próféta szeme elé tárja bűnét, és segíti, hogy beismerje azt. Ez az Istennel való kiengesztelődésnek, bűne megvallásának pillanata. És itt Dávid alázatos volt, nagy volt!

Ez a zsoltár arra hívja az imádkozót, hogy ugyanaz a bűnbánat és Istenbe vetett bizalom töltse el, mint amely Dávidot eltöltötte, amikor magába szállt, és bár király volt, megalázkodott anélkül, hogy félt volna megvallani bűnét és az Úr elé tárni saját nyomorúságát, de meg volt győződve irgalmasságának bizonyosságáról. Pedig nem kis bűnről volt szó, nem füllentés volt, amit elkövetett: házasságtörést és gyilkosságot követett el!

A zsoltár ezekkel a könyörgő szavakkal kezdődik:

„Könyörülj rajtam, Istenem, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől,
bűnömtől tisztíts meg engem!” (Zsolt 51,3–4).

Az irgalmasság Istenét szólítja meg, hogy nagy apai-anyai szeretetében legyen könyörületes, vagyis adjon kegyelmet, mutassa meg kegyesen és megértéssel jóindulatát. Megtörten kérleli Istent, hisz ő az egyetlen, aki meg tud szabadítani a bűntől. Igen plasztikus képeket használ: töröld el, moss meg, tisztíts meg. Megmutatkozik ebben az imádságban az ember valódi szüksége: az egyetlen dolog, amire életünkben valóban szükségünk van, az, hogy megbocsássanak nekünk, hogy megszabadítsanak a rossztól és annak halálos következményeitől. Sajnos az élet sokszor visz minket ilyen helyzetekbe, és főleg ezekben kell bíznunk az irgalmasságban. Isten nagyobb a bűnünknél. Ne felejtsük el ezt: Isten nagyobb a bűnünknél! „Atyám, én nem tudom ezt kimondani, én annyi bűnt elkövettem, és súlyos bűnöket!” Isten nagyobb az összes bűnünknél, amelyet csak elkövethetünk! Isten nagyobb a bűnünknél! Elmondjuk együtt? Mondjuk közösen: „Isten nagyobb a bűnünknél!” Még egyszer: „Isten nagyobb a bűnünknél!” És még egyszer: „Isten nagyobb a bűnünknél!” Az ő szeretete olyan óceán, amelybe megmerítkezhetünk az elsüllyedés veszélye nélkül: megbocsátani Isten számára azt jelenti, hogy nekünk adja azt a bizonyosságot, hogy ő sosem hagy el minket. Bármi legyen is az, amiért szemrehányást tehetünk magunknak, ő még annál is és mindig nagyobb (vö. 1Jn 3,20), mert Isten nagyobb a bűnünknél.

Aki tehát ezzel a zsoltárral imádkozik, bocsánatot keres, megvallja bűnét, de beismerve azt, Isten igazságosságát és szentségét is ünnepli. Aztán pedig kegyelmet és irgalmat kér. A zsoltárimádkozó Isten jóságára bízza magát, tudja, hogy Isten bocsánata a legteljesebb mértékben hatékony, mert megteremti azt, amit kimond. Ő nem fátylat borít a bűnre, hanem elpusztítja és eltörli azt, gyökerénél fogva kitépi a bűnt, nem úgy, ahogy a ruhatisztítóban csinálják, amikor egy foltot eltávolítanak. Nem! Isten gyökerestől kitépi bűnünket, az egészet! Így a bűnbánó újra tisztává lesz, a bűn minden foltja el van távolítva, és ő a szűz hónál is fehérebb. Mindannyian bűnösök vagyunk. Nemde? Ha valamelyiketek nem érzi magát bűnösnek, kérem, jelentkezzen… Senki sem jelentkezik. Mindannyian azok vagyunk.

A bűnbocsánattal mi, bűnösök új teremtménnyé leszünk, telve lélekkel és örömmel. Új valóság kezdődik számunkra: új szív, új lélek, új élet. Olyan bűnösök vagyunk, akiknek megbocsátott Isten, akik befogadtuk Isten kegyelmét, és így arra is képesek vagyunk, hogy másoknak megtanítsuk, hogy ne vétkezzenek többé. „De Atyám, én gyenge vagyok, újra és újra elesem.” „Ha elesel, kelj fel! Kelj fel!” Amikor egy kisgyerek elesik, mit tesz? Kezét az anyukája felé, apukája felé nyújtja, hogy segítse felkelni. Tegyük ugyanezt! Ha gyengeségből bűnbe esel, nyújtsd ki a kezed: az Úr megfogja a kezedet, és segít felállnod. Ez Isten megbocsátásának méltósága! Az a méltóság, amelyet Isten megbocsátása ad nekünk, az, hogy felállít, mindig talpra állít minket, mert ő arra teremtette a férfit és a nőt, hogy talpon álljanak.

A zsoltáros ezt mondja:

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,
az erős lelket újítsd meg bensőmben!
[…]
Hadd tanítsam útjaidra az ellened lázadókat,
hogy hozzád térjenek a bűnösök!”
(Zsolt 51,12.15)

Kedves testvéreim! Isten bocsánata az, amire szükségünk van, és ez az ő irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsáss meg! Szűz Máriának, az irgalmasság anyjának közbenjárására adja meg nekünk az Úr, hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket! Köszönöm!

Húsvét szerda

Húsvét szerda

A húsvéti beszámolók egyik érdekessége, hogy a feltámadt Krisztust senki sem ismeri fel azonnal. Amikor megjelenik az asszonyoknak, Mária Magdolnának, az apostoloknak vagy másoknak, először ismeretlennek, idegennek nézik, s csak egy idő után jutnak el a felismerésre, mégpedig valamilyen egyedi jel alapján. Valamennyien a szomorúság, a reménytelenség, a bizonytalanság állapotából indulnak és eljutnak a hitre.
Az emmauszi tanítványokra, akikről a mai evangéliumban olvashatunk, szintén igaz mindez. Amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, „ők nem ismerték meg őt.” Ezt követően csalódottságuknak adnak hangot. Voltak elképzeléseik arról, hogy Jézus messiási uralma miként fog megvalósulni, de az Úr halálával mindez szertefoszlott. Megjelenésével az Úr éppen az ő csalódottságukat és reményvesztettségüket akarja megszüntetni. Mária Magdolna számára az volt a felismeréshez vezető különleges jel, hogy Jézus nevén szólította őt. A kételkedő Tamás apostolt a sebhelyek látványa és érintése vezette el a felismeréshez és a hitvalláshoz. A két emmauszi tanítvány számára pedig a kenyértörés volt az az egyedi jel, amely felnyitotta szemüket és felismerték a Feltámadottat. Miként mások, ugyanúgy ők is azonnal megérzik, hogy az a feladatuk, hogy tanúságot tegyenek a többiek előtt találkozásukról, ezért késedelem nélkül indulnak vissza Jeruzsálembe, hogy az apostoloknak beszámoljanak élményükről.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok értelmét, hogy megértsék az Írásokat és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot és legyenek a feltámadás tanúi. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számukra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is az a küldetésünk, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Húsvéti idő, 1. hét Kedd

Húsvéti idő, 1. hét Kedd

ApCsel 2, 36-41 Az ígéret nektek és fiaitoknak szól.

Jn 20, 11-18 Mária Magdolna hírül adta a tanítványoknak: láttam az urat.

A keresztség Krisztus húsvéti misztériumába olt bennünket. A keresztségben egybenőttünk Krisztus kereszthalálával és meghaltunk a bűnnek. De egybenőttünk az ő feltámadásával is, így természetfeletti életre vagyunk hivatottak. A keresztény ember élete a tökéletes szabadság élete, mert sem földi szenvedély, sem bűn már nem korlátozhatja. Az élet bölcsessége sugárzik bűntelen életünkön. Minden megkeresztelt ember hivatása, hogy az evangélium terjedését munkálja

Ezt a Jézust úrrá és megváltóvá tette. Akik Péter szavait hallják, megrendülnek. Nem késik a kérdés: mit kell tennünk? Ezt a kérdést ma is, mi is feltehetnénk. Amennyiben már megkeresztelkedtünk, adjunk hálát, és hitvalló életünk legyen hatékony jele a keresztségnek.

Mária Magdolna azért találkozhat az elsők között a Feltámadottal, mert nem zárkózik be otthonába. Jézust szolgálta sok útja során és ott áll a kereszt alatt is. Nem nyugszik bele a ténybe, hogy Jézus meghalt és eltemették, hanem Ura közelében akar lenni. A sír előtt könnyezve gyászolja Mesterét, mert mit sem sejt a feltámadásról. Sír, mert azt gondolja, hogy az események megváltozhatatlanok. Sír és lassan elfogadja a történteket. S amikor megjelenik neki a feltámadt Jézus, először fel sem ismeri, mert nem gondolja, hogy valaha is találkozhat még Urával. Kitartása jutalmaként a találkozás és a felismerés örömével távozik. 

Himnusz CXXII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Ez óra itt a harmadik,

Krisztust kereszttel terhelik:

elménk hívságtól ment legyen,

imádkozzunk most csendesen.

Krisztust fogadja szív, ajak,

s bensőnk romlatlan, ép marad,

tanúskodjék buzgó imánk:

a Lélek méltán száll le ránk.

Ez óra régi gyászt törölt:

az ősbűn átka megtörött;

Krisztus kegyelme itt fakadt,

feltündökölt a virradat.

Dicsérünk, Jézus, szüntelen,

ki feltámadtál győztesen,

Atyának, Léleknek veled

most és örökre tisztelet. Ámen.

Húsvét, a remény ünnepe – Márfi Gyula érsek húsvéti üzenete

Az alábbiakban Márfi Gyula veszprémi érsek húsvéti üzenetét tesszük közzé.

Az úgynevezett húsvéti misztérium, vagyis Jézus szenvedése, halála és feltámadása nemcsak a hit ünnepe, hanem azzal együtt a reményé is. A „bűneinkért halált szenvedett és a megigazulásunkért feltámadt” Jézus (vö. Róm 4,25) reményt nyújt a bűnös, a szenvedő és a küszködő embernek egyaránt.

A bűn látszólag az ember legreménytelenebb ügye. Ki ne élte volna át Babits sorainak igazságát: „Mivel e földön jónak lenni oly nehéz – erényeid elhagynak mint az ifjuság, – de bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák – s ha netán elfáradva az úton leülsz, – mind köribéd telepszik és arcodba néz – nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!«”

Erről énekelt fiatal pap koromban a Bergendy együttes is: „Elfelejteni perceket, – mit eltörölni már nem lehet, – úgy szeretném, úgy szeretném… – Újra kezdeni életet, – tudom, tudom, hogy nem lehet. – Úgy szeretném, úgy szeretném.’’

Nos, a húsvét ünnepe azt jelenti, hogy van menekvés a bűneinktől, és hogy lehet újrakezdeni egy elrontott életet is. Az a Jézus, aki a kereszten feloldozza a jobb latort, aki még ellenségei számára is bocsánatot kér, mondhatnánk: az utolsó szó jogán, aki első húsvéti ajándékként a bűnbocsátó hatalmat adja tanítványainak, reményt gyújt mindannyiunk szívében: van bocsánat. Lehetséges az, hogy az Olajfák hegyén Jézust magára hagyó tanítványok később a Mester vértanúivá legyenek, hogy a hitetlen Tamás visszanyerje hitét, hogy a Jézust megtagadó Péter mondja az első prédikációt több mint háromezer ember előtt, hogy bűnös asszonyból legyen a feltámadás legelső tanúja. Szent Ágostonok, Loyolai Szent Ignácok, Assisi Szent Ferencek és még oly sokan hirdetik, hogy a megtérés, a megtisztulás és az újrakezdés lehetséges.

A húsvéti örömének egyenesen ezt mondja: „Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, – hogy Krisztus legyen váltságának bére. – Ó, szerencsés vétek, – mely ilyen hatalmas és fenséges Megváltót hozott a földre…” Szent Pál azt írja: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,20–21).

De reményt nyújt húsvét ünnepe a szenvedő embernek is.
Látszólag a bűn mellett a szenvedés az ember legreménytelenebb ügye. Buddha azt tanította, hogy minden, ami létezik, szenvedés forrása, még a jó is, mert az elvesztésétől való félelem gyötrelmet szül. Buddha az életszomj kioltásában, valamiféle „szent közömbösségében” látja – legalábbis a lelki – szenvedéstől való szabadulását, míg a fakírok a test megedzésében, érzékenységének leküzdésében látják a megoldást. A modern nyugati hedonista világ ezzel szemben a fájdalomcsillapítóktól és az élvezeti cikkektől (az alkoholtól a drogokig), illetve az élet megengedett és meg nem engedett élvezeteinek habzsolásától várja a szenvedéstől való szabadulást.

A fenti megoldások a keresztény ember számára azért elfogadhatatlanok, mert egyrészt érzéketlenné teszik az embert az örömre is, másrészt csak ideig-óráig védenek meg a testi-lelki fájdalomtól, utána még kiszolgáltatottabbá válunk a szenvedésekkel szemben.

A szenvedés problémájának megoldását Jézus húsvéti misztériumában találjuk meg: ha vele együtt vállaljuk a szenvedést és a halált, vele együtt eljutunk a feltámadás dicsőségére, a szónak egy bizonyos értelmében: már itt a földön. Olyanok leszünk, mint egy Michelangelo-szobor, amely a sok-sok vésés nyomán milliók gyönyörűségére műremekké alakult. De hasonlíthatjuk magunkat ahhoz a gyümölcsfához is, amelyet beoltanak, és a fájdalmas beavatkozásnak köszönhetően terem meg rajta az ízletes gyümölcs. (A fentiekkel kapcsolatban érdemes elolvasni Babits Mihály: Psychoanalisis christiana, illetve Tóth Árpád: Isten oltó-kése c. versét.)

A szenvedés ezen felül arra is jó, hogy vezekelhetünk saját bűneinkért és engesztelhetünk mindazok bűneiért, akiket szeretünk. Hasonlóvá válhatunk ahhoz a Krisztushoz, aki Izaiás próféta jövendölése szerint a mi bűneinkért szenvedte sebeit (vö. Iz 53,5). A másokért való kereszthordozás által gyakorolhatjuk a legtökéletesebben a szeretetet. A szónak legmagasabb értelmében azt mondhatjuk: csak azt szeretjük, kiért szenvedünk, csak az szeret minket, aki szenved (és meghal) értünk.

Dsida Jenő 17 éves korában, a szenvedő Krisztussal való mély lelki egyesülés érzületével írta Golgotán c. versében: „Szépen szerettem ezt a világot, – ezért teszek most ilyen nagyot: – mindent adva és semmit se kérve, – fájdalmas szépen meghalok érte, – de harmadnapra – feltámadok.”

Végül el kell mondanunk, hogy a húsvét reményt nyújt a küszködő embernek is. Minden alkotásunk ki van téve a pusztulásnak. Kincseink megrozsdásodnak vagy ellopják őket. „Bíbor leplek ronggyá válnak, – Dicsőségek füstbe szállnak.” – mondja Gárdonyi Géza Írás a Bibliába c. versében. Nem zárhatjuk ki annak veszélyét sem, hogy európai kultúránk pár emberöltő alatt megsemmisül, egy esetleges kozmikus katasztrófa ellen sem vagyunk bebiztosítva. Nem tudjuk megtervezni Egyházunk jövőjét sem. Ahogy az egykor virágzó közel-keleti és észak-afrikai keresztény kultúra megsemmisült, ugyanúgy megsemmisülhet az európai kereszténység is.

A húsvét mindezen veszélyek ellenére reménnyel ruház fel minket. Remélhetjük azt, hogy nemcsak jócselekedeteink érdemei, hanem értékes alkotásaink is elkísérnek minket a túlsó partra. Ha tetteik elkísérhetik az üdvözülteket a mennyországba (vö. Jel 14,13), elkísérhetik őket alkotásaik is. Ha a trónon ülő Isten megígéri: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5), miért ne teremtené újjá kedves gyermekének, az embernek akár rég elpusztult alkotásait is? A szentmise IV. kánonjában kifejezzük azt a reményünket, hogy a mennyei boldogságban „az egész teremtett világgal, amely megszabadult a bűn és a halál romlandóságából”, dicsőítve magasztaljuk az Urat. Ebből az „egész teremtett világból” miért kellene kizárnunk a milánói dómot, Michelangelo Pietáját, Raffaello festményeit vagy akár a mi – jelentéktelennek látszó, ám nekünk és mennyei Atyánknak is kedves – alkotásainkat? A Jelenések könyve olyan városnak mutatja be a mennyországot, mint ahova „a népek odahordják kincseiket és értékeiket” (Jel 21,26).

Mindezek mellett abban is reménykednünk kell, hogy ott értelmet nyernek azok a jószándékú erőfeszítéseink is, amelyek itt a földön látszólag eredménytelenek voltak. Ott, ahogy Ady mondja: „minden drága fizetség megtérül” (A szép Húsvét). – A keresztény ember sosem csügged el, mert hisz abban a Krisztusban, aki a teljes magáramaradottság előtt is arról beszél, hogy felmagasztalva a kereszten „mindeneket magához vonz” (Jn 12,32), és teljes kudarcnak látszó halála előtt azt mondta: „Beteljesedett!” (Jn 19,30).

+ Márfi Gyula
érsek