A Szent Család Virtuális Házi Kápolna

Szent Vér Búcsú 2011. Báta

2011-07-05T11:30:00.000-07:00

Egyházmegyei zarándoklat és
Szent Vér búcsú
2011. július 9.
Báta

Az Egyházmegye püspöke Dr. Udvardy György reggel hat órakor zarándokok társaságában indul gyalogosan Bátaszékről Bátára a vasúttöltésen, vagy, ahogy a Bátaiak mondják Középrétnek. A bátai hívek a falu központjában található hősi emlékműnél csatlakoznak a hívekhez. 9 órától Rózsafüzér imádság kezdődik a Szent Vér templomban a tizedek között énekkel. Az imádságot jómagam fogom a zarándokoknak vezetni. 10 óra 30 perckor kezdődik majd az ünnepi püspöki szentmise, körmenet, majd szentségimádás következik. Negyed háromtól Szent Vér litánia, majd keresztút Báthory László emlékére. Több mint, ezer zarándok érkezését várja egyházközségünk.

Jézus Krisztus Szentséges Szíve

2011-07-01T13:50:00.000-07:00

Évközi tizenharmadik hét csütörtökje

2011-06-30T13:02:00.001-07:00

Szent Péter és Pál apostolok

2011-06-29T10:11:00.000-07:00

Szent Péter és Pál apostolok vigíliája

2011-06-28T11:58:00.000-07:00

Árpádházi Szent László király

2011-06-27T11:54:00.000-07:00

Krisztus szent teste és vére, az Úrnapja

2011-06-26T09:49:00.000-07:00

Évközi tizenkettedik hét szombatja

2011-06-25T12:57:00.001-07:00

Keresztelő Szent János születése

2011-06-25T12:56:00.001-07:00

Keresztelő Szent János születésének vigíliája

2011-06-23T11:30:00.000-07:00

Pécsi Bazilika 120. felszentelési évfordulója

2011-06-22T12:20:00.000-07:00

Gonzága Szent Alajos szerzetes

2011-06-21T13:40:00.000-07:00

Évközi tizenkettedik hét hétfője

2011-06-20T11:43:00.001-07:00

Szentháromság vasárnapja

2011-06-19T09:53:00.000-07:00

Szentháromság vasárnapja

Ravennai Szent Romuáld apát emléknapja

Pünkösd utáni első vasárnap emlékezete

Áldott legyen az Atyaisten,

És Isten egyszülött Fia,

Valamint a Szentlélek,

Mert irgalmasságot gyakorolt velünk.

Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megvallásával, a Szentháromság dicsőségével megismerjük, és fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non enim misit Deus Filium suum in mundum, ut judicet mundum.”

(János 3, 17ab.)

„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus Nikodémusnak, de úgy, hogy ne csak az hallja meg szavait, hanem, hogy meghallja az evangélista Szent János apostol is, hogy később az papírra vesse ezeket a szavakat, és ezekről a papírokról még mi két ezer évvel később élő keresztény katolikus hívek is olvashassuk, hallgathassuk, magyarázhassuk. Hogy-e szavak ünnepet hozzanak a hétköznapjainkba, ünnepet és szeretetett hozzanak családjainkba, lelkeinkbe. Testvéreim, megváltásunk misztériumait végig megünnepeltük. A kegyelem ezek által újra szívünkbe szállt, megerősödött és gyarapodott. Most az évközi, nyári időben kezdődik a nyugodt növekedés és érés, a kipróbálás és a megpróbáltatás ideje. Ez tart egész nyáron és őszön át. És valóban, erre a két évszakra gondolva, két észrevétlenül egymásba olvadó részre tudjuk osztani ezt az időt. A fordulópont majd a Pünkösd utáni 18. vasárnap. Az ez előtti időszak inkább visszatekint a múltba, a Húsvét ünnepére és a kegyelmekre, amelyeket hozott. Az utána jövő viszont már előretekint, és Krisztus eljövetelére készül maga is, és erre készít fel minket is. A vasárnapok misztérium ünnepe kegyelmi hatásában jelenlevő valósággá teszi az üdvösség azon tényét, amelyre elsősorban irányul. Jézus Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva”, azaz „Eucharisztiát tartva” tekintenek az Egyház tagjai Jézus Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Jézus Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés. De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Jézus Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Jézus Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben. Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr, mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja. Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus Krisztus életét, kiváltképp megváltói működését. Jézus Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük. Ma Krisztusban szeretett Testvéreim, a Szentlélek Isten eljövetele után a három legnagyobb titkot ünnepli az Egyház: a Szentháromság, az Oltáriszentség és Jézus Szent Szíve titkát. Kérjük a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét, hogy e nagy titkok előtt leborulva, hittel szívünkbe fogadhassuk. Az egész liturgia célja a Szentháromság dicsérete. Ezért kezdünk minden imádságot az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében és ezért fejezzük be azzal, hogy „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek”. A szentmisében a Kyrie, a Glória, a Credo, a Sanctus, az imádságok befejezése: mind a Szentháromság dicsérete. Öntudatosítsuk magunkban a mai napon a liturgiának ezt a nagy tanítását és alakítsuk úgy lelki életünket, hogy ez a Szentháromság nagy dicsérete legyen. Bár minden szentmise a Szentháromság tisztelete, a hívő lélek áhítata még is külön ünnepet keresett. Ennek nyomai a X. századig nyúlnak. Érdekessége a magyarok vonatkozásából ennek az ünnepnek, hogy a pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. Hazánkban már Kálmán király elrendelte éppen a mai időpontban a Szentháromság ünnepének megülését. Ez azt jelenti, hogy nálunk kétszáz évvel korábban ünnepeltük ezeket a titkokat. De azért csak XXII. János pápa alatt lett az 1334. évben az egész Egyházra kötelező az Ünnep megülése; még pedig a pünkösd utáni első vasárnapon. A külön prefáció szerzőjének I. Pelagius pápát (555-560) tartják és először nem prefáció volt, hanem csak ezen titok hitvallási formulája. XIII. Kelemen (1758-69) minden vasárnapra ezt rendelte el, hacsak nincs az ünnepkörnek megfelelően más prefációja a misének.

A Szentháromság ábrázolása a liturgikus művészetben többféle: Az egyik szerint az Atyaisten és Fiúisten papi öltözetben, az Atya, mint aggastyán, kezében a földgömbbel, a Fiú életének virágkorában, a kereszttel, trónon ülnek és kettőjük fölött a Szentlélekisten lebeg galamb alakjában. Másik ábrázolás szerint az Atyaisten, mint aggastyán, ölében tartja mindkét kézzel a keresztet, melyen isteni Fia függ és keblén, vagy pedig feje fölött a Szentlélek lebeg galamb képében, kiterjesztett szárnyakkal. Néha a Szentlelket a másik két személyhez hasonlóan, mint embert ábrázolják, mégis leggyakrabban galamb jelképében. Egykor a galamb hirdette ugyanis Noénak a vízözön után a béke olajágával Isten kiengesztelődését. És a Szentlélek is az engesztelés és béke szelleme. Nagyon elterjedt jelképe a Szentháromságnak az egyenlő oldalú háromszög is, melynek középpontjába egy szemet festenek, emlékeztetőül, hogy Isten mindenütt jelen van és mindentudó. Vagy pedig ez a héber szó áll benn: «Jáhve» – t. i. «Én vagyok, aki vagyok» és Isten örökkévalóságára emlékeztet. Ezen az ünnepen és életünk minden napján vegyük körül élő hittel és valljuk meg nyíltan a háromszemélyű egy Isten titkát. Erre szolgál a doxológia: «Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökké örökkön.» és a keresztvetés. Tudnunk kell, hogy minden áldást és kegyelmet a Szentháromság nevében nyerünk, és ezért hálás szeretettel emlékezünk meg a jótéteményekről, melyeket nekünk a három isteni személy juttatott. „Isten nem csodálatos magányban él, elsősorban az élet kifogyhatatlan forrása, amely szüntelenül ajándékozza magát és szól hozzánk” – XVI. Benedek korábban elhangzott szavai az ünnepről rámutatnak a Szentháromság legmélyebb titkára. „Mindenben, ami létezik, bele van vésve a Szentháromság »neve«, mert minden a szeretetből származik, afelé tart és a szeretettől hajtva mozog” – mondta a Szentatya. Egy alkalommal Testvéreim, Nagy Ádám képeiből nyílt kiállítás a Szombathelyi képtárban. Összegyűjtött vallásos munkái előtt a szüntelen függést tudatosítjuk − Isten szeretetén. A szemlélődő szem tárja fel a legérzékenyebb függést. Szemünk és Isten jelenléte, a Valóság között − a legérzékenyebb, „láthatatlan” híd feszül. Nem tudatosítjuk, de minden pillantásunk olyan szál, melyen életünk egésze (a szemünkben hordozott világgal) függ Isten szeretetén. Ez a Kozmosz középpontja. Ezt meséli el a chartesi székesegyház minden irányt egybe gyűjtő Rózsa-ablaka „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen . Ez az evangéliumi sor a létezés tengelye. Olyan, mint tenyérben az életvonal. Minden élet reá fűződik fel. A megváltó kereszten az Áldozat egeket megnyitó nehézkedése. A fájdalmas Piéta, Mária karjaiban: kiontott életű gyermeke némaságának súlya. Ám ugyanígy az élet, a növekedés nehézkedései is e köré az élet-tengelyből szövődnek. A Kisdedet szoptató Mária; minden anyja emlőin csüggő gyermek. „Mert az Isten azért nem küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa”. Ezt a szentháromságos életvonalat kell végigsimítanunk egymás kezében. Ekkor lesz béke a Földön; békesség közöttünk. Népek kell, hogy megnyissák a népek kezeit; ember az ellenségét; közösségek az általuk belakott és megbántott természet tenyerét. Ez a Szentháromságon való függés megtapasztalása. Különben, Heidegger szavaival: az ember úgy hozza létre környező világát, hogy abban nem lehetséges magát újra felismernie. Ezt a „faktikus életet” nevezi zuhanásnak. Az Istent nem hordozó, őt kizáró élet − maga válik eséssé, anélkül, hogy észlelnénk. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében”. Testvéreim nagyon fontos, hogy ezzel a Szentháromságos lelkülettel készüljünk a közelgő nagy ünnepünkre a Szent Vér búcsúra, amely idén egyben Egyház megyei zarándoklat is lesz, amelynek keretén belül legalább ötven papot várunk a Klastrom-hegyre, a hívek száma pedig elérheti a több ezret is. Ez nem kis feladatot fog ránk, hívekre hárítani, amelyre időben kell készülnünk. Ennek az ünnepi készülődésnek akár szlogenje, mottója is lehetne a mai elmélkedésünk fő sora: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Pláne nem azért teremtett bennünket is, hogy elítéljük embertársainkat, vagy magát az Istent, Egyszülött Fiát, vagy akár a Szentlelket. Ha e hármasságot méltóképpen a szívünkbe tudjuk fogadni, akkor életünk nemcsak harmonikus lesz, hanem boldog is. Ezt kívánom nektek a mai ünnepen!

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, e szentség vétele, és az örökkévaló, egy és oszthatatlan Szentháromság megváltása szolgáljon testünk-lelkünk üdvösségére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hetedik hetének péntekje

2011-06-10T10:35:00.000-07:00

Húsvét hetedik hetének csütörtökje

2011-06-09T11:12:00.000-07:00

Húsvét hetedik hetének szerdája

2011-06-08T12:18:00.000-07:00

Húsvét hetedik hetének keddje

2011-06-07T10:34:00.000-07:00

Húsvét hetedik hetének keddje

Garcias Szent Anna szűz apáca emléknapja

A Szent Őrzőangyalok emlékezete

Én vagyok a Kezdet és a Vég,

Élő vagyok, bár halott voltam,

És íme, élni fogok mindörökkön-örökké,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, irgalmas Istenünk, add, hogy a hozzánk eljövő Szentlélek bennünk lakjék kegyelmével és dicsőséges templomává alakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Manifestavi nomen tuum hominibus, quos dedisti mihi de mundo.”

(János 17, 6a.)

„Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.” Jelentette ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorát követő főpapi imájában, amely ettől kezdve egyike a legfontosabb imáinknak, hiszen alapvető példát mutat arra, hogyan kell Mennyei Atyánkat megszólítanunk, amikor hálát akarunk adni neki, vagy kérni akarunk tőle valamit. Miről is szól ez a főpapi ima? A názáreti Mester főpapi imája bevezetője annak az áldozatnak, melyet az újszövetség örök Főpapja mutatott be a kereszten az Atyjának. A mai evangéliumi szakaszban, amelyet Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattunk meg az ima első része. Tulajdonképpen mit tesz Jézus Krisztus? Búcsúzik, Testvéreim! Búcsúzik tanítványaitól, búcsúzik a világtól, visszatekint földi működésére, belefoglalja szenvedését és halálát is, melyet már itt tulajdonképpen nem is jövő időben mond el, hanem múlt időben, mert már befejezettnek tekint, mert már megtörtént fogad el. Az első öt versszakban saját megdicsőüléséért imádkozik. A szenvedésnek az ideje az Isten akaratából az Emberfia megdicsőülésének az időpontja lesz. A jelentet, amelyet az evangélista elénk tár, szinte lepereg tekintetünk előtt, ahogyan azt hallgatjuk, annyira szépen megjeleníti, hogy mit is tesz a Mester: A tekintetét az égre emelte, és így imádkozott. Testvéreim, amikor imádkozunk mi is hasonlóan járjunk el, emeljük mi is mindig az ég felé tekintetünket, és úgy szóljunk Istenhez. Ezzel a következő imával valójában már nagypéntek eseményeibe kapcsolódunk be, hiszen az imát követően azonnal felkel, azonnal útnak indul a Kedron patakon túlra tanítványainak kíséretében. Nekünk nem kell esti imánk után útra kelnünk csak, majd egyetlen alkalommal, amikor az életből, a halálba indulunk, és akkor legyen délelőtt, vagy délután, mindig egy rövid ideig tartó éjszaka fog következni, mindig átmegyünk mi is a Kedron patakon túlra. Ez a szemvillanásnyi éjszakát, mindig egyre erősödő fény fog felváltani, még pedig Jézus Krisztus fénye, amelynek erőssége a mi hitünk erősségétől fog függni. Jézus Krisztus tényként kezeli, és ebből a tényből kiindulva jelenti ki, hogy eljött az Ő órája, ahogyan egyszer majd a mi óránk is el fog jönni. Sokszor emlegette ezt az órát már apostolainak, igyekezett mind jobban felkészíteni őket erre a pillanatra, de látta szemükben, hogy nem hitték el, hogy valóban bekövetkezett. Ahogy ő ebben az imában összefoglalta messiási küldetésének minden lényeges elemét, úgy foglaljuk mi is össze esti imánkban egész életünket, mert nem tudhatjuk sem az órát, sem a helyett, amikor majd számot kell adnunk életünkről és tetteinkről. A folytatásban Jézus Krisztus biztosítja, igazolja, hogy szereti az Atyát, engedelmeskedik neki, és szereti az embereket is, akiknek megváltójuk lett. Ha ebből indulunk ki, Testvéreim rendkívül könnyű dolgunk van, amikor mi is imára kulcsoljuk kezünket, és az égre emeljük tekintetünket. Nem kell mást tennünk nekünk sem, csak, amit Jézus Krisztus tett, igazolnunk kell, hogy szeretjük az Atyát, igazolnunk kell, hogy szeretjük és követtük a Fiút, igazolnunk kell, hogy a Szentlélek vezérelte minden tettünket, minden gondolatunkat, minden lépésünket. Azt meg már bizonyítanunk sem kell, hogy szeretjük az embereket, szeretjük a családunkat, szeretjük a Testvéreinket, mert az Atya úgy is tudja minden gondolatunkat, minden tettünket, minden pillantásunkat. Az evangéliumi szakasz folytatásában a Fiú azt kéri Mennyei Atyjától, hogy dicsőítse meg őt embersége szerint is, hiszen istensége miatt erre nincs szüksége, de mivel felvette a mi emberségünket, anyagi megnyilvánulásának erre feltétlen szüksége van már csak azért is, mert hiszen földi fáradozása éppen az Atya megdicsőítését szolgálta a kezdettől a végéig, Alfától az Omegáig. A főpapi ima második részében az Atya irgalmába ajánlja apostolait, akik elfogadták tanítását. Három okból is szükségesnek tartja, hogy ebben az órában, ebben a pillanatban kérjen valamit azok számára, akik itt maradnak látszólag árván, hiszen őket a Családjának tartotta. Nekünk sem kell Testvéreim legtöbbször másért imádkoznunk, másért fohászkodnunk, mint családtagjainkért, hiszen ők a legfontosabbak számunkra, hiszen ők azok, akik itt maradnak látszólag árván, kiszolgáltatottan, bánatosan. A három közül az első ok, mert ők az Atyáé, és Jézus Krisztusé, tudniillik egészen különleges módon odaadták életüket az evangéliumnak, elhagytak mindent családot, munkát, biztonságot, nyugalmat, csak azért, hogy megvalósítsák a Megváltás misztériumát. Másodszor azért, mert bennük Jézus Krisztus megdicsőült, hittel fogadták be tanítását, és hamarosan a Szentlélek erejével felvértezve tanúi lesznek Jézus Krisztus diadalmas hitének az egész világon, ahogyan mi magunk is keresztény katolikus hívek befogadtuk a tanítást, és a Szentlélek erejével a bérmálkozás után megkezdtük hirdetni a názáreti Mester tanítását. Végezetül azért, mert ők még ebben a világban vannak, míg Jézus Krisztus eltávozik tőlük, s nem lesz többé állandó személyes vigasztalójuk, erősítőjük. Kettőt kér a Mennyei Atyjától tanítványai számára, majd: „Tartsd meg őket a nevedben!” Krisztusban szeretett Testvéreim! A főpapi ima azt is megvilágítja, hogy a hívő keresztény ember békességben és nyugalomban elszámolhat élete végén mindenről az irgalmas Mennyei Atya előtt. Ennek tudata és értünk is felhangzó kérése mindig kell, hogy annyi erőt adjon számunkra, hogy soha egy pillanatra se csüggedjünk, soha egy pillanatra se veszítsük el, vagy inogjon meg hitünk ebben a szeretet kapcsolatban. Egy nálunk Bátán szájról szájra járó szólás úgy tartja, hogy: Úgy kell dolgoznunk, mintha örökké élnénk, és úgy kell imádkoznunk, mintha rögtön meghalnánk. Ez legyen Testvéreim minden este a mi főpapi imánk lényege, ne félelemben, ne kétségek közepette tegyük meg ezt, hanem úgy, ahogy ő tette azon az éjszakán. Már felkészült rá, hogy néhány óra múlva elfogják és meghal. Élete utolsó perceiben mintegy elszámol arról, hogy miként teljesítette küldetését. Már most kijelenti, hogy küldetésének hűséges teljesítésével, az igazság tanításának átadásával és az Atya megismertetésével dicsőséget szerzett Istennek, pedig az igazi engedelmesség utolsó nagy próbája még hátravan. A szenvedés és a halál önként vállalása szerzi meg majd a legnagyobb dicsőséget az Atyának, aki éppen ezt az önfeláldozó engedelmességet kéri a Fiútól. Jézus engedelmessége pedig kiérdemli, hogy az Atya is megdicsőítse őt azáltal, hogy feltámasztja a halálból. Tegyük fel mi is Testvéreim a következő kérdést minden este lefekvés előtt magunknak! Vajon az én életem megdicsőíti-e Istent? Őszinte szívvel, és bátor lélekkel adjunk magunknak választ erre, mielőtt álomra hajtanánk fejünket. De még azt is megkérdezhetjük magunktól, ha teljesen őszinték akarunk lenni, és nyugodt szívvel akarunk nyugovóra térni: Vajon keresem-e és teljesítem-e Istentől kapott küldetésemet? Ha bizonytalan lennék ennek megválaszolásában, akkor tegyünk erős fogadalmat arra nézve, hogy a következő napunkat, melyet Isten akaratából, ha ránk virraszt, ennek szellemében fogjuk megkezdeni és befejezni is, hogy a következő válaszadáskor már tudjuk, hogy mit kell rá felelnünk! Életünk és munkánk során is Jézus Krisztus Atyjához szóló szavai szerint igyekezünk megfelelni a világ és az emberek elvárásának, mert ez akkor meg fog felelni Isten elvárásának is: „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!

Húsvét hetedik hetének hétfője

2011-06-06T11:03:00.000-07:00

Húsvét hetedik hetének hétfője

Magdeburgi Szent Norbert rendalapító püspök emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

Megerősít majd titeket a Szentlélek ereje,

Amikor leszáll rátok,

És tanúságot tesztek rólam,

A föld végső határáig, alleluja.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, szálljon reánk a Szentlélek ereje, hogy akaratodat hűséges lélekkel kövessük, és vallásos életünkkel meg is valósítsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hæc locutus sum vobis, ut in me pacem habeatis.”

(János 16, 33a.)

„Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Fejezi be a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán tartott beszédét tanítványainak, hogy megnyugtassa őket, és biztosítsa a felől azokat, hogy nem maradnak árván. A beszéd végére az apostolok úgy érzik, hogy teljesen átlátják és értik a názáreti Mester szavait, és küldetését, és igyekeznek is mind a tizenegyen bizonygatni, hogy most már teljes odaadással vele vannak és soha semmilyen körülmények között el nem hagyják őt. Jézus Krisztus felbuzdulásukat nagyon gyorsan le is hűti, hogy ezzel visszazökkentse őket abba az állapotba, amely látszólag bizonytalanság, de még mindig jobb ez a fajta bizonytalanság, mint a túlzott magabiztosság, mint a túlzott önteltség, amely nagyon gyakran elhamarkodott kijelentésekre és cselekedetekre sarkalja nemcsak az apostolokat, hanem bennünket, mai híveit is. Szinte már-már cinikus a feléjük szegezett kérdés: „Most hisztek?” Ezt a kérdést mi is tegyük fel gyorsan magunknak ugyanilyen cinizmussal. Emlékezzünk csak rá Testvéreim, tegnap Urunk Mennybemenetelét ünnepeltünk, egyházközségünk pedig idei elsőáldozását is tartotta egyben. Az impozáns szertartás, a gyermekek felkészültsége, áhítatta, a sok szülő és hozzátartozó mind-mind azt hitethetné el velünk, hogy immár új korszak kezdődik Egyházközségünk életében, hogy immár ismét mennyien hisznek, aztán a következő alkalommal már ismét alig lesznek a padsorokban. Pontosan erre utal Jézus Krisztus is a következő mondatával: „Eljön az óra – már el is jött, amikor szétszéledtek, ki-ki a mag útján, és engem magamra hagytok.” Valóban jól látja a názáreti Mester a mi emberi természetünket és ez alól az apostolok sem voltak kivételek, de ő éppen ezt akarta, hogy ne legyenek kivételek, hanem olyanok legyenek, mint bármelyik másik ember a földön. Így léphetünk mi magunk is a helyükbe két ezer évvel később a magunk tökéletlenségével, emberiességével, hibáival, gyarlóságunkkal. De nemcsak erre utalnak szavai, hanem arra is, hogy bár magára hagyják az apostolai a kritikus pillanatokban, de ő még sem lesz egyedül, mert az Atya mindig velünk van. A Mennyei Atyánk mindig a gyermekeivel van, Egyszülött Fiával és rajta keresztül minden benne hívővel. Az utolsó vacsora beszédei éppen ezt világítják meg, ezt a titokzatos kapcsolatát az Atyával, és a Szentlélekkel. Ezért lehetséges az, hogy az apostolokban feldereng valami az ő mennyei származásáról, amit ekkor még csak így fejeznek ki: Istentől jöttél és mindent tudsz. Így volt ez egyházközségünkben is tegnap, amikor az első szentáldozásban szinte mindenki érezte, hogy Jézus Krisztus szent teste és vére valóban átváltozik az oltáron, valóban beleköltözik a kis madár módjára kitátott szájú gyermekek lelkébe. Érdekes volt látni, hogy apró nyelvükkel milyen óvatosan, milyen félve vették magukhoz a szent testet, és milyen büszkén mentek vissza a padba az áldozás után, úgy, mint a sokszor irigyelt felnőttek. Ilyenkor ünnepek alkalmával könnyű, és nemes a szent testet magunkhoz venni, de a hétköznapok próbatételei már megnehezítik ezt és akkor bizony nagyon könnyen rámondják az emberek, hogy most nem megyek szentmisére, most nem áldozom, mert egy jó film megy a tévében, most a barátnőm jön hozzám, most apukámmal inkább fagyizni megyünk. Ekkor kell felhangzania bennünk Jézus Krisztus mai evangéliumi szakaszban felhangzó figyelmeztetésének, hogy hitünket még nehézségek árán is meg kell őriznünk, sőt igazán nehézségek idején, amikor komoly áldozatot kell hoznunk érte, akkor kell a hitet felmutatnunk önmagunknak és embertársainknak. A hitünk ezeken a nehézségeken keresztül edződik erőssé, válik múlhatatlanná. Mert nem szabad egy pillanatra sem megfeledkeznünk arról, hogy az igazán komoly megpróbáltatások még ezek után fognak következni, és ezekben a megpróbáltatásokban nem fogunk tudni helytállni a magunk erejéből, csak a Szentlélek gondoskodó ereje által. A hit teljességét majd akkor nyerjük el, ha visszagondolunk arra, hogy Jézus Krisztust az Atya nem hagyta el akkor sem, amikor látszólag egész műve megsemmisülni látszott. Isten akkor mutatta magát igazán Gondviselő Atyának, amikor Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Krisztusban szeretett Testvéreim életünk során nagyon sok fájdalom, nagyon sok kudarc és csalódás ér mindannyiunkat, sokszor olyan mértékűek, hogy azt hisszük, hogy az Isten elhagyott, magára hagyott bennünket és többé már nem törődik vétkes gyermekével. De ez nem így van, az Isten nem azért a világ teremtője, hogy minden ember számára gondtalan életet biztosítson, hogy életutunkból minden nehézséget, minden akadályt elhárítson. Isten azért a világ teremtője, mert a benne végsőkig kitartó embereknek odanyújtja, ahogy Egyszülött Fiának is odanyújtotta a Feltámadás reménységét. Figyelmeztet, hogy nevéért külön is üldöztetést fogunk szenvedni, külön és válogatott fájdalmakat, nehézségeket fogunk szenvedni, de amikor ezeket érezzük a testünkön, a lelkünkön, akkor ne arra gondoljunk, hogy magunkra vagyunk hagyva, hanem bízzatok, mert ő legyőzte a mi nevünkben a világot, és általa mi is legyőzhetjük a világot. Testvéreim az idő elérkezett, már majdnem hogy az utolsó órában vagyunk. A világ a saját romlása felé rohan és nincs, aki megállítsa, ha így folytatódik maga a föld válik a pokollá. Egyszer egy bölcs a dolgozószobájában tartott egy hatalmas ingaórát, amely minden órában ünnepélyes lassúsággal, de ugyanakkor nagy dörgések közepette szólalt meg.
- Nem zavarja? – kérdezte egyszer az egyik diákja.
Nem – válaszolta a bölcs -, mert így minden órában meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit csináltam az elmúlt órában. Járjunk el Testvéreim mi is ennek a bölcsnek a példája nyomán és tegyük fel a kérdést önmagunknak, hogy mit csináltunk az elmúlt órában. Tettünk-e valami olyasmit ami Istennek tetsző, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ jelenlegi folyása megváltozzon, hogy a végre a hétköznapjaink is olyan ünnepekké váljanak, mint az elmúlt vasárnap, amikor gyermekek járultak szentáldozáshoz, és addig ismeretlen felnőttek lépték át a templom küszöbét. Mindezt Testvéreim nem szemrehányásként akartam nektek mondani, hanem csak azért, amiért a názáreti Mester is elmondta beszédét az utolsó vacsorán tanítványainak: „Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Ezt kívánom én is nektek és a hat fiatal első áldozó gyermeknek is, hogy békességet találjanak Jézus Krisztusban.

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből az új életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Urunk Mennybemenetele

2011-06-05T10:32:00.000-07:00

Urunk Mennybemenetelének főünnepe

Wessexi Szent Bonifác vértanú püspök emléknapja

Az elsőáldozás emlékezete

Galileai férfiak!

Mit néztek csodálkozva az égre?

Ahogyan szemetek láttára Jézus a mennybe ment,

Úgy jön el egykor ismét, alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház reménységben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Euntes ergo docete omnes gentes.”

(Máté 28, 19a.)

„Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” Utasítja tanítványait, mind a tizenegyet a Galileai hegyen, a mi Urunk, Jézus Krisztus Máté apostol evangéliumának utolsó fejezetének, utolsó szakaszában. Az apostolok pedig követték a názáreti Mester szavait és útnak indultak. Útnak, amely út ma is tart, és nem is ér itt véget a mi életünkben, hanem megy tovább a jövőbe, mert az egy ilyen út, egy ilyen küldetés. Isten Igéje, Jézus Krisztus szava a tanítványok élőláncolatán, élő tanúságtételén keresztül immár több ezer éve hatékonyan működik világunkban, eljutva a föld legeldugottabb szegletébe is. A mi lakóhelyünk Báta is egy ilyen eldugott szeglete a világnak, de számunkra a legdrágább, a legszebb, a legfontosabb szeglete. Az evangéliumban felhangzó mondat ma is utasításként hangzik fel a Jézus Krisztust képviselő pap ajkairól. A tanítványok Testvéreim pedig mi magunk vagyunk. Az evangéliumi kép még abban is hiteles, hogy itt vagyunk a mi szent hegyünkön a Klastrom-hegyen. Azon magaslaton, ahol sok ezer éve él már ember, mert mindig érezte még Jézus Krisztus ideje előtt is, hogy ez a hely nem közönséges, Istenhez közeli hely. Ha belegondolunk abba, hogy 1093-ban Szent László királyunk miért éppen ide építetett monostort, amelyet Szent Mihály arkangyal védelmébe ajánlott, akkor biztosan tanácstalanul tárjuk szét karunkat. Nehéz belegondolni, hogy mi motivált egy olyan hatalmas királyt, mint Szent László arra, hogy éppen ezen a helyen, a világtól eldugva bencés monostort alapítson. A történeti forrásokból ugyan tudjuk, hogy egyik oka az lehet, hogy a környéken élő fél besenyő népek nehezen akartak áttérni a keresztény hitre. A sárköz, a sárvíz és a Duna találkozásában elterülő mocsaras erdőség kiváló menedéke volt minden törvény elől elbújni akaró ember számára. Szent László által idetelepített bencések azonban sikeresen térítették meg még ezeket a bujdosó pogány népeket is. Az erő, amely küldetésüket segítette ennek a szenthelynek a kisugárzásából származott. Óriási megtiszteltetés nekünk ma élő utódaiknak, hogy mi is itt állhatunk ezen a hegyen, itt szívhatjuk magunkba Isten alkotó erejének kisugárzását. Nincs az a háborgó lélek Testvéreim, amelyik itt ezen a helyen nem talál nyugalomra, békére. Itt még a fák levelein átszűrődő fénynek is más a játéka, más a varázsa. Érdemes ide feljönni egyedül, vagy csoportosan, hogy csendben szemlélődve, imádkozva valóban közelebb kerüljünk a teremtéshez, és a Teremtő Urunkhoz, az Istenhez. De nemcsak mi kerülünk közelebb őhozzá, amikor itt vagyunk, amikor kinyitjuk szívünk ajtaját, hanem maga az Isten is lejön közénk ide erre a szent helyre, mert ő is szereti a békét, a nyugalmat, azt, amit nekünk Teremtett. Ha a zsidóknak, ha a zsidókból kereszténnyé lett apostoloknak, galileai férfiaknak az a hegy volt a szent, akkor nekünk, Bátaiaknak ez a hegy a szent. Nekünk innen megy a mennybe a mi Urunk, Jézus Krisztus! Nekünk innen szól hozzánk: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” A mai ünnep sokszorosan ünnep nekünk már a szentmisére való bevonulás, sőt az azt megelőző sürgés-forgás is jelezte, hogy nem akármi van ma itt készülőben. Sokan eljöttek ide a hegyre, hogy lássák a napsugarakon égbe emelkedő názáreti Mestert, vagy, hogy meghallják annak jövőre néző biztató szavait. Sokan eljöttek ma ide olyanok is, akik máskor nem szoktak. Kíváncsiskodok, hozzátartózok, barátok, ismerősök. Bizony jó volt új arcokat látni, főként új gyermekek arcát. A hat elsőáldozó ma először életében találkozott a mennybe készülő Úr Jézus Krisztussal. Láttam, figyeltem az arcukat, szemmel követtem minden mozdulatukat. A szertartás némi félelemmel töltötte el őket, a betanult szöveg miatt némi izgalom uralta vonásaikat. Látszott minden rezdülésükből, hogy meg akarnak felelni elsősorban önmaguknak, szüleiknek, hitoktatójuknak, az apátnak, másodsorban Jézus Krisztusnak. A szertartás csúcspontján az áldozáskor hirtelen felszabadultak lettek. Az izmok görcsei feloldódtak, a lélek félelme eltűnt a tekintetekből. A várakozó csoda lelkülete uralta pillantásukat, ahogy az apát felemelte feléjük a kis kerek fehér ostyát, és ahogy várták kitátott szájjal, bizonytalanul kidugott nyelvükkel a találkozást az Isten Fiával. Egy biztos ez a pillanat megismételhetetlen pillanat minden ember, minden gyermek életében, az első áldozás varázsa mindig utolérhetetlen. Az átváltozás, a csoda azonnal és visszavonhatatlanul végbemegy az Isten és gyermekei között. A padokban ülő nem elsőáldozó gyermekek izgatottan figyelték mi történik társaikkal, mi az csoda, amelyben részesülhetnek, és mi az amiből ők most kimaradnak. Láttam, hogy többen is elindulnak az áldozók után és szüleik csak nehezen tudják visszahívni őket a padokba. A csoda őket is megérintette, a csoda őket is hívta és ez ekkor ezekben a pillanatokban tisztán látható és érezhető volt. A gyermek lelke mindig őszinte reakció. A gyermek mindig Isten után akar menni, csak a felnőtt világ az, amely fékezi, visszatartja, elfordítja a helyes útról. A felnőttek élete, a nem példamutató élet az, amely tönkreteszi a gyermekeket. A szülők, a nagyszülők határozott példamutatása, és hitvallása az, amely a helyes úton tarthatja a gyermekeket. A hiba Testvéreim sosem a gyermekekben van, hanem bennünk felnőttekben. Mi vagyunk, akik engedjük ellaposodni hitüket, ellaposodni érzelmeiket, mi vagyunk, akik rossz példával megfertőzzük a saját jövőnket. Számomra is felemelő érzés volt velük együtt újra mondani hitvallásunkat. Jól eső érzés volt, amikor az egyik nagyszülő azt mondta, hogy „na, megjött a kedvencem”, és ezt rám értette, mert a kis unoka, így hívott engem odahaza. Jól eső érzés volt, amikor a másik elsőáldozó azt mondta édesanyjának: „Én ismerem ezt a pap bácsit, ez a te főnököd!” Örömmel korrigáltam ki, hogy én nem vagyok pap bácsi, de a fiú csak kötötte az ebet a karóhoz, és azt mondta: „Nekem ő pap bácsi, és vele akarok le fényképeszkedni.” A harmadik elsőáldozó nagypapája azzal jött hozzám, hogy unokája szeretne jönni ministrálni, de mert nekem szólni emiatt. Bátran buzdítottam hát, ahogy az apát úr is, hogy a templom mindig nyitva áll előttük, Jézus Krisztusnak nincs nyári szünete, őt mindig itt van, ahogy az evangéliumi szakasz utolsó mondatában meg is ígérte nekünk a názáreti Mester: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az első áldozás sose legyen egyben az utolsó áldozás is! Ne úgy legyen, hogy amikor sok évvel később öregkorban, betegségben újra találkozik Istennel, ne azt kelljen bevallania a gyóntató atyának, hogy utoljára akkor gyónt és áldozott, amikor elsőáldozáshoz járult. A negyedik kisleány, akit ráadásul tegnap kereszteltünk nem is szólt, csak nézett fel rám nagybarna szemeivel, amely többet mondott minden szónál. Egy másik szülő keresztelést jelentett be, amely szintén mindig öröm az egyházközség számára. Ezen a napon, bár Urunk, Jézus Krisztus mennybe ment, de rögtön vissza is tért közénk, mert nélküle ezek a csodák, ezek a pillanatok nem történtek volna meg. Ezen a napon a templom otthona lett ennek a hat gyermeknek, és a kezükbe kapott emléklapra pillantva később mindig ez a pillanat fog eszükbe jutni. Ez a valódi csoda boldogságot adni és kapni. Ma nem csak a béke jelével köszöntöttük egymást, hanem a boldogság és szeretet jelével is. És a hat gyermekből négy romagyermek volt, de ma itt nem számított nemzeti hova tartózás, bőrszín, vagy bármi más, ami szétválasztott volna bennünket. Ma Jézus Krisztus szeretetében egyesültünk, sőt talán vele együtt egy kicsit a mennybe is mentünk. Egy azonban biztos Krisztusban szeretett Testvéreim, ma mi nem jártunk úgy, mint az a remete, akinek történetét most elmondom: Egy kopár, sziklás sivatagban élt két remete. Találtak két barlangot, amelyek egymással szemben álltak. Évekig tartó imádkozás és hosszú önsanyargatás után az egyik remete úgy gondolta, hogy elérte a tökéletességet. A másik remete meglehetősen jámbor volt, jólelkű és megbocsátó. Megállt beszélgetni a ritkán arra járó zarándokokkal, vigaszt és menedéket nyújtott azoknak, akik eltévedtek és azoknak, akik valahonnan menekültek.
- Ez mind az elmélkedésből és az imádkozásból elvett idő – gondolta az első remete, aki nehezményezte a másik mulasztását.
Hogy látható módon megmutassa neki, mennyire távol áll még a tökéletességtől, elhatározta, hogy minden alkalommal, amikor a másik bűnt követ el, egy követ helyez a saját barlangja elé.
Néhány hónappal később a barlang előtt tömör, szürke kövekből épült fal emelkedett. És ő bennmaradt befalazva. A mai napon mi nem falat emeltünk, hanem igyekeztünk falat bontani, és ha ez csak pár családnál is járt sikerrel, akkor is csodát vittünk végbe. Ha a hat gyermekből, amely most elsőáldozó volt, csak három jár vissza rendszeresen vasárnaponként a szentmisére, ha csak három folytatja hittani tanulmányait a bérmálásig, már akkor is nyertünk három lelket, három későbbeni családot, amely sokat számít majd a végső elszámolásnál. Végül a mai nap tanulsága is a következő. Hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, Testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb Testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát. Ez, azaz út, azaz egyszerű út, mely Jézus Krisztussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus Krisztus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te minket már a földön mennyei eledellel táplálsz. Add, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, ahová már fölvetted emberi természetünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének szombatja

2011-06-04T22:52:00.000-07:00

Húsvét hatodik hetének szombatja

Caracciolo Szent Ferenc hitvalló szerzetes emléknapja

Szűz Mária első szombati emlékezete

Isten megváltott népe vagytok,

Hirdessétek annak dicsőségét,

Aki a sötétségből meghívott

Csodálatos világosságba, alleluja.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, alakítsd lelkünket a jó cselekedetek által. Add, hogy mindig a jobbat válasszuk, és lelkünkben egészen átéljük húsvét szent titkát. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Petite, et accipietis, ut gaudium vestrum sit plenum.”

(János 16, 24b.)

„Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen!” Folytatja búcsúbeszédét a mi Urunk, Jézus Krisztus, nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán tanítványai számára. A mai evangéliumi szakaszt a názáreti Mester a jól ismert megerősítő ismétléssel kezdi jelezve számunkra, hogy ami ezután következik mondandójában annak igen nagy jelentősége van. És hiába kétezer évnyi idő, hiába annyi fájdalom, könny és vér, amely azóta, hogy az emberi világot átjárta, mégis oly kevesen jegyezték meg ezeket a fontos szavakat. A sötétnek mondott középkorban érdekes, hogy sokkal többen tartották be Jézus Krisztus tanítását, szavait, mint a mai modernnek nevezett korban. Azt a kort nevezzük ma sötét középkornak, amelyben a hit fáklyája világított nagyon sok emberben, nem a ma jól ismert önzés, gőgősség lámpája. Mit is mondott Jézus Krisztus, Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattuk meg ma: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” Testvéreim a mai modern korban már ott tartunk, hogy az emberek lealacsonyítónak a kérést. Gyermetegnek vélik a kérőimát! Egyszerűen leszoktak az emberek a kérésről, miért is kérnének, amikor a hírközlési eszközökön keresztül azt súlykolják beléjük, hogy megkaphattok mindent, megszerezhettek mindent, amit csak szemetek és szátok megkíván, nem kell más hozzá csak pénz, pénz és harmadszor is pénz. Ennyi pénzt nem is kell birtokolni, megvehetünk mindent hitelre, ez nem probléma. A gond akkor kezdődik amikor elveszítjük munkánkat, vagy csökken a fizetésünk, vagy növekednek a létfenntartás költségei, mert akkor bizony a hiteleket nem tudjuk fizetni, és azt tehetnek velünk, akik a hitelt adták, amit akarnak. Kik ezek a hitelezők, kik ezek, akik szerint nem kell kérni, csak vásárolni? Ugyan az a nép, ugyan az a szellemiség, amely már több ezer éve kínozza az emberiséget. A kiválasztott nép! Az az Isten által kiválasztott nép, aki gőgősségében, önzésében mindent magáénak akar hatalmat, vagyont, embereket, mert úgy vélik, hogy ők egyenrangúak az Istennel. Jézus Krisztus azonban egyértelműsítette velük szemben elképzelését és egyszerűen kiseperte őket a Jeruzsálemi templom udvaráról, mondván: Ne tegyétek piactérré az Isten házát. Mi is az Isten háza? Minden keresztény katolikus hívő emberben a lelke az Isten háza, amelyben a Szentlélek erejével és fényével ott lakik a Mindenható Atya, ha azt tesszük, amit Egyszülött, értünk feláldozott Fia tanított nekünk. Már pedig Testvéreim, ha Ő azt mondta, hogy kérjetek és kaptok, zörgessetek és beengednek benneteket, szeressetek, és akkor benneteket szeretnek, akkor az így is van, akkor azt így is kell értenünk, és így is kell tennünk! Nyilvánvalóan nem új autót, nem új aranyláncot kell kértünk tőle, mert azt minden bizonnyal nem fogja teljesíteni, mert az ilyen kérések a zsidó liberális oligarchia kérése, nekünk egyszerűbb dolgokat kell kérnünk és akkor azokat biztosan meg is adja nekünk. Nem azt kell kérnünk, hogy hárítson el utunkból, életünkből minden nehézséget, minden fájdalmat, mindent könnyet és verejtéket. Nem! Nekünk azt kell kérnünk, hogy Jézus Krisztus útján tudjunk haladni, egyszerűségben, szeretetben, hitben. A folytatásban ezeket mondja: „Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.” Mit is jelent ez, hogy semmi fohász nem szállt fel az Istenhez? El tudjuk képzelni, hogy egy nép, adott esetben az önérzetes zsidó nép a római fogság, elnyomás alatt nem akart kérni semmit attól Istentől, aki őket kiválasztotta? Bizony ez elképzelhetetlen. Kértek ők, de csak olyat, amit Isten nem teljesíthetett. Ők nem szolgálni akarták Istent, hanem Istenné akartak válni a többi nép, a pogányok fölött, és nemcsak lelkileg akartak uralkodni rajtuk, hanem anyagilag is. Nem véletlenül sújtotta Isten annyi szenvedéssel őket, a lázadókat, akik megölték Egyszülött Fiát! Nem véletlenül tette őket hazátlanná, földönfutóvá a világon szétszórva. Volt idő, amikor jómagam is zsidó módjára új autót, új nyaralást, újabbnál-újabb technikai eszközöket akartam birtokolni és ehhez akartam Isten közreműködését. Közreműködött is Isten, meg is hallgatta kéréseimet, de nem úgy teljesítette azokat, ahogy én szerettem volna, hanem úgy, ahogy az szerinte nekem a legjobb volt. Így ma már nem kérek ilyen dolgokat, nem megyek szembe Isten akaratával, hanem csak azt kérem, hogy azt tegye meg velem, hogy csak az történjen meg velem, amit ő jónak lát, legyen az számomra jó, vagy rossz. Testvéreim az ember, ha kanyar jön az úton nem mindig lát előre a kanyaron túlra. Így van az ember tulajdonképpen az életében is, nem mindig láttunk a kanyaron túlra, előre heteket, hónapokat. Életünk bármennyire is úgy gondoljuk, hogy mi irányítjuk, Isten kezében van. Ha életünket egy vitorláshoz hasonlítjuk az élet óceánján, akkor ott Isten a szél, amelyről nem tudjuk, honnét fúj, és merre tart. Ez a szél tereli hajónkat napról-napra egyre tovább annak a kikötőnek az irányába, amelyet mennyországnak hívunk. Persze vannak hajók, akik horgonyt vetnek, és széllel szemben is megpróbálnak hajózni, de ők sosem érik el azt a kikötőt, amely mindig előttünk van, és sosem mögöttünk. Ezt a szelet kérjük a magunk, a családunk, az egyházközségünk számára, de ma leginkább annak a hat fiatalnak a számára, aki elsőáldozásához fog a holnapi napon járulni. Nagy nap lesz ez az ő kis életükben, mert először életükben átszállnak saját hajójukba, a szüleikéből, és tudatosan vállalva az élet óceánján való utazást immár saját hitéletük kormányosaivá válnak. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus többször beszélt a kérőimáról, s arról is, hogy az ő nevében kell kérni a Mennyei Atyát. Ne feledkezzünk el hát erről főleg ebben a hónapban, amelyet Jézus Szent Szívének szentel a Katolikus Egyház. Nem véletlen tehát, hogy Szent János apostol, evangélista, a legkedvesebb tanítvány erre a helyre, ide helyezi ezt a buzdítást, hiszen Jézus Krisztus az Atyához megy, hogy közbenjárónk legyen. Mi magyarok holnap ünnepeljük Urunk Mennybemenetelét, számunkra holnap lesz áldozócsütörtök. Ezt az ünnepet teszi még szebbé, még emlékezetesebbé a hat hófehérbe öltözött gyermek, akik ma elvégezték első gyónásukat, és nem csak ruhájukban öltöztek fehérbe, hanem életükben először a lelküket is fehérbe öltöztették. Jézus Krisztus látja fehérbe öltözött gyermekeinket és hírt ad róluk a Mennyei Atyának, akinek tekintete mindvégig rajtuk lesz, őrangyalt rendel melléjük, hogy hajójuk elkerülje a zátonyos vizeket. Emlékszem még azokra az évekre, amikor tizenhatan is elsőáldoztak, és emiatt kicsit szomorú a szívem, pedig abban az időben nem tetszéssel fogadták az elsőáldozókat, de még a szüleiket sem és mégis sokan vállalták ezt fel gyermekeik lelke üdvéért. Ma, amikor ennek már nincs akadálya, akkor ma a szülök egyre kevesebbet törődnek gyermekeik lelkével. A televízió, a média önzésre, gőgösségre tanítja az embereket, és tudat alatt kiragadja őket a közösségekből, mert egyénenként könnyebben befolyásolhatók, könnyebben rabságba taszíthatók. Ez folyik ma a liberális világszemlélet szabadelvűsége mögött: mindent a testnek, semmit a léleknek. Ma azonban mi keresztény katolikus hívek a hat fiatallal együtt hangosan ellene mondunk a gonosznak és minden csábításának. Kérőimánkban kérjünk erőt Jézus Krisztustól, aki Atyjához tér, hogy le tudjuk küzdeni a szekularizált világ kísértéseit. A keresztény életünkben nagy megnyugvást jelent az a biztos tudat, hogy Jézus Krisztus földi érdemeivel és szeretetével van a mennyei szentélyben. Azért eszközli ki számunkra a meghallgatást, hogy örömünk teljes legyen, nem emberi módon az anyagi test kívánságai szerint, hanem mennyei módon a lelkünk teljessége és szabadsága szerint. Egyúttal arról is végérvényesen biztosít bennünket, hogy az Atya végtelenül szeret minket, bűneinkkel és jótetteinkkel egyetemben. Feltétele csupán, hogy mi is szeressünk, és mindig a jóra törekedjünk, a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat kerüljük, ahogyan azt első gyónásukban a hat fiatal is megfogadta ma a Mennyei Atyának. Nekik is tudniuk kell, és minden felnőtt keresztény katolikus hívőnek, hogy a hit, hogy a vallás tehát nemcsak törvényeket, szabályokat és kötelességeket szab elénk, hanem olyan biztosítékokat is, amelyek az életünk végleges megoldásához, kikötőjének biztos eléréséhez vezetnek, s így már itt a földi életünkben a teljes mennyei öröm forrásához juttatnak bennünket.

Imádkozzunk:

Ámen!

Húsvét hatodik hetének péntekje

2011-06-03T23:50:00.000-07:00

Húsvét hatodik hetének péntekje

Ugandai Szent Vértanúk emléknapja

Első péntek emlékezete

Ezek a szentek,

Akik a Bárány véréhez hűségesek maradtak a győzelemig,

Szeretetükben mindent feledni tudtak a halálig,

Ezért Krisztus örök királyi méltóságában részesültek.

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te a vértanúk kiömlő vérét keresztényeket termő magvetéssé tetted. Adj mindenkor bőséges aratást Egyházad szántóföldjén, amelyet Lwanga Szent Károly és társai vérük hullásával öntöztek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos autem contristabimini, sed tristitia vestra vertetur in gaudium.”

(János 16, 20b.)

„Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” Mondja tanítványainak a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédében, azért, hogy felkészítse őket arra az időre, amely nagyon hamar eljön, hamarabb is, mint azt sejtenék. Ilyenkor mindig egy mondás jut az eszembe, amit juhászok szoktak mondogatni: A jó idő után mindig rossz jön, de a rossz idő után ismét ki fog sütni a nap. Így volt két ezer évvel ezelőtt is nagycsütörtök este, amikor az utolsó vacsora, a szentmise megalapításakor a názáreti Mester szentbeszédében elmondott apostolainak. Három nagyon boldog, szinte már mennyei évet tölthettek el a tanítványok a Mester társaságában, közvetlen közelében. Ezekben az időkben bizony úgy gondolhatták, hogy ez az érzés, ez az öröm már sohasem fog elmúlni, soha sem fog rosszabbra fordulni, sőt inkább napról-napra fokozódni fog egészen addig, amíg eljön a Mennyei Jeruzsálem ide a földre. Nem is gondolták rosszul a tanítványok ott az utolsó vacsora termében, hiszen a kenyértörésben és a boráldozatban a csúcspontjához érkezett a három év munkája, a három év minden nehézségekkel, viszontagságokkal teli útja. Egyetlen baljóslatú felhő kúszott lassan, de feltartóztathatatlanul ennek a boldogságnak az egére. Júdás apostol távozása, a názáreti Mester sokat sejtető szavai az árulásról már ott motoszkált elméjük horizontján és észrevétlenül lopódzott be minden zsigerükbe. Felhőtlen örömükbe már ott lappangott a félelemmel teli bizsergés, amely időnként végig futott rajtuk hajuk szálától a talpukig. Érezték, hogy a csúcson vannak, de nem látták, hogy van-e tovább út, ha viszont lepillantottak félelmetes, sötét szakadék tátongott alattuk, amelytől minden ember lába önkéntelenül is megremeg. Minden bizonnyal Testvéreim élte már át mindenki köztetek ezt az érzést, és amikor a boldogság után villámcsapásként megérkezett a baj, akkor mindig eszetekbe jutott, hogy milyen jó érzés is volt a csúcson lenni, és milyen rossz leesni onnan, mintha az egész addig felépített világ dőlt volna össze, és romjai alatt ott fekszünk mi magunk összetörve, egyedül árván. Ennek az érzésnek a gyógyítására mondja el búcsúbeszédét Jézus Krisztus. Ő ugyanis emberi mivoltával átéli velünk a csúcsra jutást, de ott van velünk, amikor a mélybe zuhanunk, és félelem reszketése uralja el testünket-lelkünket. Azt mondja: Nem hagylak árván titeket! Ne felejtsétek el soha Testvéreim, hogy Ő sohasem hagy magára bennünket egy pillanatra sem, sőt leginkább akkor nem, amikor a mélybe zuhantunk. Abban már nem vagyok biztos, hogy a csúcson is velünk van-e, ha csak az nem az Ő akarata, de sokszor a mi földi életünkben akarjuk a csúcsokat döngetni és ez legtöbbször nem az Ő, hanem az ördög akarata. Emlékezzünk csak rá, miként kísértette meg őt is a sátán, hogyan ígérte neki az egész világot, hogyan vitte fel a csúcsra, majd hogyan hagyta magára, amikor kísértése kudarcba fulladt. Vagy emlékezzünk a paradicsomi ősidőkre, amely az emberi élet csúcsa lehetett volna, de a sátán megkísértette Évát és Ádámot, istenséget ígért nekik, és helyette a bűn mocsarát kaptuk meg örök életünkre. A keresztényi élet, amelyet mi magunk választottunk, illetve először a szüleink választottak nekünk szabadulás ebből a mocsárból és a csúcs felé vezető út első állomása. A csúcsot azonban nem földi életünkben, hanem földi életünk halálában érjük majd el, hogy lelkünk felszabadulva a test fogságából olyan magaslatra juthasson, amelyet a test elképzelni sem tud, mert onnan úgyis csak lezuhanna. Ezt átgondolva eszünkbe juthat, hogy milyen nehéz is a mi földi életünk. Ez azonban csak akkor nehéz, ha a test, ha az a anyagi világ örömeit, csúcsait keressük és közben megfeledkezünk lelkünkről, amelynek halálon túli csúcsra jutása földi életünk tétje. E gondolatok között hánykódhattak az apostolok is az első szentmise alkalmával. Jézus Krisztus azonban gondol az apostolok és a kései utódaik, a mi megnyugtatásunkra is. Szenvedése és kereszthalála idején majd gyötrődnek, jajveszékelnek és sírnak, hiszen úgy látják, hogy minden addigi reményük, amelyet felépítettek magukban összedőlt, elveszett. Fájdalmukat súlyosbítja az, hogy a világ, a hitetlen vezető emberek, gúnyosan éreztetik evilági fölényüket velünk hívő emberekkel szemben. Jézus Krisztus hasonlatát Szent János apostol fontosnak tartotta kiemelni – a szülőasszony fájdalmáról és öröméről – bár az apostolok mindezt csak Húsvét után érthették meg. Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk az a hatalmas nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy Húsvét után lehetünk, hogy nekünk csak fel kell fedeznünk ezeket a titkokat, amelyeket a tanítványoknak meg kellet élniük. Mindannyiunk lelki szemei előtt ott a kép a szülő asszony görcsösen markolászó ujjairól, verejtékben úszó testéről, összeszorított fogairól. De látjuk néhány pillanattal később azt is, hogy amikor mellére fektetik a megszületett életet és az felsír, vele együtt felsír az anya is, de már nem fájdalmában, hanem mérhetetlen örömében, mert egy új semmihez nem fogható életet adott a világnak, amelyre nem volt képes más, mint maga az Isten. A gyermek születésekor együtt szenved az édesanyával, de aztán együtt is örül, amikor először mondja mama, amikor először teszi meg bizonytalan lépéseit édesanyja karjai felé. Erre mondja az utolsó vacsorán Jézus Krisztus: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Testvéreim! Minden örömhöz szomorúságon keresztül lehet eljutni, ahogyan a mennyországba is a földi élet szomorúságain, viszontagságain keresztül vezet az út. És nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy milyen jó is azoknak a gazdagoknak, gondtalanul élőknek, mert itt és ott is jólétben részesülnek. Nem! Aki a földi életében nem képes szülő asszonnyá változni, nem képes a fájdalomtól kifehéredett ujjakkal, összeszorított fogakkal, verejtékező testtel megküzdeni az örömért, az Testvéreim nem fog halála után a mennybe kerülni. Egyik példabeszédében maga Jézus Krisztus is utal erre. Ez a példabeszéd a gazdag ember és a szegény Lázár esete, melyet minden bizonnyal mindannyian jól ismerünk. Nem születik Testvéreim semmi jó, csak szenvedés árán, gyakran kell hozzá könny, verejték, olykor vér is. Bizonyítja mindezt a magyar történelem minden évszázada, minden viszontagsága, és amikor megéljük ezeket a viszontagságokat saját életünkben, legyen vigaszunk Jézus Krisztus búcsúbeszéde, legyen vigaszunk Szent Pió atya szava: A magyarok közül valami nagy fog születni. Ez a kép az egyedül, amely alkalmazható egész életünkre, és az örök boldogságra is. A párhuzam nem felismerhetetlen, hiszen ma is éljük minden nap. Hatvan évnyi szenvedés volt a Magyarok életében az elmúlt században, és amikor a rendszerváltás lehetőségéhez jutottunk azt hittük, hogy ekkor már csak a szülés utáni öröm következhet és a gyermek, amelyet világra hoztunk az örömöt jelenti ennek fáradt, de kitartó népnek. Csakhogy Testvéreim tévedtünk! Tévedtünk, mert a szülésnek a fájdalom, a verejték, a könny, a vér nélküli módját választottuk! Miért? Mert nem ért véget a rendszerváltáskor a szenvedés, mert nem történt változás, csak elnyomóink cseréltek szerepet. Engedtek egy kicsit, de a liberalizmus, a szabadelvűség vezetésével becsaptak bennünket és talán még a kommunizmusnál is nagyobb bilincsekbe verték az országot, a népet. Higgyétek el Testvéreim, s leginkább ti szülés előtt álló fiatalasszonyok, hazánk reménységei, higgyétek el, hogy annak az anyának nem lesz öröme a gyermekében, aki altatásban, fájdalom nélkül akarja gyermekét világra hozni! Kín kell, verejték, könny, e leginkább vér! Mert vér nélkül nincs új élet, csak további további fájdalom és becsapottság, szolgaság. A megpróbáltatásokat türelemmel kell tudnunk elviselni, mert nekünk mindig az örök jutalomra kell gondolnunk. Bízom abban, hogy vár még a magyarokra a valódi szülés fájdalma, könnye, verejtéke, és a feláldozott vérből, majd valóban egy új gyermek születik, amely örömében és nem bánatában sír fel az édesanya kebelén. Most még jegyezzük meg Jézus Krisztus szavait: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.”

Imádkozzunk:

Szentségi lakomádban részesülve, Istenünk, megünnepeltük szent vértanúidnak a halálon szerzett győzelmét. Add, hogy amint nekik erőt adtál a kínok elviselésére, erősíts meg minket is az élet nehézségei között hitben és szeretetben. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének csütörtökje

2011-06-02T10:50:00.001-07:00

Hívom a családokat 2011-6.

2011-06-02T10:18:00.001-07:00

Hívom a családokat a Család évében – 2011 júniusában

Bíró László püspök levele

2011. 06. 01. 11:28

Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Virágdíszbe öltözött templom, orgonazúgás, hófehér menyasszonyi ruha, egyedülálló élmény a menyasszonynak, a vőlegénynek és az egész násznépnek; ezt nem lehet kihagyni, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie – mondják sokan, mert érzik, hogy a templomi esküvő nem csupán egy szertartás, egy a sok lehetséges ünnepi esemény közül, hanem van valami „földöntúli” tartalma is, mert valami megváltozik általa. De hát mi is történik ott, a templomban, az oltár előtt? Gyakori vélekedés: az is csak egy ceremónia, egy új papír. Pedig a templomi esküvő a házasság szentsége kiszolgáltatásának első pillanata, hogy azután ez a szentség-kiszolgáltatás egy életen át megszakítás nélkül folytatódjék. A házasság szentségének kiszolgáltatója ugyanis nem a pap, hanem a férfi és a nő, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák egymásnak, jellé teszik önmagukat, annak jelévé, hogy Isten mennyire szereti az embert.

A házasságnak maga Isten a szerzője, mert Isten a férfi és a nő szívébe oltotta a vágyat, hogy valakinek magát elajándékozva kiegészüljön, „és ketten egy testté legyenek” (Ter 2 24). Ezért Isten megáldja a házastársi szeretetet, és az emberpárt bevonja teremtő művébe. Isten kimondta rájuk a maga IGEN-jét, egymásnak rendelte őket. Amikor pedig a menyasszony és a vőlegény az oltár előtt kimondja egymásra az IGEN-t, Isten akaratát teljesítik. És történjék most már bármi, Isten az IGEN-t soha vissza nem vonja, áldása végleges. A szentségi házasság tehát nem csak addig létezik, és addig köti a feleket egymáshoz, ameddig a szerelem nagy lángon lobog, vagy ameddig ők ketten jól érzik magukat együtt.

Idézzétek fel érzelmeiteket esküvőtök pillanatában! Mi tette számotokra nyilvánvalóvá, hogy Isten IGEN-t mondott rátok?

Isten kölcsönös önátadásra hívja a házasságban élőket. Ez a teljes és kölcsönös önátadás, a „felette nagy titok” (l. Ef 5, 32), maga a szentség. Tehát a házasság szentsége alapvetően az adás szentsége. Valahányszor egy házasság meg akar újulni, a házasság ezen alapvető vonásában kell megújulnia: ismét kész vagyok önmagamat maradéktalanul odaajándékozni a másiknak, ismét kész vagyok maradéktalanul az ő boldogsága lenni. A keresztény házastársak sajátos ajándékokkal, kegyelmekkel rendelkeznek, ezek erejével segítik egymást a házaséletben, a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki „velük marad” a házasság nehéz perceiben is, amikor „esteledik”, és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.

Korunkban a szeretet sokak számára „énközpontúvá” vált, a szeretet minőségét azon mérik le, hogy 'engem boldoggá tesz-e, vagy sem'. Jézus a házasság szentségében élőket a „teközpontú” szeretet gyakorlására hívja meg: Add életedet a másikért! Önmagát állítja elénk például: „ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34) Önmagáról pedig így vall: „az életemet … Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól.” (Jn 10,18) A szentség erejében válik képessé az ember a mind önzetlenebb szeretetre és a legteljesebb kibontakozásra.

Vannak, akik úgy vélik, hogy az egyházi esküvő az ember szabadságának egy újabb korlátozása. Mit tapasztalsz: hogyan tágította ki szabadságod korlátait szentségi házasságod?

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy a férfi és a nő kegyelmi közösségben marad Krisztussal. A szentség a maga teljességében gyümölcsözően csak azok számára tud jelen lenni, akik valóban egyek Vele, akik nemcsak mellette, külső szemlélőként, hanem Vele eleven közösségben élnek, azaz „úgy szeretik egymást, ahogy Ő szeret minket.”

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy személyes szeretettel fordulunk egymás felé. Jézus önmagát adta értünk, semmit sem tartva meg magából önmagának. A mai ember személy-tudatát felülmúlja individuum-tudata, és ezt befedi biológiai lény-tudata. Az individuális kapcsolatban az ember csak a felszínen találkozik a másikkal, úgy, ahogy a tárgyak érintkeznek egymással, ahogy két biliárdgolyó ütközik, ahogy az autóbuszon két ember válla összekoccan. Sok kortársunk a házasságban is individuálisan éli meg kapcsolatát, ezért tud olyan könnyedén elválni. A személyes kapcsolatban az ember részt vesz a másik életében. „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) A személyes kapcsolatban állók kölcsönösen lakást vesznek egymásban, mennél inkább szereti az egyik a másikat, annál inkább egymásban léteznek, így mindegyikük nagyobb mozgásteret nyer. Sohase feledjük személy voltunkat, sohase érjük be puszta biológiai együttléttel! A csak a biológia síkján mozgó házasságban könnyen megszületik az elv: ma veled, holnap vele; a megfogant élet az abortusz áldozatává válik, hisz az csak egy biológiai aktus nem kívánt mellékterméke, amelyet biológiai úton el lehet távolítani. Korunk egyik veszélye, hogy az ember önmagát biológiai lénnyé fokozza le, vagyis megfosztja önmagát transzcendens távlataitól, ami egyszerre hat ki személyes kapcsolataira, szexualitására és az élethez való viszonyára.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy megelőzően szeretünk. Krisztus már akkor is szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk. A házasság és a család élete akkor erős, ha leggyengébb tagjában is él a megelőző szeretet. Jézus a Tóbiás könyvéből származó ószövetségi „amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, te se tedd” elvvel szemben az újszövetségi „amit akarsz, hogy neked tegyenek, te is tedd”-et állítja elénk. Az ószövetségi tézist követők életében stagnál a szeretet, nincs kezdeményezés, nem bántjuk egymást, és elvárjuk, hogy a másik se bántson minket. A jézusi tézis a szeretet szüntelen növekedésével ajándékoz meg. Ha a másiknak nincs is ereje a kezdeményezésre, én mindig kezdeményezhetek szeretettel, megbocsátással, lemondással, adakozással, áldozatvállalással, és így szüntelenül adott a szeretet növekedésének lehetősége.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy nem szűnik meg a kommunikáció a házasságban és a családban. A szentháromságos Isten közössége szüntelen kommunikáció. Olyannyira az, hogy háromságos egy Istenről beszélünk. A házasság szentsége teremtette egységet mind a házasságban élők, mind a család, mind pedig a külvilág akkor fogja megtapasztalni, ha a szeretet eleven kommunikációja él a férj és feleség között. Az a szeretet, amelyet nem kommunikálnak, nincs.

Beszéljétek meg családi, rokoni, baráti körben: mi segít a személyes szeretet megélésében? Hogyan tudjátok a mindennapokban megőrizni a szeretet kommunikációjának elevenségét?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Húsvét hatodik hetének szerdája

2011-06-01T10:59:00.000-07:00

Húsvét hatodik hetének szerdája

Római Szent Jusztinusz vértanú emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

Haszontalan beszéddel áltattak a semmirekellők,

Ami törvényed ellen való,

Én azonban rólad beszéltem a királyok előtt,

És nem szégyenültem meg soha.

Könyörögjünk!

Istenünk, te Szent Jusztinusz vértanút arra tanítottad, hogy a világ szemében botrányt jelentő keresztet vállalja, és így Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére eljusson. Közbenjárására enged, hogy a tévedések veszélyeit legyőzve erősek maradjunk a hitben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Adhuc multa habeo vobis dicere, sed non potestis portare modo.”

(János 16, 12.)

„Még sok mondani valóm volna nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Állapítja meg búcsúbeszédének vége felé a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében apostolairól, akiken végig tekintve bizony nem volt biztos abban, hogy a terv, amelyet a Mennyei Atya megalkotott működni fog ezekkel a tanítványokkal. Elég volt végig pillantania az asztalnál ülő tizenegyen, és tekintetükben láthatta a bizonytalanságot, a hitetlenséget, a tanácstalanságot. Láthatta, hogy nélküle ez a nyáj mennyire gyenge, mennyire kiszolgáltatott. Mégis tudta, hogy az ő ideje mindenképpen lejárt, háromévnyi küldetést kapott, többet nem. Az elkövetkezendő napokban az élet próbára fogja tenni ezeket az embereket és akkor majd eldől, hogy jól választott-e tanítványokat, hogy jól képezte-e ki őket arra az időre, amikor nélküle kell, majd a világban boldogulniuk. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása előtt ugyanis a tanítványok sem tudták az Isten országáról szóló tanítást megérteni annak igazi valójában, sőt Jézus Krisztus igazi kilétét sem voltak képesek úgy felfogni, ahogy az valójában megvalósult. Mindenkinek, minden tanítványnak más és más volt az elképzelése még ekkor is személyéről, küldetéséről, tanításáról. Később a Szentlélek irányadó ereje nélkül nem is tudtak volna igazán közös nevezőre jutni szinte egyetlen fontos kérdésben sem, már pedig e nélkül képtelenség lett volna nem hogy egy Egyházat, de még egy még egy közösséget sem alapítani. A mai Szent Jánosi evangéliumi szakaszban pontosan ezért beszél nekik az eljövendő megvilágosításról, amelyet majd a Szentlélek fog megadni nekik, ahhoz, hogy megtalálhassák a helyes utat, a helyes irányt és a helyes gondolatokat. Ezért is kezdi azzal a mai szakaszt a názáreti Mester azzal, hogy „még sok mondanivalóm volna nektek,”. Nehéz szinte lehetetlen olyan tömören és velősen összefoglalni a tudnivalókat számukra, hogy abból világosan kiérződjön az a lényeg, amelyre szükségük van. A dolgot még az is bonyolítja, hogy az ő tanításán kívül igen nagyszükség van az ószövetségi tanítás minden sorára is, ha valóban a Mennyei Atya emberrel kapcsolatos mondanivalóját, akarja összefoglalni. Később ezért született meg a mai Biblia, amely összefoglalja, egy hatalmas könyvbe sűríti azt a tudást, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy életünket a helyes irányba tudjuk kormányozni. Mindezek ellenére még ez a mű is olyan monumentális lett, hogy képtelenség egyszeri elolvasással az összes tudást, következtetést abból levonni. Akár hányszor olvassuk el a Szentírás szövegeit mindig új és újabb dolgokat fedezünk fel benne, mindig új és újabb megvilágításban látjuk meg az Ember és az Isten viszonyát. A szentírás nem csak hatalmas tudást fog át, hanem hatalmas időt is, amely során látszólag egy nép történetét ismerheti meg a hívő ember, valójában azonban az összes nép, az egész emberiség múltját, jelenét és jövőjét láthatjuk meg az Isteni szellem fényében. Egész emberi életünk kevésnek bizonyul ahhoz, hogy mindent megértsünk belőle, mégis törekednünk kell arra, hogy a Szentlélek segítségével naponta képesek legyünk levonatkoztatni az Írást mindennapi életünkre. Ha ezt képesek vagyunk életünkben elérni, akkor már mindent szellemi magaslatról leszünk képesek nézni, figyelni, és ekkor már végre megértjük, ahogy az apostolok is, hogy a Szentlélek Jézus Krisztus művét valósítja meg, teljesíti ki és ezzel dicsőíti meg őt. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus utal arra is, hogy ő egylényegű az Atyával, hiszen minden, ami az Atyáé, azaz övé is. Ebből kifolyólag tisztán kell látnunk, hogy ha a Szentlélek a Mennyei Atyától származik, akkor evidens, hogy tőle is. Az Atya tehát a Fiú és a Szentlélek elküldésével a Földre mutatja meg teljes valójában önmagát, tárul ki színről-színre az emberiség előtt. Ennek megértése, emberi értelemmel való felfogása nem könnyű vállalkozás, azt is mondhatnánk, hogy könnyebb doktori címet szerezni, mint a Szentháromságot valójában megismerni, annak titkait feltárni. Ezért is hívja fel az apostolok figyelmét arra, hogy: „de nem vagytok hozzá elég erősek.” Úgy gondolom nem csak ők nem elég erősek ehhez, hanem egyetlen ember sem elég erős, elég okos ennek befogadására. Tudniillik végig kell szenvednünk egy egész emberi életet, és egy kicsit meg is kell halnunk ahhoz, hogy valójában rálátásunk legyen ezeknek a dolgoknak a tudására. És még így sem mindig elég egy emberöltő ahhoz, hogy ismereten belülre kerüljünk, mert a legtöbb ember, úgy éli le életét, hogy elmegy ezek mellett az igazságok mellett, és úgy is hal meg, hogy a közelében sem kerül ezeknek a valódi földi dimenziókon túlra mutató tudásnak. Nekünk keresztény katolikus híveknek sem egyszerű ez a házifeladat. Hogy mégis mi kell hozzá? Tehetjük fel jogosan a kérdést. Rengeteg imádság, rengeteg szeretet, még ennél is több alázat és megaláztatás, amit valljuk be őszintén nem könnyű bennünk életben tartani. A hitről pedig még nem is beszéltünk. Az az egyetlen nagy szerencsénk, hogy ezt nem tudjuk magunktól megszerezni, ezt csak Isten adhatja meg nekünk, amikor látja, hogy arra méltók vagyunk, ahogy a Szentlelket is ugyan megígéri minden embernek, várják is azt nagyon sokan, de nem fog megérkezni csak annak az embernek a számára, aki méltó annak befogadására. Jézus Krisztus tanításának megismerésében és megértésében új korszak kezdődik a tanítványok számára a Szentlélek eljövetelével. Persze nemcsak az ő számukra, hanem rajtuk keresztül minden ember számára. Krisztusban szeretett Testvéreim! A Lélek vezet el bennünket majd a teljes igazságra - ahogyan erről az Úr beszél az utolsó vacsorán. Ahogyan Jézus Krisztus sem magától beszél, nem magától, a saját fantáziájára hagyatkozva beszél, hanem azt hirdeti, amit az Atyától hallott, ugyanígy a Szentlélek is. Mi sem magunktól beszélünk, agyalhatnánk szebbnél szebb mondatokon mindhiába, csupán értelmetlen gagyarászás lenne minden mondatunk a Szentlélek ereje, varázsa nélkül. S ahogyan Jézus Krisztus sem magától jött a földre, hanem az Atya küldte őt, hogy megváltsa az embereket, ugyanúgy a Szentlelket is a mennyei Atya küldi, hogy az idők végéig az Egyházzal maradjon és megszentelje a hívőket. Testvéreim mi emberek sem azért születünk erre a világra, mert mi elhatározzuk, hogy most igen is én meg akarok születni és akkor az úgy is lesz. Sőt még a szüleink akarata sem elegendő ahhoz, hogy az életünk valóra váljon, de még csak, ha ezek az akaratok összecsengenek még akkor sem az ember válik belőlünk, amit a szüleink akarnak, hanem amelyre a Szentlélek által, vagy anélkül mi magunk eltudunk jutni. Jézus Krisztus és a Szentlélek küldetése tehát ily módon szorosan összekapcsolódik, de nemcsak egymással, hanem velünk emberekkel is, a mi puszta létezésünkkel is. Jézus Krisztus az igazságot hirdeti nekünk, a Szentlélek pedig annak teljes
megértésében segít minket. Az igazság megismerésekor az a szándék vezet bennünket, hogy eljussunk a Jézus Krisztusban való hitre, aki maga az Igazság. A teljes igazság megismerése és a hit átalakítja életünket. Többé már nem élhetünk a bűnben, hanem Jézus Krisztus igazságából merítve az igazság tetteit kell cselekednünk életünk hátralévő részében. Erre a szintre kell eljutnunk, hogy befogadhassuk Jézus Krisztus mondanivalóját, és eléggé erősek lehessünk annak megértéséhez és életünkben való alkalmazásához.

Imádkozzunk:

Istenünk, a mennyei lakomában megerősödve, kérve kérünk, hogy szent Jusztinusz vértanú intelmeit követve ajándékaidért hálásak legyünk mindenkor. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének keddje

2011-05-31T11:54:00.000-07:00

Húsvét hatodik hetének hétfője

2011-05-31T11:50:00.000-07:00

Húsvét hatodik vasárnapja

2011-05-29T11:25:00.000-07:00

Húsvét hatodik vasárnapja

Konstantinápolyi Boldog András vértanú emléknapja

A tömegkommunikáció világnapja

Ujjongó szóval hirdessétek, hogy mindenki hallja,

Hirdessétek mindenütt a földön:

Megváltotta az Úr az ő népét,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, add, hogy odaadó buzgósággal ünnepeljük Urunk feltámadásának örömnapjait. Engedd, hogy cselekedeteinkkel mindenkor életre váltsuk, amit az emlékezéssel felidézünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non relinquam vos orphanos : veniam ad vos.”

(János 14, 18.)

„Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok.” Mondja biztatásul a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán tanítványainak, hogy felkészítse őket arra az időre, amely hamarosan elérkezik, és ő többé fizikailag nem lesz már úgy köztük, mint eddig. Ez a biztatás akkor azon az estén a tizenegy apostolnak hangzik el, így János evangélista is fültanúja volt ezeknek a szavaknak. Mi kétezer évvel később élő keresztény katolikus hívek nem lehettünk ugyan ott abban a jeruzsálemi teremben, de a szavak, amelyeket a názáreti Mester elmondott követőinek épp úgy szóltak nekünk is, mint nekik, hiszen fizikailag velünk sem lehetett kapcsolatban Jézus Krisztus. Mégis pontosan tudta, hogy lesznek követői, lesznek tanítványai ezer évekkel később is, akiknek épp úgy szükségük lesz ezekre a megerősítő szavakra, mint az akkor ott meglepetten, csodálkozva, sőt értetlenkedve ülő apostolainak. Az egyházi liturgiában igen mozgalmas napok és hetek következnek. Szebbnél-szebb ünnepek fogják előkészíteni a pünkösd, közelgő ünnepét, hogy a Szentlélek lángnyelvei újfent lelkünkbe találjanak lakóhelyet. Gondoljunk csak arra Testvéreim, hogy mai is mennyi mindent ünneplünk, mennyi mindenről kell megemlékeznünk. A polgári világban a gyermekek napján ünneplik szerte az egész világon, azokét a gyermekekét, akiket engedtek szüleik, orvosaik megszületni. Nem ünneplik azonban azokat, akiket megszületni sem engedtek, mi azonban a mai napon gondoljunk azokra a gyermekekre is, akiket az abortusz szelleme gyilkolt meg. A hősök napját is ünnepli a polgári világ, azokét a hősökét, akik életüket áldozták eszmékért, ideológiákért, kormányokért, esztelen, önimádó emberekért, akik magukat Isten helyébe képzelték. Hősként haltak meg kivétel nélkül mind csúfnál csúfabb háborúkban, amelyek mindig mások érdekeit, gonoszságait szolgálták. Mi azonban keresztény katolikus hívek ünnepeljük ma a közösségi kommunikáció világnapját is. Tudom, hogy így ez első hangzásra egyáltalán nem hangzik egyházias ünnepnek, de mégis igen fontos szerepet, helyet tölt be, vagy fog betölteni evangelizációs küldetésünkben. Tulajdonképpen, amikor ezt olvassuk, éppen ez a tömegkommunikációs evangelizáció valósul meg az internet segítségével. Nem könnyű, de úgy is mondhatnánk, hogy nagyon nehéz azt a konzervatívnak tartott Egyházat erre az útra terelni, amely néhány éve még nem is hallott ezekről az eszközökről, ezekről a lehetőségekről. A felgyorsult világban megváltoztak a tér és idő vonatkozásai, tagadhatnánk ezt, és görcsösen kapaszkodhatnánk a régi módszerekhez, de újra kell gondolnunk küldetésünket a mai világ fényében, különben az úgy robog el mellettünk, mint egy szuper expressz, és mire feleszmélnénk, már olyan őskövületek lennénk, mint a dinoszauruszok és csak kutatók beszélnének rólunk, hogy ilyenek is léteztek egykoron. Jó magam immár közel húsz éve használom a számítógépet és az internetet. A mai egyházi papság kilencven százaléka, koránál fogva teljesen idegenül áll a dologhoz, és mereven elutasítja használatát. Ezen változtatni kell, mert az emberek igénylik ezt a változást, és ha az emberek közelébe és mindennapjaiban ott akarunk maradni használnunk kell ezeket az eszközöket, különben templomaink üresen maradnak, kápolnáinkra lakatok kerülnek. A mai napra ezzel kapcsolatban XVI. Benedek pápa levelet írt a papsághoz és a hívekhez. Most idéznék ebből: „Szeretném arra hívni a keresztényeket, hogy bizalommal, tudatos és felelősségteljes kreativitással csatlakozzanak ahhoz a kapcsolati hálóhoz, amelyet a digitális kor lehetővé tett. Nem egyszerűen az ottani jelenlét iránti vágy kielégítéséért, hanem mert ez a háló szerves része az emberi életnek. A világháló hozzájárul az intellektuális és spirituális tudat új és összetettebb formáinak kifejlődéséhez és meggyőződéseink egymással való megosztásához. E téren is arra vagyunk hivatva, hogy hirdessük hitünket, hogy Krisztus Isten, az ember és a történelem Üdvözítője, az, akiben minden dolog eljut a beteljesülésére (vö. Ef 1,10). Az evangélium hirdetése a kommunikáció tiszteletteljes és diszkrét módját kívánja meg, amely ösztönzi a szívet és megmozgatja a tudatot. Ez a forma a feltámadt Jézus stílusára emlékeztet, amikor útitársul szegődött az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24, 13-35): közelsége által fokozatosan elvezette őket a titok megértésére, párbeszédet folytatott velük, tapintatosan megláttatta, ami a szívükben volt. Végső megközelítésül, az igazság – maga Krisztus – a teljes és valódi válasz az embernek a kapcsolat, a közösség és az értelem utáni vágyára. Ezeket a vágyakat tükrözi a közösségi hálókban való nagyarányú részvétel is. A hívők azzal, hogy tanúságot tesznek legmélyebb meggyőződéseikről, nagyban elősegítik, hogy a világháló ne váljon olyan eszközzé, amely kategóriákká alacsonyítja az embereket, érzelmileg manipulálni próbálja őket, vagy amely lehetővé teszi, hogy akinek hatalma van, kisajátítsa mások véleményét. Éppen ellenkezőleg, a keresztények bátorítanak mindenkit, hogy elevenen tartsák az ember örök kérdéseit, amelyek tanúsítják a természetfeletti iránti vágyát és a hiteles, méltó módon élhető életformák iránti vágyakozását. Éppen ez a sajátosan emberi, lelki törekvés az, amely az igazság és közösség iránti szomjunk mögött áll, és amely arra ösztönöz, hogy feddhetetlenül és becsületesen kommunikáljunk.” Eddig tartott az idézet, és ha megengeditek, most elmondom, hogy az én életemben mit jelent a digitális, virtuális kommunikáció. Az internet segítségével keresztény katolikus újságokat olvashatok anélkül, hogy meg kellene őket vásárolnom, hogy azért fákat vágjanak ki. Több internetes katolikus rádió adását hallgathatom élőben és felvételről is, ha éppen nekem nem alkalmas, azaz időpont. Minden szentmisét hallgathatók Budapestről, vagy az Egri Bazilikából, de rózsafüzért is imádkozhatom élőben az ország különböző pontjain imádkozó közösségekkel. Hitvallásokat hallgathatók és homíliákat. Örömmel tapasztalom, hogy az egyházközségek egyre nagyobb számban vannak jelen a hálón, ahol megismerhetem hétköznapjaikat és ünnepeiket is. Arról már nem is ejtenék szót, hogy a zsolozsmát is minden nap, minden imaórában, közösségben mondhatom a távolban imádkozókkal. Természetesen mindez nem helyettesíti a valódi részvételt az egyházközség életében, de erőt, tapasztalatot, gyakorlatot ad arra nézve, hogyan adjam tovább saját közösségemben ezeket az ismereteket. Azokban az időkben, amikor az egyszerű emberek korlátai némiképpen beszűkültek az internet kitörést ad ezek közül és nem érezzük úgy, hogy a világ magunkra hagyott bennünket, és anyagi javaik szűkössége miatt kikerültünk a világ vérkeringéséből. Mindenképpen úgy vélem ezen ismeretek alapján, hogy virtuális evangelizáció új lehetőségeket nyit meg, amelyekkel élnünk kell nem megfeledkezve arról, hogy a valódi világ mégis odakint van. Mégis Testvéreim úgy érzem, hogy aki ebben a virtuális világban képes eligazodni, az a hívő keresztény katolikus ember jobban meglátja és megérti Jézus Krisztus minden tanítását, mert ő is egyfajta virtuális világról hirdeti tanait. A mennyország és az odavezető út éppen ilyen virtuális, láthatatlan mégis létező dolog. Buzdítani tudok minden Testvéreimet kortól és nemtől függetlenül, hogy ne féljen bekapcsolódni ebbe a világba, ha lehetősége van rá, mert egy új közösségbe találja magát. Egy olyan közösségben, amely leginkább egy láthatatlan hajóhoz hasonlítható. Szent Ambrus püspök gondolatai pedig éppen erről a hajóról szólnak:

„Törve Hajónk sose lesz, mert Fája: Keresztjin a Krisztus őrt áll! Végibe kormányoz Úr-Atya, Lélek elől! Húz hat-hat evezőt révpart fele Tőle föledzett püspök-apostoli kar; és ama látnoki más ősi tizenkettő, meg a Négy Vén, s Négy Örök-ifjú [négy nagy próféta, négy evangélium]. Száll a világ-végig, nem merül, nem töretik... Zászlaja Krisztus: a Hír, az Irány, az Igazság. S Lelke vitorlát hajt! Óh örökégi Hajónk!”

Krisztusban Szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus mindig megtartotta minden ígéretét. Ezt a mait is megtartja: „Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok.” Várjuk hát eljövetelét az ő lelkületével, az ő szeretetével! Várjuk a jövő vasárnapi elsőáldozást is, amely során hat új fiatal végzi el első gyónását, járul először életében a Szentáldozáshoz, hogy magába fogadhassa a mi Urunk, Jézus Krisztus testét. Megígérte és el is jön számukra a következő vasárnapon. Mondjunk tehát minden szentségben igent az Istennek, mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepli az Egyházunk. Ha azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk magunkban a bérmálás kegyelmét. Ezzel a lelkülettel készüljünk a pünkösd ünnepére. És készüljünk egyházközségünk elkövetkezendő ünnepére is, az elsőáldozásra, mikor néhány kis testvérünk először találkozik majd a szentségi Jézussal. Imádkozzunk értük, hogy az elsőáldozás számukra egy kezdet legyen: a szentségi Jézussal való találkozások sora, akivel a Szentlélek által mindig találkozhatnak lélekben.

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentség kegyelmét, és az üdvösség kenyerének erejét áraszd szívünkbe. Krisztus a mi Urunk által.

Ámen!

XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás világnapjára

2011-05-28T10:45:00.000-07:00

Igazság, hithirdetés és hiteles élet a digitális korban
Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 45. világnapjára

Magyarországon idén május 29-én ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. XVI. Benedek pápa írását az alábbiakban közöljük.

Kedves testvéreim!

A tömegtájékoztatás 45. világnapja alkalmából szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, amelyek korunk egyik sajátos jelenségéből, a kommunikáció interneten való terjedéséből fakadna. Egyre általánosabb az a meggyőződés, hogy ahogyan az ipari forradalom a termelési körfolyamatba és a munkások életébe bevezetett újdonságokon keresztül mély változást hozott a társadalomba, ugyanígy ma a kommunikáció terén végbemenő mély átalakulás irányítja a nagy kulturális és társadalmi változások folyását. Az új technológiák nemcsak a kommunikáció módját változtatják meg, hanem önmagában a kommunikációt, így megállapíthatjuk, hogy széleskörű kulturális átalakulással állunk szemben. Az információk és ismeretek ily módon való terjesztésével a tanulás és a gondolkodás új módja van születőben, amely a kapcsolatteremtés és közösségépítés eddig ismeretlen lehetőségeit hordozza magában.

Olyan távlatok kerülnek elénk, amelyek nemrég még elképzelhetetlenek voltak, s most ámulatba ejtenek az új kommunikációs eszközök adta lehetőségekkel. Ugyanakkor egyre sürgetőbben egy sor gondolatot vetnek fel a kommunikáció értelméről a digitális korban. Különösen nyilvánvaló ez, amikor az internet rendkívüli lehetőségeivel és összetett alkalmazási módjaival találkozunk. Ahogy az emberi értelem minden más gyümölcse, az új kommunikációs technológiák is arra hivatottak, hogy a személy teljességének javát és az egész emberiséget szolgálják. Ha bölcsen használjátok, akkor ezek az eszközök hozzájárulhatnak az értelmezés, az igazság és az egység utáni vágy kielégítésére, amely még mindig az emberiség legalapvetőbb törekvése.

A digitális világban az információ közvetítése egyre gyakrabban az információ közösségi hálóba való helyezését jelenti, ahol az ismeretek megosztása személyes kapcsolatokon keresztül történik. Az információ létrehozója és fogyasztója közötti éles határ relatívvá válik, és a kommunikáció nemcsak az adatcserére, hanem egyre inkább megosztásra is szolgál. Ez a folyamat elősegítette, hogy új módon értékeljük a kommunikációs tevékenységet, amelyet mindenekelőtt párbeszédnek, cserének, szolidaritásnak és pozitív kapcsolatok teremtésének tekintünk. Másrészről mindez ellentétben áll a digitális kommunikáció néhány jellegzetes korlátjával. Ilyen például az egyoldalú kapcsolat, az a tendencia, hogy belső világunknak csak egyes részét tárjuk fel, és az önképépítés veszélye, amely utat enged az öntetszelgésnek.

Főleg a fiatalok élik át a kommunikáció változását azokra az emberekre jellemző aggodalmakkal, ellenvetésekkel és kreativitással, akik lelkesen és kíváncsian nyílnak meg új élettapasztalatokra. Az ún. közösségi hálók által megteremtett nyilvános digitális térben való egyre nagyobb részvételük a személyek közötti kapcsolatok új formáit alakítja ki, kihat az ember önképére, így elkerülhetetlenül felvetődik az a kérdés, hogy helyesen cselekszik-e az ember, és hiteles-e a léte.

A virtuális térben való jelenlét lehet a másikkal való személyes találkozás őszinte keresésének a jele, ha figyelünk arra, hogy elkerüljük a veszélyeket, mint például egyfajta párhuzamos világba való menekülést, vagy hogy túlzottan a virtuális világba helyezzük magunkat. A megosztás és a „barátságok” keresésekor találkozunk azzal a kihívással, hogy hitelesek legyünk, hűek önmagunkhoz anélkül, hogy abba az illúzióba esnénk, hogy mesterségesen alakíthatjuk nyilvános „profilunkat”.

Az új technológiák lehetővé teszik, hogy az emberek a tér és a saját kultúrájuk határait átlépve találkozzanak, megteremtve ezzel a lehetséges barátságok új világát. Ez ugyan egy nagy lehetőség, de nagyobb figyelmet és tudatosságot is igényel a lehetséges kockázatok miatt. Ki a „felebarátom” ebben az új világban? Fennáll-e a veszély, hogy kevésbé vagyunk jelen azok számára, akikkel a mindennapi életünk során találkozunk? Megvan-e annak veszélye, hogy szétszórtakká válunk, mert figyelmünk szétforgácsolódik és belemerül egy olyan világba, amely más, mint amiben élünk? Szánunk időt arra, hogy kritikusan átgondoljuk döntéseinket, hogy valóban mély és tartós emberi kapcsolatokat ápoljunk? Fontos mindig észben tartanunk: a virtuális kapcsolat nem helyettesítheti és nem is szabad helyettesítenie az emberekkel való közvetlen kapcsolatot életünk semmilyen szintjén sem.

Mindannyian szembesülünk annak szükségességével – még a digitális korban is – hogy hiteles és gondolkodó emberek legyünk. Egyébként a közösségi hálók sajátos dinamikája is azt mutatja, hogy az ember mindig érintett abban, amit kommunikál. Amikor az emberek információkat cserélnek, egyúttal megosztanak valamit önmagukból, megosztják világképüket, reményeiket, eszméiket. Ebből az következik, hogy a digitális világban is létezik keresztény stílusú jelenlét: ez a becsületes és nyílt kommunikációban nyilvánul meg, amely felelősség- és tiszteletteljes a másik felé. Az evangélium hirdetése az új médián keresztül nemcsak azt jelenti, hogy kimondottan vallási témájú anyagokat közvetítünk a különböző eszközökkel, hanem azt is, hogy digitális profilunkon és kommunikációs módunkon keresztül következetesen tanúságot teszünk az evangéliumhoz teljesen hű választásainkról, preferenciáinkról és ítéleteinkről, akkor is, ha ezt nem mondjuk ki nyíltan. Egyébként a digitális világban sem lehet üzenetet közölni a hírt adó személy következetes tanúságtétele nélkül. A keresztény ember az új kommunikációs környezetben és az új kifejezésformák között is arra hivatott, tudjon bárkinek, aki megkérdezi tőle, miből fakad a reménysége (vö. 1Pét 3,15).

Az elkötelezettség, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumról a digitális korban is, mindenkitől azt kívánja, hogy különösképpen figyeljen ennek az üzenetnek a vetületeire, ezek ugyanis kihívást intézhetnek a világháló sajátos logikája ellen. Mindenekelőtt tudatában kell lennünk, hogy az általunk megosztani kívánt igazság értéke nem a „népszerűségéből” vagy a nézettségének mennyiségéből fakad. Ahelyett, hogy elfogadhatóvá próbálnánk tenni vagy akár felhígítanánk ezt az igazságot, sokkal inkább a maga teljességében kell megismertetnünk. Mindennapi táplálékká, nem pedig pillanatnyi látványossággá kell válnia. Az evangélium igazsága nem olyasmi, ami fogyasztási vagy felületes élvezeti cikk lehet, hanem ajándék, amely szabad választ kíván. Akkor is, amikor a világháló virtuális terében hirdetjük az evangéliumot, szükség van arra, hogy megtestesüljön a valóságos világban és azoknak a testvéreinknek az arcába tekintve, akikkel a mindennapi életünket megosztjuk. A hit átadásában ezért mindig alapvetőek maradnak a közvetlen, emberi kapcsolatok!

Szeretném arra hívni a keresztényeket, hogy bizalommal, tudatos és felelősségteljes kreativitással csatlakozzanak ahhoz a kapcsolati hálóhoz, amelyet a digitális kor lehetővé tett. Nem egyszerűen az ottani jelenlét iránti vágy kielégítéséért, hanem mert ez a háló szerves része az emberi életnek. A világháló hozzájárul az intellektuális és spirituális tudat új és összetettebb formáinak kifejlődéséhez és meggyőződéseink egymással való megosztásához. E téren is arra vagyunk hivatva, hogy hirdessük hitünket, hogy Krisztus Isten, az ember és a történelem Üdvözítője, az, akiben minden dolog eljut a beteljesülésére (vö. Ef 1,10). Az evangélium hirdetése a kommunikáció tiszteletteljes és diszkrét módját kívánja meg, amely ösztönzi a szívet és megmozgatja a tudatot. Ez a forma a feltámadt Jézus stílusára emlékeztet, amikor útitársul szegődött az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24, 13-35): közelsége által fokozatosan elvezette őket a titok megértésére, párbeszédet folytatott velük, tapintatosan megláttatta, ami a szívükben volt.

Végső megközelítésül, az igazság – maga Krisztus – a teljes és valódi válasz az embernek a kapcsolat, a közösség és az értelem utáni vágyára. Ezeket a vágyakat tükrözi a közösségi hálókban való nagyarányú részvétel is. A hívők azzal, hogy tanúságot tesznek legmélyebb meggyőződéseikről, nagyban elősegítik, hogy a világháló ne váljon olyan eszközzé, amely kategóriákká alacsonyítja az embereket, érzelmileg manipulálni próbálja őket, vagy amely lehetővé teszi, hogy akinek hatalma van, kisajátítsa mások véleményét. Éppen ellenkezőleg, a keresztények bátorítanak mindenkit, hogy elevenen tartsák az ember örök kérdéseit, amelyek tanúsítják a természetfeletti iránti vágyát és a hiteles, méltó módon élhető életformák iránti vágyakozását. Éppen ez a sajátosan emberi, lelki törekvés az, amely az igazság és közösség iránti szomjunk mögött áll, és amely arra ösztönöz, hogy feddhetetlenül és becsületesen kommunikáljunk.

Mindenekelőtt a fiatalokat hívom, hogy jól használják a digitális térben való jelenlétüket. Találkozni fogok velük a következő Ifjúsági Világtalálkozón Madridban, amelynek előkészítésében nagyon sok minden köszönhető az új technológiák előnyeinek. A kommunikációs munkatársak számára kérem Istentől, Szalézi Szent Ferenc közbenjárására, hogy lelkiismeretesen és pontos szakmai tudással tudják végezni tevékenységüket, és mindenkire apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

Húsvét ötödik hetének szombatja

2011-05-28T10:19:00.000-07:00

Húsvét ötödik hetének szombatja

Aquitániai Szent Vilmos hitvalló bencés szerzetes emléknapja

Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya emlékezete

A keresztségben Krisztussal együtt eltemettek titeket,

Vele együtt fel is támadtatok

Az Isten erejébe vetett hit által,

Aki feltámasztotta őt a halálból,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te a keresztségben újjáalkotva meghívtál minket a mennyei életre, és megadtad, hogy a megigazulás által alkalmasak legyünk a halhatatlanságra. Kérünk, vezess el egykor az örök dicsőségbe, hogy ott beteljesedjék megváltásunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si mundus vos odit, scitote quia me priorem vobis odio habuit.”

(János 15, 18.)

„Ha a világ gyűlöl titeket, tudjátok meg: engem előbb gyűlölt.” Jelenti ki búcsúbeszédében az utolsó vacsorán a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolainak, és velük együtt nekünk is. Ez a kijelentés nagyon fontos jelzés a tanítványok és a mi számunkra is, hiszen ezáltal előre magyarázatot kapunk mindenre, ami vele nagypénteken történt, és magyarázatot kapunk arra is, ami velünk történik életünkben, amikor nehézségekkel, gondokkal kell szembenéznünk. Nem hinném Testvéreim, hogy van közöttünk olyan, aki legalább csak egyszer, de ne került volna szembe a világgal, a világ akaratával. Ráadásul többnyire mindig alul is maradunk ezzel a szembenállással, ezzel a gyűlölettel, amely gyakorta felbukkan életünkben. Jézus Krisztus nagycsütörtöki búcsúbeszéde beletartozott az apostoli küldetés keresztútjának a megjövendölése is. Miért? Mert bennünket Testvéreim, Jézus Krisztusnak kereszteltek meg, az ő életére, az ő és tanítványainak küldetésére. A bérmálásban pedig olyan Szentlelket, olyan szent tűzet kaptunk a lelkünkbe, amely örökre kitörölhetetlen jel lesz a világ számára. Ezeket a jeleket a világ látja rajtunk keresztény katolikus híveken és e jelek miatt a világ gyűlölete valóban felerősödik ellenünk, mert mi ezáltal mások vagyunk, mint a világ. Ehhez kapcsolódik rögtön a názáreti Mester magyarázata is: „Ha a világból volnátok, szeretne titeket a világ, mint övéit.” Csakhogy mi nem olyanok vagyunk, mint ez az anyagias világ, hanem mi olyanok vagyunk, mint Jézus Krisztus, aki bár felvette az anyagi világot magára, de kínszenvedésével és kereszthalálával le is vetette azt ezzel példát mutatva nekünk, hogyan is kell élnünk lelki módon. Jézus Krisztus természetesnek veszi, hogy a „világ”, az ösztönös, földhözragadt emberek nem viselik el a magasabb erkölcsi követelményeket. Ezért az igehirdetésnek számolnia kell az ellentmondással. Bátorításuk és vigasztalásuk legyen az, hogy ebben is hasonlítsanak a názáreti Mesterhez. A szolga örüljön, ha olyan lehet, mint az Ura. Jézus Krisztus éppen ezzel adott hitelt tanításának, hogy vállalta érte a vértanúságot. Türelemre hangol bennünket az is, hogy azok fordulnak a vallás ellen, akik nem ismerik sem az Atyát, sem Jézus Krisztust, a Fiút. Ebből kifolyólag kell, hogy első feladatunk keresztény küldetésünk útján mindig a tanításnak, a felvilágosításnak kell lennie. Nehogy azt higgyük egy pillanatra is, hogy nekünk Jézus Krisztus kései tanítványainak könnyebb sorsot szán a Mennyei Atya, mint Egyszülött Fiának! Nem, és ezt Jézus Krisztus tudatosítja is apostolain keresztül velünk és minden leendő tanítványával: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” A másik csodálatos mondat Jézus Krisztus ajakán: „Ahogyan az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”. Jézus Krisztus szavaiból kettős öröm árad: az Ő küldetése az Atya által elsősorban arra utal, hogy az Atya a legnagyobb kincsét, egyetlen Fiát is odaadta, hogy az Ő szeretetéről szóljon eltévedt embergyerekeinek. Amikor iszonyú szenvedéseivel megváltotta a világot, tehát igazolta szeretetét, Ő is erre hivatkozik az apostolok, nyomukban a többi pap küldésének pillanatában. Miért hangsúlyozta ezeket a nagy tényeket a küldötteknek? Nyilván azért, hogy az ő szívük is ezzel az isteni szeretettel legyen tele, amikor a felszentelésben, majd a püspöki első vagy sokadik áthelyezésben részesülnek. Milyen kiváló öröm töltheti be azoknak a híveknek szívét, akik papjuk szentbeszédeiből érzik, hogy kiválóan képzett, az isteni tanítást nagyszerűen ismerő lelkipásztoruk van. Az is öröm, ha a pap türelmes a gyónókhoz, szívesen tanítja a hittant az iskolában. De a legboldogabb az a közösség, amelyik minden téren érzi, hogy a mi papunk szíve, egész lénye tele van szeretettel. A papnak tehát arra kell törekednie, hogy soha el ne tévessze, mi a legnagyobb erény, mire van szüksége ennek az eltorzult, beteg világnak elsődlegesen. Amennyiben a pap ezt a krisztusi szeretetet nem tudja sugározni, ne csodálkozzék, hogy szeretet híján üres beszédjük nyomán lassan-lassan a templom is ürülni kezd. Urunk Jézus szavai mindig tele voltak felemelő szeretettel. Ha a pap élete is szeretettel teljes, ha érdekli a fiatalok élete, megérti problémáikat, ha a családok benne békéltető jó barátot lelnek, az öreg emberek panaszát is meghallgatja szívesen, akkor szeretete igaznak bizonyul. Papjuk nyomán a templomot, Istent és egymás kezét is megtalálják a hívek. Krisztusban szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus, ahogy Szent János apostol leírja nekünk a mai evangéliumi szakaszban előre figyelmezteti tanítványait és leendő követőit, hogy őmiatta gyűlölni fogja őket a világ. És tapasztalhatjuk, hogy szavai valóban beteljesednek még napjainkban is, hiszen nincs mindenütt vallásszabadság. Sok országban ma is üldözik vagy börtönbe zárják a keresztényeket, de az is előfordul, hogy papokat, missziós szerzeteseket vagy más híveket megölnek keresztény hitük miatt. Egyes országokban, ahol esetleg törvények garantálják a vallásszabadságot, az egyház tevékenységét rafinált módszerekkel próbálják a templom falai közé szorítani. Ha egyházi személyek megszólalnak társadalmi kérdésekben, azonnal a sajtó fegyveréhez nyúlnak, amely kíméletlenül támad, arra hivatkozva, hogy ez nem vallásüldözés, hanem a sajtószabadság megnyilvánulása.
Az elkötelezett keresztény nem ijed meg az ilyenféle támadásoktól. És azt látnunk kell, hogy a nehéz időkben derül ki, hogy kik azok, akik komolyan veszik hitüket, és elviselve a nehézségeket hűségesen kitartanak. Egy mai egyszerű ember így fogalmazza meg ezeket a gondolatokat:

A gyűlöletről és a szeretetről.

Látod a rosszat körülötted,
látod, hogy őrültek az emberek,
gonoszak, bántják, öldöklik egymást,
és mindent eláraszt a gyűlölet.

Mondhatnám: nincs így,
de oly sokan tényleg így élnek.
Mégis van számodra egy jó hír:
a Te életedben Te szabod meg, mi a mérce.

Ha Te jó akarsz lenni,
ezt senki meg nem akadályozhatja,
ha mással jót akarsz tenni,
nincs, aki ebben meggátolhatna.

Ezért ne másra mutogass,
de belül keresd, amit mástól vársz!

Ha a kincset,
amiben nem is hiszel
magadban megtalálod;
hidd el -
megváltozik egész világod.

Körülötted szeretet - benned nyugalom.
Mert az önbecsülés: hatalom!

Kísérjenek imáim utadon.

Testvéreim a kincs, amit magunkban kell keresnünk az ima, és az isteni szeretet lángja, és ha ezt valóban megtaláljuk nem kell félnünk, hogy a világ gyűlölete árthat nekünk.

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, folytonos atyai jóságoddal őrizd megváltott gyermekeidet, hogy akik Fiad szenvedése árán szabaddá lettek, az ő feltámadásának örömében éljenek. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét ötödik hetének péntekje

2011-05-27T11:25:00.000-07:00

Húsvét ötödik hetének csütörtökje

2011-05-26T13:10:00.000-07:00

Húsvét ötödik hetének csütörtökje

Néri Szent Fülöp áldozópap emléknapja

A Szentlélek emlékezete

Az Úr lelke rajtam, kiválasztott és megjelölt engem,

Ő küldött, hogy az üdvösség örömhírét vigyem

A szegényeknek és meggyógyítsam a

Megtört szívűeket, alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sicut dilexit me Pater, et ego dilexi vos.”

(János 15, 9a.)

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” Vallja be a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolainak az utolsó vacsorán mondott beszédében, amikor már csupán tizenegyen voltak jelen körülötte. A mai Szent Jánosi evangéliumi szakasz tulajdonképpen nem más, mint a tegnap felolvasott evangéliumi szakasz folytatása, magyarázata. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlatának teljes értelmezése nem lehet más, mint az, hogy Jézus Krisztus tanítványai maradjanak meg a szeretetben és ezzel tudják biztosítani a későbbi korok, a későbbi nemzedékek számára a Jézus Krisztusi szeretet folytonosságát, öröklődését. Tulajdonképpen úgy is értelmezhetnénk ezt a mai modern korban, mint az olimpiai lángot, amelyet egyszer régen meggyújtottak és azóta is őrzik, körbe hordják a földön mindig arra a helyszínre, ahol a következő játékok lebonyolításra kerülnek. Jézus Krisztus szeretette azonban ennél sokkal bonyolultabb, sokkal komplexebb láng, amelyet nem kézről kézre adva hordanak körbe a világon, hanem a tanítványokon keresztül szívtől szívbe kerül átadásra, őrzésre, hogy onnan később tovább adható legyen gyermekeinknek, barátainknak, ismerőseinknek. Ez a küldetés egy olyan monumentális vállalkozás, amely lényegesen túlszárnyalja az ember által rendezett játékokat, olimpiákat, próbatételeket. Ez a láng, amely a szőlőtőről fakad, és minden szőlővessző részesülhet belőle két ezer éve újra és újra kihajt, fellángol az emberi szívekben. Az evangélium szerinti élet indítóoka maga a názáreti Mester, a Jézus Krisztus iránt való szeretet, de ez a szeretet nem tereli el a figyelmet az emberekről. Ezzel szemben az olimpiai játékok résztvevőinek szívében is fellelhető a rendezvény iránti szeretet, de ez a szeretet a győzni akarás, a kitűnni akarás szeretet, amely maximum némi hazaszeretettel párosul olykor. Jézus Krisztust nem így szereti a Mennyei Atya, és így maga a Fiú sem így szeret bennünket, hanem úgy, mint az Atya, gyermeki szeretettel. Ahhoz hogy ez a szeretett bennünk megvalósulhasson felülről kapjuk a segítséget a felebaráti szeretet megvalósítására: „Amint engem szeret az Atya, én is úgy szeretlek titeket.”, ti is úgy szeressétek egymást. Sajnos a mai világban ebből a szeretetből van a legkevesebb az emberek lelkében. Szeretet van, de sokszor önző, önmagunkat imádó szeretet, vagy a nagyra vágyás, a kitűnni akarás szeretete az, amely lángol bennünk és motiválja életünket. Ki akarna úgy szeretni, mint Néri Szent Fülöp? Úgy szeretni, hogy közben önmagunkról teljesen lemondunk, és nem létezik többé más az életünkben, mint azok, akikért a szeretettünket feláldozzuk. Tehát annak a jóindulatnak és megértésnek kell uralkodnia közöttünk, amelyet Jézus Krisztus az Atyától hozott a földre le az embereknek. Ezzel egyúttal átélhetjük, megélhetjük az ő örömét is. Jézus Krisztus tanítása arról szól, hogy a zsidóknak ajándékba adott szentföldi szőlőskertek és máshol is található gyönyörű szőlőültetvények igen nagy ajándékai Istennek, hiszen a szőlőt és a belőle sajtolt és érlelt bort különleges adományként kezelték az Ószövetség idejében: „Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét. Hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét”, Jézus Krisztus ezt a különleges ajándéknak ismert növényt használja fel arra, hogy rávilágítson: Istennek igazán nagy ajándéka megtestesült Fia, Jézus Krisztus. Ő az igazi szőlőtő. Titokzatos kegyelmével az Atya hozzáfűzi a Jézus Krisztusban hívőket, akik nemcsak a krisztusi tőke erejét élvezik terméstöbbletükben és minőségükben, hanem az Atya gondos kezét is, amivel a termés többletét elősegíti. Jézus már az egész föld Megváltója. Aki benne marad a krisztusi tőke életközösségében, és él benne Jézus tanítása, az kérhet bármit Istentől, megkapja.
„Azzal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek”. Az Atya dicsőségét tehát az szolgálja, ha az Ő kegyelmeivel a szeretet tényeit bőven gyakorolják. Jézus Krisztus szava pedig az a kinyilatkoztatás, amit hirdetett a nyilvános működésében. A kettőnek tehát meg kell maradnia együttesen: az igazság és a szeretet együtt alkotja Isten országát.„Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben”. Feltehetjük a kérdést: hogyan szerette Jézus Krisztust az Atya? Az Atya saját erejéből öröktől fogva birtokolja a végtelen nagy istenséget, vagyis a végtelen értelmes és mindenható isteni természetet. Öröktől fogva születik a Fiúisten. Más szóval Isten öröktől fogva ismeri önmagát. Ez a kimerítő, tökéletes isteni önismeret önálló Személy, hiszen Istenben nem létezhet más, csak lényeg (természet) és személy. A születő isteni Személynek szüksége van természetre. Az Atya az egyetlen isteni természetet nem szaporíthatja, nem darabolhatja, végtelen szeretetében odaadja tehát a Fiának úgy, ahogy van. Erre utal Jézus Krisztus. Persze a Fiú is tudja, hogy Atyja sem maradhat természet nélkül, tehát azonnal visszaajándékozza Atyjának. És így örökös oda-vissza ajándékozással közös birtokuk marad. Az emberi szülésben a szülők adják a gyermek testét, Isten teremtéssel a lelkét (ez a kettő együtt jelenti az emberi természetet), ehhez Isten teremti az emberi személyt és a személynek ajándékozza a frissen teremtett emberi természetet. Az Atya és a Fiú szeretete a teljes önátadás, ami végtelen érték körül történik. A jézusi akarat: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen”. Krisztusban szeretett Testvéreim! Képzeljük el Jézus Krisztus ellenségeinek nagypénteki örömét, és tanítványai végtelen szomorúságát. Velünk is gyakran előfordult már, hogy jóra törekvésünket kisiklatták. Úgy éreztük, minden és mindenki összefog ellenünk, itt a vég. A kétségbeesés helyett jobb ilyenkor Jézus Krisztushoz fordulni: kinyitni az evangéliumot, betérni egy templomba, elbeszélgetni egy pappal, vagy meggyónni. Hamar megtapasztaljuk, hogy bánatunk örömre változik. A lelki szárazságot betölti Isten kegyelmének éltető forrása. Mintha újjászülettünk volna! Jézus Krisztus rövid példabeszéde is erre utal. A szenvedés, a testi-lelki fájdalom nem a földi élet végét jelenti. Hasonlatos ez a szülő asszony kínjaihoz, melyből új ember születik a világra. Életünk során elszenvedett, megélt fájdalmak, kínok nem hiábavaló nehézségek, hanem mind arra vezetnek bennünket, arra segítik a lelkünket, hogy új ember szülessen belőle, rajta keresztül. A legfontosabb, hogy bármiként is éljük életünket, a szívünk szeretette sohase aludjon ki, soha ne üszkösödjön el, hanem mindig izzón parázslódjon, és ezt legyünk képesek tovább adni embertársainknak, ahogy Jézus Krisztus is kérte ezt az utolsó vacsorán tanítványaitól bár jól tudta akkor már, hogy néhány óra múlva a gyötrelmek napjai jönnek számára, és mégsem a bosszúra sarkalta apostolait, hanem az ellenség szeretetére. „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, engedd, hogy mi, akiket a mennyei lakomában részesítettél, Néri Szent Fülöp példáját kövessük, és vágyva vágyódjunk az igazi élet után. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét ötödik hetének szerdája

2011-05-25T11:50:00.001-07:00

Húsvét ötödik hetének szerdája

Római I. Szent Orbán pápa vértanú emléknapja

Szent Mónika az édesanyák emlékezete

Uram, töltse be ajkamat énekkel dicséreted.

Örvendezik ajkam,

Ha neked énekelek,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te kedveled az ártatlanságot, és kegyelmeddel visszaadod nekünk a lelki tisztaságot. Irányítsd magadhoz híveid szívét, akiket megszabadítottál a hitetlenség homályától, hogy mindig igazságod világosságában éljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum vitis vera, et Pater meus agricola est.”

(János 15, 1.)

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében tanítványainak, a tizenegynek, mert ekkor már Júdás az áruló apostol nem tartózkodott velük. Az evangélista ebben a fejezetben a Jézus Krisztussal való teljes egyesülést, a vele való totális titkos egységet írja le, amikor magát igazi szőlőtőnek, a tanítványokat pedig szőlővesszőnek, a mennyei Atyát pedig szőlőművesnek mutatja be. Erről szól a mai evangéliumi szakasz lényege, szemben az utolsó vacsora első beszédével, amely főleg az Atyával való viszonyt világította meg. Ma arról tanít a názáreti Mester, és arra tanít bennünket, hogy vele milyen kapcsolatban van, lesz a megkeresztelt hívő ember. Ennek titkát a szőlőtő és a szőlővessző hasonlata teszi számunkra leginkább felfoghatóvá, leginkább megérthetővé. Nem hiszem, hogy lennének itt Bátán olyan emberek, akár fiatalok, akár öregek, hogy ne jártak volna életükben még szőlőültetvényben, sőt biztos vagyok benne, hogy kevesen vannak, akik még valódi szőlőszüreten nem vettek részt. Ezzel szemben egy nagyvárosi embernek minden bizonnyal idegenül hathat ez a hasonlat, mert bizony szőlőt csak a nagy áruházak hűtött pultjain látott a valóságban pedig el sem tudja képzelni, hogy mi kell ahhoz, hogy az apró rügyekből termés legyen. Már pedig a természet törvénye az, hogy a szőlővesszőnek termést kell hoznia, mert ez a Mennyei Atya egyes-egyedüli akarata. A szőlőtőke, akik ápolnak ilyet, azok nagyon jól tudják, hogy a metszéstől függően mennyire sok hajtást, vesszőt képesek hozni. Jó időben, kedvező feltételek között a szőlővessző olyan erőteljes fejlődésen képes keresztülmenni, hogy bizony pillanatok alatt búja zöld vegetációt képes a szőlőtőkén létrehozni. Azonban nem minden hajtás hoz termést. Ilyenkor érkezik a szőlőműves és elkezdi a hajtásválogatást. Azokat a hajtásokat, amelyek meddőek, felfelé állnak, vagy éppen csokorban növekednek ki kell ritkítani, ki kell gyomlálni, ahhoz, hogy a jó vesszők megfelelően növekedhessenek, szép termést hozzanak, beérjenek, belőlük jó bor készülhessen, és jövőre ismét termőre fordulhassanak. Ez a művelet zajlik le Testvéreim minden nép, minden nemzet, minden család életében. A Mennyei Atya a szőlőműves, aki saját maga gondozza és tisztogatja a vesszőket, a terméketleneket levágja, és kíméletlenül tűzre veti. Minden hívő embernek tudatosítania kell a Jézus Krisztushoz való tartózását, és az ő kegyelméből kell élnie. Szintén azok, akik dolgoztak már szőlészetben, vagy gondoztak odahaza szőlőtőkét, azok tudják, hogy ha meg is hal egy tőke, nyomában mindig sarjadnak vesszők, amelyekkel pótolni lehet az eredeti tőkét. Csakhogy nem mindegy, hogy az új vessző a nemes részből származik, hajt, vagy pedig a vadból, mert ez utóbbi esetben termést sohasem fog hozni, csak gondot okoz állandóan a szőlőművesnek. Ilyen gondot okozó hajtások a bűnös emberek, akik bizony Testvéreim mindig gondot okoznak a Teremtő Atyának. A hívő ember mindig a nemes részből hajt, mert másként nem is lehetne hívő lélek. Saját erejéből azonban még ez a nemes részből eredő ember sem szerezhet az Üdvösség rendjében érdemeket. Egyes egyedül a szőlőműves segítségével lehet eljutni a termőre fordulásra. A szőlőműveshez való tartozás kifejezése pedig minden esetben, a mi életünkben a szeretet, amely a szőlőműves parancsainak megtartásában nyilvánul meg. Különös szeszélye, vagy éppen gondoskodó hozzáállása révén, talán nem véletlenül a mai napon olvassuk ezt az evangéliumi szakaszt, ma, amikor Szent Orbán pápa emléknapját üljük, akiben a szőlőművesek a legfontosabb védőszentjüket tisztelik. Krisztusban szeretett Testvéreim jól tudjuk, hogy minden egyházi közösség fennállása során vagy egyszer, vagy többször, de eljut egy olyan pontig, ahol vagy megáll, vagy újraértelmezi az addig megtett út következményeit, eredményeit, eredménytelenségeit. Úgy gondolom, hogy a mi egyház közösségünk is egy ilyen ponthoz érkezett el, vagy érkezik el ezekben a napokban, hetekben, években. Ennek jele az is, hogy új, fiatal püspökünk áll immár az Egyházmegye élén. Ez az új fiatal szőlőtő a nemes részből fakadt, és az ebből kibomló hajtások is mind újak és fiatalok lesznek. Egy ilyen fiatal reményteljes hajtás a mi Bátai Egyház közösségünk is ezen az új szőlőtőn. Ideje, hogy a körülötte nyomakodó vad és meddő hajtásokat immár letördeljük. Vannak itt olyanok, akik hosszú évek óta nem képesek új termést hozni, ezért ideje azokat a tűzre vetni. Ha nem tesszük meg, és az Egyházmegye, egyház közösségei nem fiatalodnak, nem újulnak meg, akkor hiába a fiatal szőlőtő, termés alig lesz rajta. Látjuk mindannyian a megtett út eredményeit, nem kételkedhetünk, de legfőképpen nem habozhatunk megtenni, amit meg kell tenni, még ha az drasztikus metszésnek is számít. Nem vagyunk ezzel természetesen egyedül, mert szerzetesek, és lelkiségi mozgalmak kerültek manapság hasonló helyzetbe, hogy a kor tényleges üzenetét olykor muszály egybe vetni az alapítók eredeti szándékával. Egy ilyen összevetés gyakran bizony felér egy újra alapítás karizmájával, összeigazítani a jelent és az eredeti szándékot. Mint mondottam a tő mindig ugyanaz, de a tőke időnként fel kell frissüljön ahhoz, hogy új, fiatal és termő vesszőket legyen képes hozni. Komoly feszültségek, olykor zavar és nagy viták támadnak, ha valóban őszinte a közösség, de ha nem az, akkor csak csend és fejet lehajtó hallgatás van, olykor sokat sejtető pusmogással vegyítve. Legyünk hát Testvéreim legalább mi katolikus keresztények egymáshoz teljesen őszinték, és akarjuk a megújulást, a változást, mert ha sokáig várunk minden új tőkét meghalasztunk a régi vesszők meghagyásával. Jézus Krisztus is ismerte a szőlőt, talán volt a családjának is szőleje. Nyilvános működése kezdetén, mint meghívott vendég vett részt Édesanyjával és tizenkét apostolával az egy hétig tartó lakodalomban, és Mária figyelmeztetése és ki nem mondott kérése után azonnal segített, hogy a Teremtő szándéka szerint a vidám életindítás csorbát ne szenvedjen, a feljegyzés szerint mintegy hatszáz liter vizet változtatott át a legfinomabb borrá. A zsidóknál a húsvéti vacsora terítékéhez isteni előírás szerint három kehely bor is tartozott. A Teremtő szándéka szerint a szívet kellett vidámmá tennie a bornak, az utolsóvacsorán pedig Jézus Krisztus a harmadik kehely borát saját vérévé változtatta át. A mai evangéliumban kezdő szó nekem azt sugallja, hogy nagyon messzire kell visszapillantanunk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves”. A szó szoros és léttani értelmében minden olyan bokor, amely tőkéből és vesszőből áll és szőlőnek nevezett gyümölcsöt terem, az igazán szőlőtő. De itt most Jézus Krisztus ugyanúgy kezd beszélni, mint a kafarnaumi zsinagógában az első csodálatos kenyérszaporítás után a megszokott értelmű öt kicsi kenyér, ennek csodával megszaporított több tonnát nyomó formája is kenyér, de a másnap beígért, égből szállott, örök életet adó kenyér mégis az, amit Isten ad: „Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak”. „Én vagyok az élet kenyere”. Össze is kapcsolja már ott, Kafarnaumban a kettőt: „Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”. A földi és az örök élet, azok lényege valóság, realitás a maguk síkján. Sajnálom azokat a keresztény testvéreimet, akik nem tudnak, vagy nem akarnak az „e világ” és a „túlvilág” másságában megnyugodni, azokat elfogadni. Azt javaslom nekik, hogy vegyék a fáradságot és menjenek ki a valódi szőlőbe, töltsenek el ott egy pár hetet, vagy ültessenek maguknak szőlőt és annak gondozása közben ráébrednek az élet minden embere vonatkozó szabályaira, és akkor együtt mondhatjuk majd Jézus Krisztussal az ő szavait: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves.”

Imádkozzunk:

Istenünk, hallgasd meg könyörgésünket, hogy megváltásunknak ez a szent áldozata adjon segítséget jelen életünkben és szerezze meg az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét ötödik hetének keddje

2011-05-25T11:49:00.000-07:00

Húsvét ötödik hetének hétfője

2011-05-23T12:09:00.000-07:00

Húsvét ötödik vasárnapja

2011-05-22T12:00:00.001-07:00

Húsvét negyedik hetének szombatja

2011-05-21T23:32:00.000-07:00

Húsvét negyedik hetének péntekje

2011-05-20T14:08:00.000-07:00

Húsvét negyedik hetének csütörtökje

2011-05-18T12:53:00.003-07:00

Húsvét negyedik hetének csütörtökje

V. Szent Celesztin pápa emléknapja

A Szentlélek emlékezete

Istenünk, midőn néped élén kivonultál,

Utat készítvén nekik és közöttük lakván,

Megrendült a föld, és esőt hullatott az ég,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te a megváltással az embert magasan eredeti méltósága fölé emelted. A keresztség szentségével elindítottad bennünk az új életet. Tekints atyai jóságod csodálatos művére, őrizd bennünk örök kegyelmedet és áldott ajándékaidat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui manducat mecum panem, levabit contra me calcaneum suum.”

(János 13, 18d.)

„Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Állapítja meg a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében miután megmosta tanítványainak a lábát, és példát adott nekik arra, hogy szolgálni sokkal fontosabb, mint uralkodni. Mégis ebben a mai evangéliumi szakaszban a názáreti Mester előre megjövendöli apostolainak, amit már oly sokszor elmondott nekik, de igazából sohasem vették komolyan. Halálát és egyikük árulását. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy Júdás mellőzött, vagy bármilyen szempontból kisebb értékűnek tartott tanítvány lett volna, hiszen gyakorlatilag a gazdasági vezetője volt az első keresztény közösségnek, az apostolok közösségének. De nemcsak róluk és a Mesterről kellett gondoskodnia, hanem sokszor arról a több ezer emberről is, akik Jézus Krisztus tanításait hallgatták akár napokon keresztül egy kietlen helyen. Ahogy a tanítókörút folyamán egyre többen csatlakoztak a keresztényekhez, vagyis egyre többen keresztelkedtek meg az új tanításnak, bizony ezek a csatlakozok gyakran teljes vagyonukkal szolgálták a Mestert és tanítványait. Valószínűleg Júdás volt, aki pénzé tette a csatlakozók adományait, vagyontárgyait, és ő volt az a személy is, aki a vásárlásokat intézte, hogy a felmerülő szükségleteket kielégítse. Nem elképzelhetetlen, hogy Júdás apostol kezén ez alatt a pár év alatt igen komoly összegek mentek át. Az is nagyon valószínű, hogy pénzügyi területen gyakorlottabb lehetett társainál azért is választották őt erre a feladatra. Így nem véletlen, hogy bele tudott nyúlni a közös kasszába, hiszen a többiek nem látták át az ezzel kapcsolatos ügyleteket. Egyetlen személy volt körükben, aki mindent látott, aki mindent tudott, és ez nem volt más, mint Jézus Krisztus. Ő megakadályozhatta volna Júdás tettét, vagy tetteit, de nem tette, hiszen mindig gondosan ügyelt arra, hogy azt tegye, amit az Atya mondott, és ami az Írásokban meg volt írva, így az is, hogy egy közülük el fogja árulni. Az utolsó vacsora jelenetében érdekes módon állítja egymás mellé a szeretetett és a hálátlanságot. Jézus Krisztus mindig a vendéglátó házigazda szeretetével és alázatával közeledik hozzánk, fogad bennünket, így ha jelképesen is, de ma is mindig megmossa a lábunkat, a tanítványainak, a testvéreinek a lábát, ami a keleti világban a vendégfogadás igen fontos követelményének számított. Aki ezt megtette vendégével az nyugodtan álomra hajthatta a fejét, akár idegen hajlékban is, hiszen tudhatta, hogy, aki a lábát megmossa az nem fog éjszaka álmában az életére törni, vagy éppen kirabolni. Jézus Krisztus példát ad ezzel arra is, hogy majd az apostolok is így becsüljék meg egymást, ilyen szeretettel és alázattal közeledjenek egymáshoz. Az ő példájukra pedig később, majd a papok is ezt tegyék az ő tanítványaikkal. Sajnos ez a szokás nemcsak a vendégfogadás szabályai közül veszett ki, hanem idővel még a papság körében is csupán egyetlen napra degradálódott a nagycsütörtöki liturgiában, amelyben ma már ott sem kötelező érvényű. Ennek elmaradása, a hétköznapi életből és a liturgiából való kikopása is sajnálatos esemény, mert ezzel Jézus Krisztus példáját és tanítását dobtuk sutba, és helyeztük előtérbe az emberi önzést, nagyravágyást, büszkeséget az alázattal és szerénységgel, szolgálattal szemben. Ismét mondom, hogy ez alól ma már az Egyház és papjai sem kivételek. Az igazsághoz azonban az is hozzátartózik, hogy manapság már a nagycsütörtöki liturgiában résztvevő hívek között sem találni könnyedén tizenkét férfit, akik az apostolok szerepét betöltenék. Az egyházközség papjának pedig legalább egy évben egyszer meg kellene mosnia az egyházközség elöljáróinak a lábát jelezve, hogy az nem uralkodni akar felettük, hanem szolgálni az egyházközség egészét. A valódi helyzet azonban fordított, az egyházmegyés papság körében igen kevés már azon papok száma, akik alázattal és tekintéllyel közelednek a hívek felé. Őszintén megvallva az én lábamat kétszer mosta meg az egyházközség papja. Elsőként László András káplán atya, aki később a bérmakeresztapám lett, aki megtanított engem is az alázatra és a szolgálatra, valamint arra, hogy felemelt fejjel tudjak szembe nézni az emberekkel és meg tudjak bocsátani ellenségeimnek, imádkozni tudjam rossz akaróimért. Másodikként szintén egy fiatal még Rómában tanuló atya, Nyúl Viktor tette ezt meg, amikor a húsvéti szünetében a megyés püspök az árván álló Bátai Szent Vér Kegytemplomba helyezte pár napra. Mindezzel szemben a mai evangéliumi szakaszban ott találjuk Júdás apostolt, aki apostoli mivoltából kivetkőzve pénzért, és bűneinek fedezéséért elárulja szeretett és követett Mesterét. Jézus Krisztus azonban ne higgyük, hogy megrendül emiatt, sőt mint már mondtam is ebben a dologban is a jövendölések beteljesedését látja és fogja fel. Tanítványait meg akarja óvni a botránkozástól azzal, hogy előre figyelmezteti őket, előre megmondja nekik a jövőt és Isten tervét. Szenvedése, amely ezek után következik nem a gondviselés hiánya lesz, vagy az, hogy a Mennyei Atya magára hagyta Egyszülött Fiát. Nem az eseményeknek mindig a maguk útján kell haladnia, ahogyan azt Isten előre eltervezte. Az evangéliumi szakasz végén még bátorítja is őket azzal, hogy jövő küldetésük nem lesz reménytelen, nem lesz hiábavaló, mert őmiatta és az Atya miatt elfogadják majd őket az emberek, és ezzel az elfogadással képes megvalósulni az Egyház küldetése. Krisztusban szeretett Testvéreim! Netán ha valakinek megalázónak tűnik minden áron szeretni embertársait, gondolja meg: a parancsoló, a küldő nagyobb nála, és mégis megtette ezt szinte gondolkodás nélkül. De Jézus Krisztus azt sem titkolja, hivatkozik is rá sok esetben, hogy Ő is küldött: az Atya küldötte. Ezért olyan értékes minden, amit megtesz a megváltás címén, mert küldöttként, engedelmeskedve teszi. Ezzel számunkra is megadja a végső motivációt: „Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” Mi is küldöttek vagyunk, Testvéreim: Istené, Jézusé a közösség szolgálatára: a családéra és a hazáéra. Ti, édesapák és édesanyák, és ti, szerzetesek és papok is valamennyien az egész Földön. Mégis Isten parancsát sokan megkérdőjelezik: nem akarnak engedelmeskedni, kitalálnak mindenféle sületlen elvet, mert lusták a jóra. Aztán csodálkoznak, hogy nem boldogok! Testvéreim ti ne legyetek ilyenek! Ti ne akarjatok gőgösök, felfuvalkodottak, büszkék lenni, mert akkor az életetek hátralevő részében boldogtalanokká váltok. Nagyon jó példa erre Iskaróti Júdás apostol esete. Végig küzdötte a három évet a názáreti Mesterrel a végén mégis elbukott és örök kárhozatra került a lelke. Isten nem ezt a véget szánta ennek a tervnek, mert adott esélyt Júdásnak is a bűnbocsánatra, de emlékezzünk csak rá, hogy Júdás ahelyett, hogy megbánta volna bűneit, elfutott azok elől és fölakasztotta magát még egy halálos bűnt magára véve. Jézus Krisztus még az áruló csók után is megbocsátott volna neki csak kérnie kellett volna és nem elfutnia. Ti se fussatok el Testvéreim, inkább boruljatok le alázattal a mi Urunk, Jézus Krisztus elé, mert sohasem késő leborulni, sohasem késő bűnbánatot vallani, a porba alázni önmagunkat, hogy utána Jézus Krisztus felemeljen bennünket a porból az ő mennyei dicsőségébe. Arról se feledkezzetek meg, hogy megosztja veletek a kenyeret minden szentáldozásban, tehát sarkatokat sose emeljétek ellene.

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentségek kegyelmét, és az üdvösséges eledel erejével töltsd be lelkünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét negyedik hetének szerdája

2011-05-18T12:53:00.001-07:00

Húsvét negyedik hetének keddje

2011-05-17T11:11:00.001-07:00

Húsvét negyedik hetének hétfője

2011-05-16T10:39:00.001-07:00

Húsvét negyedik hetének hétfője

Nepomuki Szent János vértanú áldozópap emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

Krisztus feltámadt a halálból,

Többé meg nem hal,

A halál többé nem uralkodik rajta,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te szent Fiad megaláztatása által fölemelted az elesett emberiséget. Adj szent örömet nekünk, akiket kiragadtál a bűn szolgaságából, és fogadj be egykor az örök boldogságba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Bonus pastor animam suam dat pro ovibus suis.”

(János 10, 11b.)

„A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jelenti ki határozottan a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak, és egyben ekkor már előre is vetíti saját sorsának alakulását. Azonban rögtön figyelmezteti is az apostolokat arra, hogy nem csak egyféle pásztorral lesz dolguk sem nekik, sem pedig a későbbi nemzedékeknek. Meg is jelöli itt, hogy melyek ezek: Ő rögtön magára is mutat, hogy ő a jó pásztor, és természetesen meg is indokolja, hogy miért tartja magát annak, pedig valószínűleg tanítványai enélkül is tudták, hogy ő valóban az. A jó pásztor hasonlattal Jézus Krisztus azt tanítja nekünk, hogy ő sajátjának vallja azokat, akik hisznek benne, és követik őt, nyájához csatlakozva. Szereti védelmezi őket és gondoskodik róluk, a nehézségek közepette is mindig velük, a nyájával marad. Ezzel szemben van a rossz pásztor, aki olyan, mint a béres. A béresnek nem sajátjai a juhok, ő nem is igazán pásztor, hanem sokkal inkább egy fizetett lelkű ember, aki olyan, mint Júdás, pénzért mindenre képes, pénzért mindenre kapható. Mégis, amikor a nyáj körül felbukkannak a farkasok, ez a béres hanyatt homlok menekül csak kizárólag a saját életével, a saját sorsával törődik, a juhokéval egyáltalán nem, mert ő nem akarja azokért életét feláldozni, hiszen nem tartja övéinek őket. Ez a béres éppen ezért nem is ismeri a juhait, nem is tudja melyek azoknak a gondjai, az csak azért van velük, mert ezt megfizetik neki. Sajnos, Testvéreim a mai modern világban leginkább rossz pásztorok állnak a nyájak élén, és itt most nem elsősorban az Egyház nyájára gondolok, hanem sokkal inkább a világi berendezkedés nyájaira. Mi keresztény katolikus hívek furcsa módon sok nyájnak is tagjai vagyunk. Nyája vagyunk a polgármesternek, nyája vagyunk a miniszterelnöknek, nyája vagyunk munkahelyünk vezetőinek. Nap, mint nap ezekben a nyájakban is helyt kell állnunk nemcsak a legfontosabb nyájban a Római Katolikus Egyház nyájában. Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha csak ez az nyáj lenne, és csak ennek az egy igaz pásztornak kellene a hangját követnünk. Ez a világ azonban egyre kevésbé engedi meg számunkra, hogy ezt megtehessük. Minden rossz pásztor, minden béres, amely felettünk áll, igyekszik mindent elkövetni azért, hogy bennünket kiragadjon az igaz nyájból és a saját falkájába rakjon, hogy aztán, amikor jönnek a farkasok legyen mindig olyan juha, mint mi, akiket odavethet azoknak eledelül, hogy a többi megmenekülhessen. Jézus Krisztus olyan pásztor, aki nem engedi, hogy a nyájából akár csak egy juh is elvesszen. Ott hagyja gondolkodás nélkül a kilencvenkilencet és a századik elveszettnek a nyomába iramodik, és visszahozza azt, mielőtt annak baja esnék. Inkább Ő adja életét a nyájáért, sem hogy egy bárány élete csak egy pillanatra is veszélybe kerüljön. A folytatásában a mai evangéliumi szakasznak a názáreti Mester felhívja az apostolok figyelmét arra, hogy neki sem csak egy nyája van, hanem neki is sok. És minden nyájra ugyanazt a gondot fordítja kivételezés nélkül. Az Ő személye az a közös nevező, amely a sok nyájat egyetlen akolban egyesíteni tudja, és így lehetséges, hogy egy nyáj és egy pásztor lesz az egész világmindenségben. Krisztusban szeretett Testvéreim ezzel a kinyilatkozással Jézus Krisztus tudomására hozza az apostolainak, hogy az ószövetségi kiválasztott nép mellett a pogányok is meghívást kapnak, hogy csatlakozhassanak hozzá. Az ő személye az, amely egyedül képes biztosítani ennek a hatalmas nyájnak az egységét, de csak azért képes erre, mert az Atyát képviseli, aki minden ember teremtője. A tanítványok mindezeket hallva még nem igazán értették, hogy mit is akar mondani nekik a Mester ezekkel a képletes kifejezésekkel, példabeszédekkel. Nem értik egyáltalán, hogy miért akarja ez a pásztor életét adni a juhokért. Annak ellenére, hogy a Szentföldön nagyon sok pásztor és nyáj élt ezekben az időkben, azt azért tudnunk kell, hogy ez a fajta Pásztori viselkedés egyáltalán nem volt jellemző, nem volt meghatározó a valóságban. A pásztor gyakran hagyta akkoriban elveszni egy-egy bárányát, ha ezzel a többit megmenthette, az pedig, hogy a saját életét kockára tegye a juhokért az elképzelhetetlen, logikátlan dolog lett volna. Később aztán az Úr kereszthalála megmutatja, hogy Jézus Krisztus mennyire komolyan gondolta mindezt. Amikor elérkezett a pillanat, hogy az Atya akaratának engedelmeskedve oda kell adni életét a mi megváltásunkért és üdvösségünkért, akkor nem késlekedett, nem habozott, nem tétovázott, és nem is hezitált. Az Atya iránti szeretet mellett az irántunk való szeretet is erre ösztönözte. Nem fél és nem félti önmagát, hanem értünk aggódik, és utánunk jön, ha látja, hogy bűneink miatt rossz úton járunk. Nagyon ostobának kellene lennünk ahhoz, ha ezen utánunk induló szeretet elől el akarnánk rejtőzni, s nem engednénk, hogy Ő vezessen minket az üdvösség útján. És az ember Testvéreim ilyen ostoba! Olyan ostoba, hogy amikor a mai világban sokan, sőt egyre többen vallják magukat pásztornak, az emberek gondolkodás nélkül bedőlnek, a hangzatos ígéreteknek, a szép ruháknak, a gazdag megjelenésnek, a magabiztos viselkedésnek. Gondoljunk csak a sok szektára, illetve a százat jóval meghaladó bejegyzett úgynevezett egyházakra. Sokan vannak tehát, akik jogot formálnak arra, hogy ők legyenek a vezetők, rájuk hallgassanak az emberek. És ennek érdekében bármilyen eszközt készek bevetni. Különféle trükkökkel próbálják megszerezni az emberek bizalmát, próbálnak felettük hatalmat gyakorolni. Jézus Krisztus azonban már kétezer évvel ezelőtt megmondta, csak az a pásztor, aki az ajtón megy be. Aki nem különféle csalafintaságokat alkalmaz az emberek megnyerése céljából, hanem pusztán csak teszi a dolgát; azaz hirdeti az evangéliumot "akár alkalmas, akár alkalmatlan". A jó pásztor ugyanis nem becserkészni, megszerezni akarja a nyáj juhait, hanem szolgálni. Hiszen Jézus Krisztus is azért jött, hogy Ő szolgáljon. A jó pásztor egyik legfőbb ismérve tehát a szolgálatkészség. Az, amikor nem a saját dolgait akarja érvényre juttatni, hanem csak a rábízottak javát keresi néha még azok ellenállásával vagy akaratával szemben is.
Mellettünk is ott van egy jó pásztor, csak fel kell ismernünk! Nézzük meg kit, és hogyan szolgál! Nézzük meg önmagát adja e, és az evangéliumot hirdeti e! Aztán - KÖVESSÜK ŐT! Jézus Krisztus Egyházában nem csak Jézus Krisztus, nem csak apostolok, nem csak kemény férfiak dicsekedhetnek a másokért vállalt csodálatos áldozatokkal, amint a vértanúságnál is, ott sorakoznak hős lelkű asszonyok és egészen fiatal lányok is. A családért vállalt szeretetáldozat fenséges példáit mutatták igen sokan régen, de manapság sem fehér holló az olyan lány, aki azért megy férjhez, mert boldogítani akar egy férjet, gyermekeket akar szülni. A család boldogságáért le tud mondani akár a más fajta sikerekről is és nem fut el az áldozatoktól, mert nem bérért teszi, mert ő nem „béres”, hanem Jézus Krisztus tanítványa: „Aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be“. A pásztorkodás mindannyiunkra vár, hiszen saját családjainkban mi is pásztorok vagyunk, ezért rajtunk is áll, vagy bukik, hogy családunk nyáját betudjuk-e terelni az egy akolba, ahol Jézus Krisztus a Főpásztor. Amikor pedig a családunk nyáját vezetjük Testvéreim ne feledkezzünk el arról, amit az evangéliumi szakasz elején Jézus Krisztus mond tanítványainak, hogy: „ A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan népedre, és akiket örök életre szóló szentségeiddel megújítottál, azokat juttasd el a megdicsőülő test romolhatatlan feltámadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

A jó pásztor vasárnapja

2011-05-15T13:03:00.000-07:00

Húsvét negyedik vasárnapja

Madridi Szent Izidor hitvalló emléknapja

A hivatások vasárnapja

Telve van a föld az Úr irgalmával,

Az egek az Úr szavára lettek,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, vezess minket a mennyország boldog közösségébe. Jusson el híveid gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et proprias ovas vocat nominatim, et educit eas.”

(János 10, 3c.)

„Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket.” Adja tudtul a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak, hogy az általa megalapítandó Egyházban kinek mi a szerepe, ki miként kell, hogy viselkedjen abban. A pásztor és a nyáj képe az Ószövetségben Isten és a nép kapcsolatát jelzi. De ennél természetesen sokkal többet is jelent. Hiszen pontosan tudjuk, hogy abban az időben a Szentföldön a pásztorok, a juhászok különleges kategóriát képviseltek a társadalmon belül. Körül lengte őket bizonyos misztikum, valamiféle titokzatosság, de mégis kifelé olyan erőt és kitartást sugároztak, amely nem volt meg más hivatások esetében. A családok a nemzedékek egymást követő generációi adták tovább ezzel a szakmával kapcsolatos tudást, amelybe idegen, kívülálló aligha pillanthatott be. Mégis az akkor élő emberek úgy vélték, hogy nem mindig teljesen egyenes úton jártak és olykor belekeveredtek zűrös ügyekbe, eseményekbe. Úgy is mondhatnánk, hogy külön világot képviseltek, hiszen a fennálló rend, társadalmi berendezkedés emberei nehezen tudták nyomon követni őket, akik állandóan kietlen más emberek számára ismeretlen utakon jártak, járatlan hegyi ősvényeken haladtak. Teljesen nem tudták soha ellenőrzésük alá vonni őket, emiatt aztán folyton legendák övezték őket. A mai evangéliumi szakasz első mondata a názáreti Mestertől igen komoly figyelmeztetés mind kortársai, mind pedig a jövő népei számára. Mit is jelent az, ha valaki nem a kapun megy be? Biztosan láttunk már olyan esetet, amikor valaki vagy egy lakás ajtajánál hosszasan matat a kulcsival, vagy éppen egy autó zárjával bajlódik sokáig. Ilyenkor az ember automatikusan is hosszasan nézni, figyelni kezdi annak viselkedését, mert megszoktuk, hogy a sajátunkba mindig gyorsan és könnyen betudunk jutni, ha pedig valaki nem így tesz akkor az rögtön szemet szúr és gyanússá válik számunkra, hogy esetleg tolvaj, vagy rabló. Természetesen mi magunk is jártunk már úgy, hogy kizártuk magunkat saját lakásunkból és ilyenkor bizony idegesen és tehetetlenül próbáltunk megoldást találni arra, hogyan kerüljünk ismét vissza saját birtokunk falai közé. Az antik világban, hogy megértsék az egyszerű emberek is a világot gyakran organikus társadalomképet használtak. A méhek társadalma gyakorta volt a szervezett emberi társadalom analógiája. Nem véletlen, hogy Izraelben, ahol a lakosság tetemes része pásztorkodásból élt hosszú ideig a pásztor és a juhok kapcsolata mély nyomot hagyott az emberek, de a prófétai teológusok gondolkodásában is. Szívesen használták ezt a képet, ha Isten és népe kapcsolatát akarták leírni. Akkor is szívesen alkalmazták, ha a nép és vezetői viszonyát akarták szemléltetni. Legfeljebb a korholó próféciákban a vezetőket rossz pásztoroknak nevezték. A kép ugyanis kifejezte, nem csak a viszonyt pásztor és nyája között, hanem a felelősséget is. Mindamellett megmaradt a legfőbb képnek, Izrael legfőbb pásztorának és egyben ideális pásztornak maga Jahve. Hiszen Isten jóságát, hűségét és oltalmazó szeretetét írta le ez a kép. Jézus Krisztus tudta, hogy a messiási képek között is szerepelt a pásztor, aki Isten „szíve szerinti” vezető, aki „Dávid igazi sarja”, sőt akit a messiási jövendölések „egyetlen pásztornak” is neveztek. Jézus Krisztus, a legteljesebben ebben a szakaszban fejti ki a pásztor képet, magéra vonatkoztatva messiási tartalmát, s egyben rendkívüli felelősség érzetét is hangsúlyozta, amikor kijelentette, hogy utána megy az egyetlen elveszett báránynak is. Isten előtt ugyan is egyetlen ember sorsa sem közömbös. Annak ellenére, hogy a végítélet képeinek leírása közben hangsúlyozta, az Isten lesz, aki szétválasztja a juhokat a kosoktól, vagyis a lázadókat a hűségesektől. Mégis kijelentette önmagáról, hogy „én vagyok a jó pásztor” meg is indokolta, mert „életemet adom juhaimért”. Nem csak mondta, meg is tette. Jézus Krisztus ezzel a tettével megmutatta Isten aggódását az egyes emberért. Persze ez a kép is megromlott a nyugati irodalomban Reymont nyilvánvalóan a rossz pásztorról beszél, amikor azt mondja: „A pásztor csak azzal a birkájával törődik, amelyiket megnyírhat.” Ez már a haszon elvre épülő társadalmunk csak befektetés és megtérülő haszon relációjában gondolkodó vezetője. Az, aki számára a juh képe csak az alattvaló, vagy a hasznot termelő eszközzel azonos. Még szerencse, hogy találunk más hasonlatot is Rebreanu-nál, aki megalkotja a rossz pásztorok apológiáját, amikor így írt: „A pásztor, aki elhagyta nyáját rosszabb, mint az aki rosszul vezeti, mert a magára maradt nyáj szerteszéled, amelynek viszont pásztora van, mégis együtt marad…”
Ezt a mondatot nem szívesen olvassák a vezetők, a választott elöljárók, akik csak egy meghatározott választási ciklusban vezetnek egy közösséget majd többé nem foglalkoznak vele. Pedig még a demokratikus társadalomnak is szüksége van, a közösség szimbolikus vezetőjére, akire felnézhet, aki megtestesíti ideáit, aki nagyobb több nála. Sokan kritizálják ennek a képnek a másik részét, a híveket, juhokkal azonosító lealacsonyító jellegét. Sajnos a tömeg nagyon sok esetben gondolkodás nélküli csorda, olyan, akit ha nem irányít valaki és nem felelősen irányít, agresszív félelmetes erővé, pusztító fergeteggé alakul. Ebben a korban, amelyben az egyén oly különösen meg tudja sokszorozni hatását a hírközlő szerveken keresztül, nem mindegy, hogy a vezetők milyen ideát testesítenek meg, milyen módon kötik magukhoz a vezetetteket. Ma sem mindegy, hogy milyen a pásztor, és milyen ember csoportot formál. Természetesen ezzel a hasonlattal azt is akarja a názáreti Mester számunkra szimbolizálni, hogy mindig magunk közül válasszunk pásztort lehetőleg, mert közösségünket mindig régóta ismerjük, ezzel szemben egy idegen mindig okozhat olyan meglepetéseket, amelyeket előre nem lehet kiszámítani. Jézus Krisztus itt több hasonlatot használ ennek megvilágosítására. Először jelzi, hogy ő nyíltan és jogosan közeledik az emberekhez, mert a nyájat magáénak vallja. Ez már számunkra is egy biztos pont: Ő legfőbb Pásztor. Nyíltan tanít, övéi megismerik a hangját Ő az Atyától kijelölt igazi pásztor. De őmellette szükség van más pásztorokra is, hiszen a nyáj nagyra képes duzzadni, ha a jó pásztor és gondoskodik nyájáról. Ezek a pásztorok csak akkor igaziak, ha rajta keresztül, az ő megbízásából közelednek. Az Egyházban minden hivatal és minden kegyelem őrá megy vissza. Krisztusban szeretett Testvéreim! A másik igen fontos a dolog a mai evangéliumi szakaszban, amelyet ki kell emelnünk, amikor Jézus Krisztus azt mondja tanítványainak, hogy: „Nevükön szólítja juhait,…” Ennek a kijelentésnek mérhetetlen fontossága és ereje van a pásztor és a nyáj harmóniájában. Az a Pásztor, amely nevén ismeri a juhait az szinte eggyé válik a juhokkal még ha pásztor is. Együtt fekszik le velük éjszakára, együtt ázik a viharban, és együtt veszi fel a harcot a farkasokkal, de az élet derűsebb eseményeiben is közösen ünnepelnek. Az éjszakai tábortűznél, amikor a csillagpalást alatt megszólal a pásztor sípja, vagy furulyája nemcsak önmagát szórakoztatja, hanem a juhait is, akik ettől tudják, hogy a pásztor elégedett az aznapi történésekkel. A pásztor és a nyáj képe az arab, valamint a keleti irodalomban is hasonló szellemiséggel van átitatva. Egy nyugati utazó amikor keleten járt és a pusztában egy kúthoz ért megpihent. Mivel se közel se távol nem volt másik ívó hely, így a környék pásztorai is mindig idehajtották nyájukat itatni és delelni. A szomjas nyájak megérezvén a víz közelségét és mással összekeveredve futottak inni a vályúkra. A három juhász, akinek a juhai ott sorakoztak, közösen merte a vizet és itatott. Szemmel láthatóan ez az esemény nem először játszódott le a kútnál. Az utazó azonban kíváncsian várta az itatás végét, hogy vajon a pásztorok, hogy ismerik fel saját juhaikat. A választ meg is kapta rögtön rá, mert a delelés után a három pásztor külön helyen megállva felemelte botját, anyanyelvén elkiáltotta magát és az összekeveredett nyájak, ahogyan jöttek külön-külön váltak a saját pásztoruk után indulva. Az utazó természetesen nem bírt a kíváncsiságával és megkérdezte az egyiket, hogy ő nem próbálhatná-e maga után csalni a nyáját. A pásztor mosolyogva beleegyezett a cserébe, sőt, hogy még meg is tévesszék a juhokat, a subáját és a botját is odaadta az utazónak, akit kioktatott arra, mit kell kiáltania, hogy nyáj utána induljon. Az utazó úgy is tett, ahogy a pásztor mondta, beöltözött, botját felemelte és a különös szavakat elkiáltva megindult. Pár lépés után visszatekintet és csalódottan látta, hogy a nyáj nem mozdult helyéről. A pásztor mosolyogva mondta el neki, hogy az ő hangját minden juh születése óta ismeri, és csak ennek a hangnak engedelmeskednek, mert ez a hang ad biztonságot nekik az élet mindennapjaiban. Így vagyunk ezzel mi emberek magunk is. Igaz nagyon sokan kikérik maguknak, amikor birkának titulálják, de mégis amikor a vezetőnk szava felcsendül gondolkodás nélkül megyünk utána. Egy óriási különbség azonban mégis van az ember és juh között, még pedig az, hogy míg az utóbbi haláláig hűséges a pásztorához, addig az előbbi gyakran az első adandó alkalommal elárulja azt, mert az emberek legtöbbje nem juh akar lenni, hanem pásztor, azaz vezető. Én azt mondom nektek Testvéreim, hogy ne akarjatok mindenáron pásztorok lenni, mert a juh is, és a nyáj is éppen olyan fontos, mint a pásztor. Befejezésül Lope de Vega költeményének sorait olvasnám fel nektek, amelynek a Jó pásztorhoz címet adta:

Pásztor, kinek szerelmes pásztori danája
szívem fölverte kábult mély álmából!
ki faragtad botod az "átkos fából",
melyen hatalmas két karod soká volt tárva:
Vigy irgalommal folyton csorduló forráshoz!
Hisz Pásztorom vagy, ki terelgetsz, Őr a nyájba!
Meghallom szódat, meglátom majd nemsokára:
Hegyekbe jön szépséges Lábad, s békét rám hoz *...

Halld Pásztorom! ki szereted nyájad halálig,
mosd skarlát bűneim le!... Hiszen örömet lelsz
a tévedt bárányodnak visszatért sírásán.
Óh visszavágy! e tört lélek karodba vágyik.
Jöjj Pásztorom! (De szegény lélek, kit is kérlelsz?)
A lába leszögzett! S Ő vár, hogy jön-e kósza bárány...

Imádkozzunk:

Jó pásztorunk, tekints kegyesen nyájadra, és juhaidat, akiket Fiad drága vérén megváltottál, vezesd az örök élet országába. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

XVI. Benedek pápa üzenet a hivatások 48. világnapjára

2011-05-14T23:55:00.000-07:00

Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!
A Szentatya üzenete a hivatások 48. világnapjára

A Katolikus Egyházban minden évben a húsvétot követő negyedik vasárnapon, Jó Pásztor vasárnapján tartják a papi hivatások világnapját. E nap idén május 15-ére esik. Ekkor a szentmiséken világszerte papjaikért és új papi hivatásokért imádkoznak a hívek. A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a hivatások világnapján a híveknek. XVI. Benedek pápa üzenetét az alábbiakban olvashatják.

Kedves Testvéreim!

A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!” Hetven évvel ezelőtt Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Művét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38).

A hivatásébresztés és hivatásgondozás művészetére kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait, hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja őket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelőtt világos, hogy először is imádkozott értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensőleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad, amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás elsősorban az élő Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban.

Jézus nyilvános működése kezdetén meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította őket, hogy készek legyenek folytatni az Ő megváltó művét. Végül, mivel „tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt az Égbe emelkedett, elküldte őket az egész világra ezzel a paranccsal: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).

Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor elkötelezettséget kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja őket, hogy legyenek az Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Ő országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja őket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják, hogy vezesse őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket, amely ebből az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztető jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).

Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban, illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma alatt élő és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi élet, és hogy szem előtt tartsuk, illetve hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a szeminaristákhoz, 2010. 10. 18.).

Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben, főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket.

Különösen hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen üdvözítő küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehető legjobban elősegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy meghívása eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a hivatáspasztoráció előmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgető felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívők számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkűen megnyílik az egész Egyház szükségleteire.

A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett arra, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttműködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és a paptestvérekkel való egységről, hogy ezáltal biztosítsák az éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy nagylelkűen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői, nevelői, küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).

Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra, valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.

A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adom mindenkire apostoli áldásomat.

Vatikán, 2010. november 15.

XVI. Benedek pápa

Húsvét harmadik hetének szombatja

2011-05-14T23:54:00.001-07:00

Húsvét harmadik hetének szombatja

Tarzuszi Szent Bonifác vértanú emléknapja

A Boldogságos Szűz Mária emlékezete

A keresztségben Krisztussal együtt eltemettek titeket,

Vele együtt fel is támadtatok az Isten

Erejébe vetett hit által,

Aki feltámasztotta őt a halálból,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te a keresztkút vizével új életet öntesz híveid lelkébe, amikor újjászületnek Krisztusban. Őrizz minket, hogy a hitellenes kísértéseket legyőzve hűségesek maradjunk áldott kegyelmedhez. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Spiritus est qui vivificat : caro non prodest quidquam.”

(János 6, 63a.)

„A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus az elhíresült kafarnaumi beszédének végén, amelyben nemcsak tanítványainak, hanem sok ezer zsidó embernek is megmutatta az üdvösség egyetlen útját. Ezek azonban ahelyett, hogy örömükben táncra perdültek volna, felháborodtak kijelentésein, amely szerint az Ő Testén és Vérén kell élniük ahhoz, hogy a mennyországba kerülhessenek. Az anyagias, földhöz ragadt világban mindenki mindennel törődik, gondja van a test fájdalmaira, gondja van a megfelelő öltözködésre, figyelnek a megfelelő viselkedésre, számít mindenkinek, hogy kifelé az emberek irányába milyen képet mutatnak, az azonban, hogy befelé mi a valóság, hogy a lelkük milyen képet mutat azzal nagyon kevesen törődnek. Pedig a názáreti Mester kijelentésében két ezer évvel ezelőtt már megmutatta, hogy mi igazán szükséges ahhoz, hogy az ember földi életében harmóniában éljen önmagával és az őt körülvevő természettel. Ez a földi élet ha hisszük, hanem arról szól, hogy hogyan képes az emberi lélek a földi testben, az anyagi világban megjelenülve úgy élni, hogy az anyagi test lebomlása után a felszabaduló lélek az örökéletre változzon át. A természetben, ha egy kicsit alaposabban körül nézünk, nagyon sok példát látunk arra, hogy egy élet hány megjelenési formán keresztül éri el a végső alakot, amelyben aztán élete a legpompásabban képes felragyogni, kiteljesedni. Az Eucharisztiáról szóló beszéd Szent János evangélista leírásában olyan, mintha abba az Egyháznak a világgal való találkozását is bele akarta volna vinni. Azért pontos ez Testvéreim, mert az Egyház nem csupán anyagi megnyilvánulás, nem csupán test, amelynek milliárdnyi élő tagja van, hanem lélek is. Ez a lélek nem anyagi manifesztáció, hanem égi szikra, amely az emberi testbe költözve a milliárdnyi emberi szívet képes egyszerre, egy ügyért dobbantani, még akkor is, ha azaz ügy halálosan veszedelmes. Ez a lelki Egyház megdöbbentő misztériumot hirdet, egészen addig, hogy Jézus Krisztus embersége valamiképpen lelki táplálékká válik. Ahogyan nem látjuk sem saját, sem mások lelkét, ahogyan azt nem vagyunk képesek megfogni, sem amikor a testben van, sem amikor a halálkor eltávozik abból, mégis tudjuk, hogy jelen van bár láthatatlan általa mégis látható dolgokat vagyunk képesek megvalósítani. Mi keresztény katolikus hívek ezért nem botránkozunk meg, mint a zsidók, hogy Ő a testét és a vérét adja számunkra az örök élet táplálékául. A nem hívők nem látnak mást az Eucharisztiában csupán a fehér ostyát, és a fehér bort. Az Egyház azért sem a vörösbort választotta, bár színileg leginkább az hasonlít a vérre, mert nem akarta még annak látszatát sem kelteni, hogy ezek a dolgok látható formában jelenhetnek meg. Nem, Testvéreim! Az átalakulást, az Eucharisztia lényegét emberi szemmel nem láthatjuk meg, de nem is kell látnunk, mert amikor tiszta szívvel és lélekkel magunkhoz vesszük, akkor az bennünk átváltozik és eloszlik egész szerveztünkben. Vannak természetesen kivételes alkalmak, amikor az Eucharisztia emberi szem számára is látható formát képes ölteni, de ennek olyan eseménynek kell megelőznie, amely kiváltja ezt a csodát. Mi Bátai keresztény katolikus hívek olyan szerencsében lehettünk részesei a történelem folyamán, hogy az Eucharisztiából vér kezdet el kifolyni. Azt pedig mindenki nagyon jól tudja, hogy vér csak emberi testből képes kifolyni, ha pedig mindez többször és egymástól független helyeken is megtörténik térben és időben, akkor tudnunk kell, hogy nem egyszerűen csak egy emberi test nyilvánul meg abban, hanem maga az Istenember teste, mert csak az képes ilyen korlátokat maga mögé utasítva megvalósulni. Tehát a Bátai Klastrom-hegyen sok száz évvel ezelőtt Jézus Krisztus vére jelent meg az Eucharisztiában, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az átváltozás valóban megtörténik, és bennünk hívő emberekben képes az testé és vérré válni. Ez olyan csoda, amely átölel időt és teret egyaránt. A megjelenő Szent Vér nem más, mint maga a Szent Grál, amelynél nagyobb titok és misztérium nem is létezett és nem is fog létezni az emberiség történelmében. Ennek vagyunk Krisztusban szeretett Testvéreim az örökösei, ennek az egykori isteni csodának vagyunk a letéteményesei, és bár az ereklye az idők folyamán elveszett a számunkra, de legendája olyan erővel kellene, hogy beleivódjon életünkbe, hogy az formáljon bennünket örökre. Ezzel szemben mi Magyarok, mi Bátaiak képesek voltunk elveszteni ezt a csodát, mert minden bizonnyal méltatlanná váltunk idővel számára. Ha újra meg tudunk létesíteni egy olyan világot, egy közösséget, amely méltó lesz Jézus Krisztus Szent Vérére, akkor a csoda újra vissza fog térni körünkbe, de addig nekünk kell bizonyítanunk, hogy arra méltók vagyunk. Sajnos az emberek a nagyvilágban és itt Bátán is felületesen gondolkoznak, és mindent, ami körül vesz bennünket, anyagi vonatkozásban értelmeznek, magyaráznak. Az ember ma annyira elveszítette lelki erejét, hogy a világ, amelyet épít, amelyben él már születésekor haldoklik. Végre szakítanunk kellene ezzel a gyakorlattal, és újra komoly lelkiéletet kellene élnünk ahhoz, hogy a helyes útra léphessünk. Ne feledjük, hogy nekünk nem mások után kell haladnunk, hanem nekünk kell, elöl járnunk, és példát mutatnunk az emberiség számára. Csakhogy, amíg nyolcan-tizen-tizenöten imádkozunk május hónapban Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyjához, addig hogyan remélhetjük, hogy változás történik a mi és a világ életében? Pedig Jézus Krisztushoz való visszatérés egyedüli kulcsa Szeplőtelenül fogant Édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya. Egyedül a hozzá szóló és könyörgő imák azok, amelyek segítségünkre lehetnek ebben a törekvésben. Ne legyünk Testvéreim ennyire hitetlenek, ennyire emberek! Lássuk meg végre a körülöttünk lévő világban, amit nem lehet meglátni és mégis benne van, annak minden lüktetésében, minden napsugarában és minden esőcseppjében. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus azzal jön segítségünkre, hogy szavai a szellemet és az életet képviselik, és azokat úgy is kell érteni. Később majd még megtapasztalják mennybemenetelét is, tehát az ő embersége nagyon sok vonatkozásban titokzatos misztérium. Amikor a tanítványokon is úrrá lesz az anyagias világ gondolkodása, Jézus Krisztus erőteljesen megfedi azokat, akik pedig látják tetteit, hallják a szavait mégis képesek újra és újra elcsábulni az anyagi világnak. Természetesen a názáreti Mester nem azt kéri tőlünk, hogy szakítsunk az anyagi világgal, hiszen ezt nem is tehetnénk, mert abból vagyunk, de azt bebizonyítja nekünk, hogy az emberben megtalálható kettősség, hogyan kapcsolható össze, miként kell a szellemnek irányítani a testet. Ezt hittel kell mindannyiunknak elfogadni, az Ő elvonultatott bizonyítékai alapján. Akik nem képesek erre, hanem csupán testi módon akarnak gondolkozni, azok nem fogadják el az ő tanait, ezek az emberek mind Júdás képviselői. A hívők nevében mindig Szent Péter apostol beszél, akinek szintén nagyon nehéz felismernie ezeket a hittitkokat, de egy mindig világos előtte: az örök élet biztosítéka csak Jézus Krisztus lehet, az Isten Fia. Testvéreim! Mi magunk is mindig Szent Péter apostol és utódainak szavára figyeljünk, mert ők nem maguktól mondják, amit mondanak, hanem mert a Szentlélek kinyilatkozza nekik. A papi hivatások ünnepének elő napján különösen mi is gondoljunk az általunk ismert szerzetesekre, papokra, nővérekre, püspökökre, Benedek pápánkra, imádkozzunk értük és imádkozzunk a leendő papokért, szerzetesekért, akik még most világi hívőként járnak és élnek közöttünk, de lelkükben már ott van elhatározás ennek a lépésnek a megtételére. A család évében pedig azért is imádkozzunk, hogy a papi hivatásra élőket a családtagjaik ne eltántorítsák céljuktól, hanem segítsenek nekik mindenben, hogy elhatározásuk, meghívásuk megvalósuljon az életükben. Náluk és a már aktív papjainknál különösen is fontos a megfelelő lelkület, amellyel az egyházközségük tagjait a megfelelő irányba képesek terelni, ezért rájuk különösen is vonatkozik Jézus Krisztus figyelmeztető szava: „A Lélek az ami életre kelt, a test nem használ semmit.”

Imádkozzunk:

Ámen!

Húsvét harmadik hetének csütörtökje

2011-05-13T13:24:00.000-07:00

Húsvét harmadik hetének csütörtökje

Római Szent Pongrác vértanú emléknapja

A Szentlélek emlékezete

Énekeljetek az Úrnak,

Mert fenségesek dicső tettei.

Az Úr az én erősségem és dicséretem,

Ő lett üdvösségem, alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, add, hogy nagy bizalommal járuljunk atyai jóságodhoz a húsvéti szent időben, amikor oly bőkezűen nyújtod kegyelmed ajándékait. Kiszabadítottál minket a tévelygés homályából, engedd, hogy egyre jobban ragaszkodjunk hitünk szent igazságaihoz. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui credit in me, habet vitam æternam.”

(János 6, 47b.)

„Aki hisz bennem, annak örökélete van!” Jeleneti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a kafarnaumi zsinagógában, amely akkor minden bizonnyal, azon a szombaton megtelt zsúfolásig emberekkel. Természetesen nem ez az egyetlen alkalom, amikor olyan tömeg van jelen körülötte, hogy amely számára már szűkösek lesznek az emberi lehetőségek korlátai. Ahol Jézus Krisztus megjelent abban az időben, és ahol megjelent azóta is ott bizony az emberi mértékkel mért fogalmak, mértékegységek, trendek szűkösnek, egyszerűen pitiánernek tűntek, tűnnek. A mai evangéliumi szakasz is az elhíresült kafarnaumi beszédnek a része. János apostol teljes egészében úgy tűnik, hogy tolmácsolta ezt a beszédet, amely beszédben ma Jézus Krisztus rátér arra, hogy az üdvösség útja a beléje vetett hittel indul, kezdődik, de a kegyelmet ehhez sohasem magunkban keressük, ne ott kutassunk utána, mert ezt a kegyelmet a Mennyei Atya adja hozzá. Olyan ez, mint a mai világunkban az internet, láthatatlan és mégis mindenütt jelen van. Az emberek kifejlesztettek egy olyan szoftvert, amely folyamatosan figyeli a hálón keringő adathalmazokat, és ha a memóriájában feltüntetett szó felbukkan valahol, akkor azt azonnal kijelzi annak, aki ezt figyelni akarja. Igaz a mai világunkban ezt leginkább titkosszolgálatok alkalmazzák terror veszély elhárítására. A Mennyei Atya ehhez hasonlóan, de sokkal kifinomultabban, és kiterjedtebben figyeli a gyermekeinek minden rezdülését, minden szívbéli gondolatát. Amelyikünkben megfogalmazódik ez a hit mustármagnyi formája, Ő azonnal érzékeli azt és máris küldi hozzá a kegyelmet, amely növekedésnek indítja a magot, hogy az apró alig látható mustármagból, terebélyes fává növekedhessen a hitünk. Mert a hit, Testvéreim, Jézus Krisztus elfogadásával indul fejlődésnek. Őt tehát először a hiten keresztül kell befogadni lelkünkbe, hogy ott aztán megfelelő melegágya legyen ennek a magnak, azután pedig úgy kell ezt a magot táplálni, mint az élet kenyerét, a folyamatos és rendszeres szentáldozás révén. A kettő olyan szervesen és elválaszthatatlanul tartózik össze, mint a levegő és a légzés. Ahhoz, hogy valaki képes legyen elfogadni Jézus Krisztus jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, először hinnie kell abban, hogy neki hatalma volt ennek a szentségnek a rendelésére, továbbá, hogy meg volt benne a szeretet a világ iránt, az emberek iránt, és áldozatul adta magát érte. Csak ez az áldozat magyarázza meg hitelt érdemlően, hogy miért adja magát a világnak lelki eledelül. Nem elég elfogadnunk, hogy Jézus Krisztus élt, hanem el kell fogadnunk azt is, hogy Jézus Krisztus értünk halt meg, értünk támadt fel, miattunk ment fel a mennybe, hogy ott megdicsőüljön az Atya jobbján és eljöjjön újból ítélni élőket és holtakat, mert országának nem lesz vége. Ezért is mondja az evangéliumi szakasz elején a zsidó hallgatóságnak, hogy ő lesz az, aki feltámasztja az embereket az utolsó napon. Meg is magyarázza rögtön a kiválasztott nép fiainak, hogy ez mit is jelent, azok pedig nem értenek másból csak az ószövetségi próféták magyarázataiból: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Rájuk vonatkozik Isten tanítványaira a feltámasztás mindent elseprő ítélete, parancsa. Ne vegyük ezt Krisztusban szeretett Testvéreim félvállról! Ez az ígéret, amelyet a názáreti Mester ekkora tömeg előtt kijelent olyan, amely visszavonhatatlan, és örökre szól. Ő nem olyan szónok, tanító volt, aki mondanivalóját úgy formázta meg, hogy az elnyerje a hallgatóságának tetszését, de közben üres frázis maradjon. Nem! Ő olyan próféta, Ő olyan isteni személy volt, akinek közvetlen hatalma volt a szavak és a tettek felett. Amit megmondott, az meg volt mondva. Az nem pár ezer embernek szólt, akik kétezer évvel ezelőtt csodára kiéhezve összegyűltek egy zsinagógában, hanem sok milliárd embernek szólt, örök ígéretként azoknak, akik akkor éltek, akik ma élnek, és akik ezután fognak élni. Fel is hívja hallgatóinak figyelmét arra, hogy nem szükséges az embernek Istent, az Atyát látnia, mert azt csak annak kell látnia, aki tőle való, de a kettő egy. Tehát, aki a Fiút látja, az látja az Atyát is. Aki ebben a tanításban hisz, annak mindenkoron örökké lesz. Tudnotok kell Testvéreim, hogy mivel Názáret és Kafarnaum nincsenek nagyon messze egymástól, a tömegben, amely a zsinagógában és azon kívül tolongót sokan ismerhették Jézus Krisztust még építő ácsmester korából. Olyanok is lehettek, akik együtt dolgoztak vele, vagy éppen vásároltak tőle valamit. Ezért aztán az ilyenek közül többen felkapták a fejüket Jézus Krisztus ama kijelentésére, hogy: „Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá, és ezt mondták: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondhatja most azt: A mennyből szálltam alá?”, amikor ismerjük gyermekkora óta. Ez az oktalannak tűnő kifogás menthető azok számára, akik gyerekkora óta ismerték Jézus Krisztust, és akiknek nem lehetett tudomása az angyali üdvözletről, Mária szűzi anyaságáról, Szent József Istentől kapott küldetéséről. Ezek az emberek nyilván nem voltak ott a Tíz város környéki eredet-kutatáson, amikor Jézus Krisztus arról érdeklődött tanítványaitól, hogy kinek tartják őt az emberek? Jézus Krisztus csak mosolygott a kapott válaszokon, majd megkérdezte a tanítványokat is: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolta: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Mivel Jézus Krisztus megdicsérte, hogy a Mennyei Atya nyilatkoztatta ki ezt egyedül Péternek, a többi apostolnak nem, miért lett volna bűn, hogy a többiek ezt nem tudják? Bűn akkor jön létre, ha az igazságot megtudja valaki, és azután tudatosan nem fogadja el. Itt ez utóbbi esetről van szó: Előbb már olvastuk a zsinagógai kérdést: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük? Jézus Krisztus azt felelte: Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. A hallgatóinak többsége már régebben is hallhatta beszédeit, láthatta csodáit, a legutóbbit előző napon a csodálatos kenyérszaporításkor. Érthető tehát, hogy Jézus Krisztus így folytatja tanítását: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való”. Ezekkel a szavakkal tehát Jézus Krisztus arra utal, hogy Ő látta, sőt látja állandóan az Atyát. Igazmondását, sőt istenségét ezzel igazolja. Akiben hit gyullad, azaz Atya kegyelmének műve. Ezt a kegyelmet erősíti meg Jézus minden eucharisztikus látogatásakor a szentáldozásban: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a menyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. Biztosan sokszor törte már mindenki a fejét azon, hogy miért is ilyen rövidre szabott a földi életünk? Hogyan lehet az, hogy egyik pillanatban nem létezünk, a másikban már tudattal bírunk, a harmadik pillanatban pedig már ki is hunyt a tudatunk és ismét eltűnünk a semmiben? Valószínűleg a pontos válaszra még senki sem jött rá, csak az, aki hisz Istenben, és az isteni élet körforgásában. Azt is tudjuk már, hogy anyag nem vész el, csak átalakul. Azt is tudjuk, hogy a halál beállta után az ember és minden élőlény, akinek a súlyát előtte mérték, veszít a súlyából. Ez a veszteség, anyagi létünk nem anyagi része, a lélek. Ha pedig ez a rész a halálkor eltávozik a testből, akkor annak valahová kerülnie is kell. Erre mondja Jézus Krisztus: Az én Atyám országában mindenkinek van hely! Vagy amit a mai evangéliumi szakaszban mond nekünk: „Aki hisz bennem, annak örökélete van.”

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből, az új életre. Krisztus a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét harmadik hetének péntekje

2011-05-13T13:09:00.000-07:00

Húsvét harmadik hetének péntekje

A fatimai Boldogságos Szűz Mária ünnepe

A mi Urunk, Jézus Krisztus emlékezete

A tanítványok egy szívvel-lélekkel

Állhatatosan imádkoztak Máriával,

Jézus Krisztus anyjával együtt,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te egyszülött Fiadnak, Urunk, Jézus Krisztusnak feltámadásával megörvendeztetted a világot. Add, kérünk, hogy az ő Szent Anyjának közbenjárására eljussunk az örök élet örömébe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Caro enim mea vere est cibus : et sanguis meus, vere est potus.”

(János 6, 55.)

„Az én testem ugyanis valóban étel, és az én vérem valóban ital.” Folytatja a mi Urunk, Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakaszban is a kafarnaumi zsinagógában mondott beszédét, amelyben az Eucharisztia valódiságát bizonyítja be a zsidó hallgatóságának. Tudjuk jól Testvéreim, hogy a názáreti Mester az ellentmondások legnagyobb alakja volt az emberiség történelmében. Mit jelent ez? Azt, hogy nem élt még a földön egyetlen egy olyan hozzá hasonló ember, akinek élete, tanítása, halála ennyire megosztotta volna magát az emberiséget. Sok milliárdan hisznek benne, a másik sok milliárdnyi ember pedig görcsösen igyekszik tagadni létezésének minden formáját. Az ő nevében milliónyian mentek a halálba gondolkodás nélkül, ahogy az ő nevében milliókat öltek meg gondolkodás nélkül. Egy biztos, hogy Ő ezt nem akarta, nem akarta, hogy érte ennyien meghaljanak, ahogy azt sem akarta, hogy miatta megöljék azokat, akik nem hisznek benne. Az ember legyen az hívő, vagy hitetlen, higgyen benne, vagy tagadja meg, mindent elkövetett azért, hogy nevét így vagy úgy használva saját hasznát jutassa felszínre. Jézus Krisztus az ártatlan bárány, a végtelen szeretet és megbocsátás Istenembere nem adott felhatalmazást ezekre az emberek számára. Ő csupán egyet kért, hogy szolgáljunk és szeressünk. Az ember azonban úgy tűnik, hogy éppen erre képtelen, természetesen eltekintve attól a kevés számú kivételtől, aki mégis. Az eucharisztia megalapításával nem azt akarta, hogy mások vére folyón, hogy mások teste szenvedjen. Erre ő önmagát ajánlotta fel, az ő saját vérét és saját testét adta örök áldozatul, az emberiség minden elkövetett és majdan elkövetendő bűnéért. A mai evangéliumi szakasz éppen erről szól. Jézus Krisztus itt végre kimondja az eucharisztia teljes lényegét: az Emberfia testét kell enni és vérét inni, tehát a kenyér az ő teste lesz, a bor pedig az ő vére. Nyilvánvaló, hogy mindezt jelképesen teszi, hiszen nem kannibál és nem is kannibalizmusra ösztökél bennünket. Ezt a lelki eledelt nem lehet mással helyettesíteni, ez az örök élet tápláléka. Nem lehet helyette valódi vért, és valódi húst enni, mert ez nem ugyanaz. Vételének két személyes hatása van: Jézus Krisztus általa bennünk lakik, és mi őbenne, tehát valóságosan részesedünk életében. A másik igen fontos hatás az, hogy az Eucharisztia azt az életet közli velünk, amelyet Jézus Krisztus az Atyától kapott. Ez az élet pedig az örök élet, nem a földi értelemben vett élet, így nem lehet ez földi értelemben vett táplálék sem. Az átváltozás olyan titok, amilyen nagy titok az, hogy a lelkünk a halálunk után a testünkből átmegy az örök élet országába. Egyedül a Szentmisében valósul meg a pap által az átváltozás, mert Jézus Krisztus a mi főpapunk, aki létrehozta ezt a rendet. Az Egyház tehát eucharisztikus közösség, és ezt már valóságos értelemben kell venni, nem csupán jelkép szerint. Krisztusban szeretett Testvéreim! Furcsa, hogy éppen ma péntek tizenhárom van. Furcsa, de nincsen különösebb jelentősége nem ettől lesz a napunk jó vagy rossz, szerencsés, vagy szerencsétlen, hanem attól, hogy hiszünk Istenben, vagy nem hiszünk abban. Egyet tudok tanácsolni nektek ezen a napon, amely tele van szebbnél szebb ünnepekkel, emléknapokkal, vértanúk és a Boldogságos Szűz Mária fatimai jelenésének ünneplésével. Jó magam is ünnepelek, még pedig földi születésnapom időpontját, amikor édesanyám életet adott nekem, Ő pedig a Szentlelket oltotta belém, hogy ez a mag lassan fává cseperedjen. Voltak olyan évek, amikor majdnem kiszáradt ez a fa, és vannak olyan évek, amikor szebbnél szebb ágakat hozott. Hogy majd a végén melyik lesz túlsúlyban azt, majd a Jóisten fogja eldönteni az utolsó napon. Egyet ígérhetek, hogy én mindent elkövetek azért, hogy ne a gonosz erők diadalmaskodjanak fölöttem, hanem védőszentjeim és őrzőangyalaim segedelmével a jó erők jussanak diadalra a lelkemért vívott harcban. Erre kérem a fatimai Boldogságos Szűz Máriát, aki 1917-ben ezen a napon jelent meg három fatimai pásztor gyermeknek. Testvéreim, Jézus Krisztus a legnagyobb ajándékot hirdeti meg ott a kafarnaumi zsinagógában. A megtestesülésben elkezdődött ez az ajándékozás. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez tehát az Atya örök szeretetének a csúcsa: értünk adja még a Fiát is.

Most Jézus Krisztus további szeretetnyilvánításról beszél: Ő az Atyával egyetértve nekünk adja önmagát. „Én vagyok az élet kenyere.” Mindennapi eledelnek nyújtja testét és vérét.

A zsidók nem értik a lényeget: önmagát adja nekünk? Mindennapos tápláléknak kínálja? Ez felülmúlhatatlan szeretet, de a zsidók vitatják a módot: „Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?”

Földhöz ragadt zsidó vitatkozik a másik földhöz ragadt zsidóval, ahelyett, hogy Jézus Krisztust kérdeznék meg, hogyan gondolja megvalósítani? Vagy inkább azt mondanák: tegnap láttuk korlátlan hatalmadat, hogy az őt kenyérből több tonna kenyeret szaporítottál, teremtettél, nyílván ezt a még nagyobb csodát is meg tudod tenni, ha ezt mondod. Mi is sokszor mérjük az isteni igazságot apró emberi értelem korlátoltsága szerint. Vagy alkuszunk: fontosabb a munkánk, mint a szentmise. Sőt: többet ér a bűn, mint a szentáldozás. Jézus Krisztustól tanuljunk hálásnak lenni, hogy levetkőzhessük ezeket a megrögzött emberi szokásainkat. Fogadjuk el kérdőjelek nélkül, hogy: „Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital.” Befejezésük pedig ma egy Szűz Mária imával zárjuk gondolatainkat:

1. Hódolattal szól az ének, neked édes Szűzanyánk,
Magasztalva áldunk téged, kegyes égi patrónánk.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

2. Fatimából jöttél hozzánk, Fölemelted trónusod
Míg csak élünk, meg nem szűnünk dicsérni jóvoltodat.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

3. Ó Szűzanyánk kérve kérünk, Tárd ki nékünk Szívedet
Trónusodról, nézd kegyesen, Benned bízó népedet
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

4. Szeplőtelen Szíved nékünk, Menedékünk, támaszunk
Tiéd legyen egész éltünk, Örömünk és bánatunk.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, gyökereztesd mélyen szívünkbe szent hitünk igazságait. Add, hogy mi, akik a Szűzanya Fiát igaz Istennek és igaz embernek valljuk, az ő halált legyőző feltámadása révén vele együtt az örök élet örömére jussunk. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!

Húsvét harmadik hetének szerdája

2011-05-11T10:57:00.000-07:00

Húsvét harmadik hetének szerdája

Di Girolamo Szent Ferenc jezsuita szerzetes emléknapja

Szent Mónika az édesanyák emlékezete

Uram, töltse be ajkamat énekkel dicséreted,

Örvendezik ajkam,

Ha neked énekelek,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, állj segítségeddel házad népe mellett, és viseld gondját jóságosan. Részesíts egyszülött Fiad feltámadásában mindannyiunkat, akiknek megadtad a hit kegyelmét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sed dixi vobis quia et vidistis me, et non creditis.”

(János 6, 36.)

„Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek.” Jelenti ki Kafarnaumban a mi Urunk, Jézus Krisztus annak a tömegnek, amely a kenyérszaporítás csodája után királlyá akarta őt erővel koronázni. Feltehetjük mi magunk is két ezer év távlatából a kérdést, vajon melyik a könnyebb dolog, látni valakit, együtt élni vele és hinni benne, hogy Isten, vagy sohasem találkozni vele, és hinni abban, hogy létezett, és köztünk élt, mint Isten? Azaz igazság, hogy egyáltalán nem könnyű erre a kérdésre megfelelni. Mert pontosan tudjuk, Testvéreim, ha mi magunk is kortársai lettünk volna a názáreti Mesternek, tudtuk volna, hogy ki az édesanyja, hogy ki a nevelőapja, hogy ő maga is hosszú éveken keresztül ácsként tevékenykedett, akkor bizony mi magunk sem hittük volna el, hogy azaz ember, nem is egészen ember, hanem Isten. De ugyan így vagyunk ezzel a kérdéssel kétezer év távlatában is, csak másik megközelítésből fakad hitetlenségünk, mert így azt mondjuk, hogy mivel nem voltunk kortársai, nem imádkoztunk vele a zsinagógákban, nem törtünk vele közösen kenyeret, nem kísértük utolsó útján fel a Golgotára, nem láttuk az üres sírt, így az egész legendának, meseszerű történetnek hat. Pedig Jézus Krisztus rengeteg bizonyítékkal szolgál arról, hogy élt. Bizonyíték az is, hogy Jézus Krisztus természetfeletti ételt és italt ad táplálékul, amely az örök életre vezet, ezért mondja mindenkinek, hogy az, aki részesedik benne, az nem éhezik és nem szomjaik többé. Ezt a kijelentést nem lehet a földi életre vonatkoztatni. Ami a legmeglepőbb az egészben azaz, hogy Jézus Krisztus pontosan tudja, hogy szavai nem könnyen találnak hitelre, ezért aztán két megjegyzést tesz. Egyik az, hogy a hit a Mennyei Atya végtelen ajándéka, és csak az részesedik benne, csak az kaphatja meg, aki hajlandó elfogadni, vagyis aki belátja, hogy Istennek joga van új utat mutatni az üdvösség iránya felé. Sőt, egyáltalán csak neki van joga bármiféle irányt mutatni, hitet megszabni számunkra gyermekei számára. A másik megjegyzés az, hogy Jézus Krisztus szavai és tettei ennek a Mennyei Atyának irgalmát és szeretetét tükrözik, nem az ítéletet, nem az elítélést és büntetést, és ha ezt végre megértenék az emberek, akkor sokkal, de sokkal könnyebben elfogadnák tanítását is. De maga a názáreti Mester mondja: Kemény nyakú ez a nemzedék! Mondhatná azonban azt is, hogy minden nemzedék keménynyakú, sőt mindig keményebb nyakú lesz, sőt mindig makacsabbul ragaszkodik saját tudatlanságához és hitetlenségéhez. Az ember, a mai modern ember is, önmagát igyekszik mindig előretolni, felmagasztalni, isteníteni, mert sokkal könnyebb kézzel fogható, fizikai, földi dolgokban és erőkben hinni, mint olyanokban, amelyek az égből valók, nem földiek, számukra ismeretlenek és félelmetesek. Ilyen erő maga Jézus Krisztus is, ilyen erő a gondviselés, de ilyen erő a szeretet is, ezért nem akarják a mi liberális oligarchiáink, hogy ezek az erők elterjedjenek, népszerűsődjenek, mert azaz ő butító eszményképeik romba dőlését eredményezné. Ha majd egyszer az emberek eljutnak oda, hogy ezt felfogják, akkor végre majd megtiszteltetésnek veszik, hogy a Mennyei Atya az Egyszülött Fiún keresztül akarja üdvözíteni az emberi világot. Krisztusban szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus még mindig a kafarnaumi zsinagógában próbálja továbbra is meggyőzni a választott népet, a zsidókat az igazságról. Szemükre is veti amikor folytonosan mindig csak jeleket és csodákat várnak, cirkuszi jeleneteket, bűvészi mutatványokat, „hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek.” A látás, a tapasztalás és a hit az igazság megismerésének két különböző formája. Vagy látom, vagy nem.

Itt Jézus Krisztus mire is utal? Előző nap látták Jézus Krisztust, amint mástól kapja az öt kenyeret és két halat, megáldja és átadja a tanítványainak, hogy osszák szét. Akkora a hatalma, hogy mások kezében is meg tudja szaporítani a kapott kenyeret. Ezt látták az emberek, és mégsem hitték el, hogy Isten, és amit mond, az úgy van, azt el kell fogadni! Még ekkor is úgy gondolták, azt vélték, hogy valami nagyon ügyes és látványos trükknek a szemtanúi, amelyre minden bizonnyal van emberi magyarázat, csak ki kell azt csalni ebből a látványos szemfényvesztőből. Pedig nem is sejtik, hogy amit láttak, hogy aminek részesei lehetnek, ez a hit tárgyát képező jézus krisztusi ajándék: Teste és Vére, amely az emberi lélek tápláléka lesz az idők végezetéig. Ezzel alakítja, formálja az emberi lelket és teszi alkalmassá majd az örök életre. Az Eucharisztia, az Atya és a Fiú közös ajándéka. Olyan közös ajándék, amely csak nekünk embereknek szól, és csak mi lehetünk egyedül részesei ennek. Még az angyalok sem! Az Atya is akarta, hogy az isteni erő, amelyet tőle kapott a Fiú, és amely a Fiúban került szoros kapcsolatba az emberi testtel, éltetője legyen az embernek. Emlékezzünk csak arra, hogy Tamásnak később ugyanazt mondta Jézus Krisztus: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”(Jn 20,29)

Mi vagyunk ezek Testvéreim! Mi vagyunk ezek, akikről akkor előre a mi Urunk kinyilatkozik az apostolainak! És mi történik? Igazán boldogok vagyunk? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell a választ megadnia, megkeresnie. Én, Testvéreim, én kijelentem, hogy igen, hogy boldog vagyok! Boldog vagyok, mert gyermekként még hinni tudtam! Aztán felnőttként magával ragadott a földi világ hangzatos reklámja, csábító fénye, vakító aranya, és, mint akit orránál fogva vezetnek, vagy, mint akinek átmosták az agyát letértem arról az útról és elkezdtem Mammonnak szolgálni! Olyan sikereket érhettem el, amely emberként a saját lehetőségeim pénzügyi világának csúcsára volt képes emelni. Nem is sejtettem, hogy nem Isten segítségével emelkedem, hanem a gonosz erők, sötét próbálkozásainak tárgya lettem! Amikor pedig a legmagasabban jártam, hirtelen visszalöktek a földre, hogy a porban semmisüljek meg. Ott voltam, nyugodt szívvel kijelenthetem. Testileg és erkölcsileg megnyomorodva, mint, aki a pokoltornácán várakozik az utolsó ítéletre. Volt azonban egy kéz, amely az utolsó pillanatban kinyúlt értem a semmiből, megragadott és visszarántott az életbe. Egy pap volt! Nem közönséges pap! Olyan, mint akinek ellenállhatatlan karizmája van. Nem tűrt ellentmondást, nem tűrt kétkedést, csak vonszolt maga után a helyes utón. Nem engedett, nem lazított. Na, őt az Isten küldte a megmentésemre, mert neki még terve volt velem. Ha én le is mondtam már magamról, ő az utolsó pillanatig nem mondott le rólam, ahogy nem mond le egyetlen emberről sem! Kicsit én is úgy voltam, mint Kandaké királynő etióp kincstárnoka. Olvastam ugyan, de nem értettem, láttam ugyan, de mégis vak voltam, hallottam ugyan, de mégis süket voltam. Húsz évig ember is alig voltam, de ma újra az lehetek! Ma már nem az emberek fölött akarok lenni, hanem az emberek alatt szolgálni! Mert megértettem végre, hogy nem az a nagy, aki nagyra tartja magát, hanem az, aki belátja, hogy milyen kicsiny, és nagysága abban van, hogy szolgálja embertársait. Felnőttként bérmálkoztam, felnőttként tértem meg újra a helyes útnak, felnőttként ministrálok, szolgálok és vezeklek a templomban embertársaim előtt! Nem telik el úgy nap, hogy szentmisén ne vennék részt. Nem élhettem Jézus Krisztus korában, de rájöttem, hogy erre nincs is szükség, mert most is Jézus Krisztus kora van, lehet, hogy még jobban, mint akkor kétezer évvel ezelőtt. Jézus Krisztus most is velünk van, belélegezzük mindennap, megláthatjuk minden pillanatban, egyesülhetünk vele minden szentáldozásban. Ez maga a csoda! Ezért én is azt mondom nektek: Lássatok engem, és higgyetek Jézus Krisztusban!

Imádkozzunk:

Istenünk, hallgasd meg könyörgésünket, hogy megváltásunknak ez a szent áldozata adjon segítséget jelen életünkben, és szerezze meg az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét harmadik hetének keddje

2011-05-10T11:10:00.000-07:00

Húsvét harmadik hetének keddje

Avilai Szent János áldozópap emléknapja

A Szent őrzőangyalok emlékezete

Dicsérjétek Istenünket, akik félve tisztelitek őt,

Kicsinyek és nagyok,

Mert beteljesedett Fölkentjének üdvössége,

Ereje és uralma, alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te megnyitod a mennyország kapuját azoknak, akik újjászülettek vízből és Szentlélekből. Növeld híveidben a keresztségi kegyelmet, hogy bűneinktől megtisztulva elnyerjük javaidat, amelyeket atyai jóságoddal ígérsz nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum panis vitæ!”

(János 6, 25b.)

„Én vagyok az élet kenyere!” Hangzik fel a mi Urunk, Jézus Krisztus felelete a vele feleselő zsidó tömeg számára, miután igyekezett mindent elkövetni azért, hogy a kenyérszaporítás csodája után az ő királyságát kereső népet a helyes útra terelje. Mivel Jézus Krisztus hitet követelt hallgatóitól, azok erre viszonzásul csodákat és jeleket követelnek tőle. Igaz, ami igaz, hogy Jézus Krisztus megszaporította a kenyeret és a halat, jól lakatott több ezer embert, de ez még nem messiási jel. Hiszen emlékezünk csak rá Mózes is adott mannát a pusztában, de ez még nem mennyei ünnepség. A názáreti Mester szerint a manna csak előkép, az igazi kenyér az, akit az Atya ad az égből, és aki életet tud adni a világnak. A kiválasztott népnek, a zsidóknak a kivonulás idején a manna csak egy az Istentől kapott ajándék volt. Napról napra elküldte nekik Isten a mennyből, így az út folyamán soha nem kellett éhezniük, és ez annyi táplálékot adott nekik, melyből elég erőt tudtak meríteni ahhoz, hogy elérjék az Ígéret Földjét. Az út a sivatagon keresztül fáradtságos és hosszú volt, de minden nap kaptak annyi eledelt, ami egész napra elég volt nekik. Az igazi kenyér, melyet az Atyától kapunk – Krisztus az Oltáriszentségben – ugyanilyen a mi lelkünknek. Csillapítja éhségünket és táplál minket, amikor lelki eledel után vágyódunk. Fenntart és megerősít minket, hogy elérjük az örök ígéret földjét. Az ígéret őbenne teljesedik, ezért is mondja ki a mai evangéliumi szakaszban, hogy: „Én vagyok az élet kenyere!” Olyan abszolút, mégis határozott kijelentés ez, mint az, hogy: „Én vagyok a világ világossága!” Mindez azt jelenti Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy ő az egyetlen közvetítő, minden kegyelem forrása, éppen ezért az üdvösség rendjében őt lehetetlen megkerülni. Nem is szabad azt akarnunk, hogy őt megkerülve jussunk el az utunk végére. Egyet kér ezért tőlünk: „Kérjetek és kapni fogtok.” Akik nem éheznek, azoknak Testvéreim nincs is szükségük kenyérre, így arra sem, hogy kérjenek. Akik éheznek, azok megvásárolják maguknak, amire szükségük van, mert úgy vélik, hogy pénzzel, anyagi javakkal minden megváltható még az örök élet is, pedig nem így van. Ám minden ember éhezi a lelki táplálékot, amit nem tud egyedül előállítani, és senki nem tudja elkészíteni neki. Az egyetlen forrás, ahol hozzá tud ehhez jutni, ha alázatosan kéri az Atyától, mert csak az alázatos szív képes Őt befogadni. Kitárt kezekkel és szívvel kell az Úr elé menni és úgy kérni Őt „Uram, add meg nekünk ezt a kenyeret minden nap". Ez a kenyér, amelyet az Örökkévalóságból kapunk, oda visz el minket. Kielégíti a legnagyobb éhséget is. Jézus Krisztus csak azoknak tudja odaadni önmagát, akik felismerik, hogy szükségük van rá és kérik Őt „Uram, add meg nekünk ezt a kenyeret minden nap!” Keresd és meg fogod találni! Ki tudta azt valaha is elképzelni, hogy egy napon Isten emberként száll közénk a mennyből? Ki tudta azt elképzelni, hogy továbbra is közénk jön, hogy kenyerünk legyen? Van még valami, amit nem tenne meg értünk? Ahhoz, hogy ezt az elképzelhetetlen ajándékot befogadjuk, két dolgot kell szem előtt tartanunk: „Aki hozzám jön…” és „Aki bennem hisz…”. Ahhoz, hogy Krisztushoz menjünk, meg kell mozdulnunk – fel kell kelnünk onnan, ahol vagyunk és el kell mennünk oda, ahol Ő van, elengedni mindent, ami megköti kezeinket, és hagyni, hogy Ő elárasszon minket ajándékaival. Hinni Jézus Krisztusban azt jelenti, hogy belé helyezzük a hitünket és a bizalmunkat. Ez nem más, mint megmutatni és szavainkkal megvallani Őt a világnak és csodálattal eltelve elfogadni az igazságot, hogy Ő valóban jelen van az Oltáriszentségben. Szóljunk hozzá bátran beszélgessünk el Jézus Krisztussal: Uram, a Te jelenléted az Oltáriszentségben valami olyan dolog, amit az elmémmel felfogok, de amiben a szívemmel sokkal jobban kell hinnem. Hiszem, hogy mindig annyi kenyeret adsz nekem, amennyivel soha sem fogok éhezni, és a hit majd mindig oltani fogja szomjúságomat. Segíts, hogy jobban higgyek valós jelenlétedben, amely hozzásegít majd ahhoz, hogy jobban szeresselek! A húsvéti időben sem késő megtennünk a következő fontos elhatározást, amely első lépés lehet az örök élet felé vezető úton: Ma meg fogok állni egy katolikus templomnál; betérek néhány percre, hogy egy kicsit találkozzam az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztussal, beszéljek vele és kérjem az erősebb hit kegyelmét. Fontos, Testvéreim, hogy kívánságainkat, kéréseinket szavakba tudjuk ölteni, hogy bele tudjuk sóhajtani imáinkba. Jézus Krisztus mindig meghallja ezeket a sóhajokat és nem földi vágyaink javát akarjuk elérni, hanem az örök életbe vezető vágyainkat, akkor Ő mindig teljesíti kéréseinket. Nem fogunk többé éhezni, és nem fogunk többé szomjazni, mert ő valóban az élet kenyere.

Imádkozzunk:

Ámen!

Húsvét harmadik hetének hétfője

2011-05-09T11:29:00.000-07:00

Húsvét harmadik hetének hétfője

Boldog Gerhardinger Mária Terézia rendalapító apáca emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

Feltámadt a jó Pásztor,

Aki életét adta juhaiért,

És meghalt az ő nyájáért,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te megmutatod igazságod fényét a tévelygőknek, hogy visszataláljanak a helyes útra. Add meg híveidnek, hogy elutasítsunk mindent, ami a keresztény névvel ellenkezik, és vállaljuk, ami méltó hozzá. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Operamini non cibum, qui perit, sed qui permanet in vitam æternam.”

(János 6, 27a.)

„Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Figyelmezteti a mi Urunk, Jézus Krisztus azt a zsidó tömeget, amelyet a tavat megkerülve utolérte őket Kafarnaumban a kenyérszaporítás csodáját követő napon. Emlékezzünk vissza arra, hogy ez a tömeg Jézus Krisztust erővel királlyá akarta tenni, mert csodájával jól lakatott sok ezer embert. Ezzel a csodával olyan félelmetes hatást ért el a názáreti Mester, hogy a tömeg valósággal üldözni kezdi. Nem látták a tanítványokkal csónakba szállni más vízi jármű pedig nem volt ott, Jézus Krisztus ennek ellenére mégis Kafarnaumba érkezett, ahol a tömeg ismét megtalálta. Az emberek többsége mindig olyan uralkodót, mindig olyan vezetőt szeretne maga fölött látni, aki biztosítja a nép jóllétét és ide az élelem biztosítása is beletartozik nem csak a függetlenség kiharcolása Rómával szemben. Viszont a zsidó nép úgy gondolja, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy végre álmaik megvalósulhassanak. Ezzel szemben Jézus Krisztus, amikor ismét találkozik a tömeggel a szemükre veti, hogy csak a gyomruk szavára hallgatva jöttek utána, nem pedig isteni mivolta az, amely motiválta őket. Ezért aztán Jézus Krisztus hosszú beszédbe kezd, hogy helyre tegye az emberek fejében a dolgokat, ehhez pedig az kell, hogy kiábrándítsa őket egy kicsit magából. A tömeg, amely felajzódva ott áll a Mester előtt még mindig az a tömeg, amely Jézus Krisztust királlyá akarta tenni. Jézus Krisztus azonban nemcsak az ő lelküket ismeri pontosan, hanem a mi lelkünket is ilyen jól ismeri bár fizikai formában már nem él közöttünk. A zsidó tömeg csak jeleket akar látni ezért van a Mester körül, olyan jeleket, olyan csodákat, amelyek a földi vágyaik kielégítésére szolgálnak. Bizony Testvéreim mi magunk is hányszor esünk ennek a zsidó népnek a tévedésébe, és hányszor, de hányszor kérjük, vagy kértük Istent, vagy Egyszülött Fiát olyan segítségre, amely földi vágyainkat elégítette volna ki. És hányszor fordultunk el morcosan Jézus Krisztustól, mert nem teljesítette ezeket a kéréseinket. Sok ember, főleg a hitetlenek éppen ezért nem is hisznek benne, mert pontosan tudják, hogy hiába is kérnének tőle gazdagságot, hiába kérnének tőle pénzt, vagyont, szebbnél szebb ruhákat, nőket, luxus cikkeket ezeket az úgy sem adná meg nekik. Ezért aztán az emberek többsége inkább a liberális szabadelvűség mellett tőr lándzsát, inkább hajszolja a pénz ördögét, mert úgy gondolja ezzel tudja biztosítani magának itt a földi életben a felhőtlen boldogságot. A halál utáni életre nem is akarnak gondolni, a lelkük jövőjével nem is akarnak foglalkozni, mert ez nem fér bele ebbe a sémába. Jézus Krisztus azonban mindig és mindenkivel szemben ezt a dolgot erőlteti, ezért terelte érdeklődését a zsidó tömegnek az örök életre, és ezért hívja fel a figyelmünket nekünk is erre, mert igazán ez az egyetlen fontos dolog az életben, amely a nem a végső állomás, hanem csak az átmeneti állomás az örök élet országa felé. Kijelentéseit, amelyek itt elhangzanak döntő fontosságúnak tartja, ezért is vezeti be az ismétléssel, a bizony,bizony szó kettőzésével. Az örök élet táplálékát az Emberfia adja a halandó ember számára. Ezt a kitüntető címet, hogy az Emberfia Szent János evangéliumában ritkán olvashatjuk. Itt a szeretett tanítvány arra utal, hogy Jézus Krisztus érdemeivel, keresztáldozatával fogja számunkra az örök életet megszerezni. Érdemeiben csak azok részesülhetnek, akik hisznek benne, és ezzel természetesen megvalósítják Isten mindenható tervét, aki azt akarja, hogy országa arra a hitre épüljön, amelyet az emberek láthatatlanul Fiába vetve fogadnak el. Krisztusban szeretett Testvéreim! Meddig és miért követjük mi magunk Jézus Krisztust? Mennyi ideig és miért imádkozunk? Miért vesszük magunkhoz a szentáldozásban az Emberfia testét, az örök élet kenyerét? Tudatosan, elszánt hittel tesszük-e azt, vagy esetleg csak sodródunk az árral, a tömeggel, a divattal? Fontos, hogy ezeket a dolgokat a helyére tegyük elménkben, de még ennél is fontosabb, hogy helyére tegyük a lelkünkben és a hús szívünkben. A mai szentleckében Szent István diakónus oly bölcsen beszél, hogy nem tudtak neki ellenállni! Ő csak Jézus Krisztust kerteste, követte, hirdette, és tett tanúságot róla, még élete árán is. Tőlünk senki sem követel ekkora áldozatot, ilyen hatalmas bizonyítékot, de elvárják tőlünk, hogy a magunk módján mi is tanúságot tegyünk a Feltámadott Jézus Krisztus mellett. Azt is rendeznünk kell magunkban, egyházközségünkben, hogy nem vagyunk-e egy kicsit, vagy éppen nagyon önzők az úgynevezett vallásosságunkban? Ebben is nem azt igazoljuk, hogy csak e világhoz tartozunk. Minden áldozat, önzetlen szolgálat, lábmosó szeretet igen távol áll tőlünk. Pedig Testvéreim a legfontosabb a szolgálat, hiszen Jézus Krisztus is ezt mondta tanítványainak: Aki legelső akar lenni közületek, az legyen a legkisebb, az legyen a legszolgálóbb, a legalázatosabb. Bizony, de jó lenne krisztusi módon másokért élni és így tenni tanúságot hozzátartozásunkról. Hol lehet? Kérdezi az arctalan, kipihent, jóllakott tömeg. Hol lehet azaz ember, aki csak úgy ennyi javat elő tud állítani anélkül, hogy vetne, vagy aratna? Nem volt válasz. Csónakok jöttek éppen arra. Sokan beszálltak és indultak Kafarnaum felé, mások a tavat megkerülve indultak útnak. Egy dolog vezérelte őket ebben, a hasuk, és az ebből fakadó könnyű, nehézségek nélküli élet. Meg kell találni ezt a nagyszerű embert. Adták ki a jelszót egymásnak. Hátha ő egy új Mózes, aki negyven évig vezette Izrael népét a pusztában, enni és innivalót is mindig biztosított a népnek. Ez a tegnapi csoda reményeket ébreszt egy könnyebb jövőről. Kafarnaumban – szombat lévén -, a zsinagógában keresik és meg is találják. Jézus Krisztus jövendő célja is ez volt, hogy keressék majd Őt az emberek az Eucharisztiában. Menjenek utána a templomba. Ezt tesszük mi is kétezer évvel későbbi hívei, de mi már nem a könnyű élet és a fizikai értelemben vett kenyér miatt tesszük. Mi már azért keressük Jézus Krisztust, mert tudjuk, hogy ő nem könnyű életet hirdetet, ő nem gazdagságot, nem egészséget, nem fájdalom nélküli világot ígért nekünk, hanem azt, hogy ha követni akarjuk őt, akkor vegyük fel a keresztünket, és akkor megtaláljuk és utol is érjük őt. Most ezt a keresést nem sikernek éli meg. „Kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” Azaz: még mindig a gyomrotok körül forog a világ, és eszetekbe sem jut, hogy az, amit láttatok, jele volt egy sokkal nagyobb isteni szeretetnek, amit majd adni szándékozom. Mondhatta volna ezt is Jézusnak a tömeg: Mester, nem volt valami magasabb rendű célod ezzel az igen nagy csodával? Ez eszébe sem jutott senkinek. Jézus Krisztus azonban kimondja szíve nagy-nagy dédelgetett mondanivalóját: „fáradozzatok azért az eledelért, amely megmarad az örök életre.” Ezt az Atyaisten küldötteként adja az Emberfia. Benne kell hinni! A csodák alapján ez nem nehéz! Testvéreim fogadjuk meg a mi Urunknak tanítását, tartsuk meg intelmeit, kövessük őt a keresztutón. Ne meneküljünk a fájdalom, a nehézségek elől, mert ő sem ezt tette. Ne királyok akarjunk lenni, mert ő sem akart király lenni! Szolgák akarjunk lenni, embertársaink szolgái, mert ő is szolgálta az emberiséget! „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.”

Imádkozzunk:

Ámen!

Húsvét harmadik vasárnapja

2011-05-08T13:35:00.000-07:00

Húsvét harmadik vasárnapja

Tarantáziai Szent Péter hitvalló püspök emléknapja

Az Úr napjának emlékezte

Ujjongj az Úrnak, földkerekség,

Nevének fönségéről énekelj,

Zengj néki dicsőítő éneket,

Alleluja!

Könyörögjünk!

Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelenül vigadozzék, mert visszaadtad lelke fiatalságát. Engedd, hogy akik most a fogadott fiúság dicsőségének örvendeznek, a biztos remény örömével várják a feltámadás napját. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Mane nobiscum, quoniam advesperascit, et inclinata est jam dies.”

(Lukács 24, 29c.)

„Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Hangzik fel a kérés Kleofástól és társától, akik csüggedten, a világból kiábrándultan hagyták el álmaik helyszínét Jeruzsálemet, hogy vidéken a csendes magányban leljék vissza lelkük nyugalmát. A mai evangéliumi szakasszal ismét visszakanyarodunk húsvét vasárnapjához. Itt ismét szembe találhatjuk magunkat azzal a ténnyel, hogy az emberi életben mennyi csalódásban, mennyi reménytelen helyzetben lehet részünk. Megtaláljuk az utalást arra is, hogy egy esemény mennyire képes befolyásolni életünket, jövőnket, hogy a nagypéntek mennyire képes tanácstalanságba dönteni a tanítványokat, s a tanítványokon keresztül természetesen bennünket is hívő embereket. A három év, amelyet a tanítványok a názáreti Mester társaságában töltöttek el nem múlhatott el nyom nélkül, és bármennyire is Jézus Krisztus azt hirdette, hogy az ő királysága nem földi eredetű, a tanítványok titokban reménykedtek abban, hogy a Mester ezen hozzáállása idővel megváltozik, ezért ők igazában mindvégig földi ország alapítását várták. Jézus Krisztus itt feltárja az Ószövetség igazi értelmét, bemutatja a két tanítványnak és rajtuk keresztül nekünk is, hogyan csatlakozik, hogyan egyesül a múlt a jövővel, hogy a kettő elválaszthatatlan része a másiknak, de mégis mindkettő egy irányba mutat, amely arra vonatkozik, hogy a Messiás engesztelő áldozatával bűnbocsánatot és örök életet hoz. A szöveg utal arra is, hogy a tanítványok a kenyértörésben ismerik fel Jézust. Ez jele annak, hogy az Eukarisztia ünneplése lesz az Egyház hitének legerősebb kinyilvánítása: hittel valljuk feltámadását, amíg el nem jön. Testvéreim, ha visszaemlékezünk az elmúlt napok evangéliumaira, akkor látjuk, hogy Jézus Krisztus egész tanítása arra vezet el bennünket, amelynek csúcspontja a kenyértörés az eucharisztia megünneplése. Így nekünk is kétezer évvel később élő követőinek, egész életünk során a vasárnapi eucharisztiai ünnep életünk fénypontja. Ez határozza meg egész hetünket, ez ad erőt ahhoz, hogy leküzdjük az emmauszi tanítványok csüggedését, és újult erővel folytassuk azt, amire Jézus Krisztus meghívott bennünket. Krisztusban szeretett Testvéreim az evangéliumban szereplő emmauszi út, akkor abban az időben csak egy poros kis, földes út volt, amelyen igencsak örült az ember, ha összetalálkozhatott rajta másik utazókkal. Ezzel szemben nézzünk ki ma a mi emmauszi utunkra és meglátjuk, hogy kétezer évvel később nem hogy eltűnt volna ez az út, hanem ellenkezőleg ma már olyan széles sztráda, amelyen emberek milliói haladnak leszeget fejjel, kilátástalan tekintettel, üres lélekkel, fájdalmas szívvel. Az evangéliumban ma két egykori tanítvány ballag Jeruzsálemből, a szenvedés és halál helyszínéről. Az elmúlt napok eseményeinek hatására még nem képesek arra, hogy tiszta fejjel kezelni tudják érzelmeiket, gondolataikat. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus éppen ebben az állapotukban akar találkozni velük, ahogy az sem véletlen, hogy velünk is mindig akkor akar találkozni, amikor a legnagyobb bajban, a legnagyobb kilátástalanságban érezzük életünket. Szóba elegyednek egymással, beszélteti őket, mint egy jó pszichológus, megpróbálja felszínre hozni, kimondatni velük az elmúlt napokban történt eseményekre a saját magyarázatukat, hogy ők hogyan látták mindazt, hogyan élték meg, és hogyan akarják azt majd tovább adni, mert küldetésük erről szól. Elbeszélik, talán éppen könnyes szemekkel a halál brutális tényét, és persze beszélnek arról is, hogy miben reménykedtek, milyen álmokat szövögettek, de ennek most vége, látszólag minden elveszett, minden, egész életük romokban hever. Beszéltek az asszonyokról a sírnál, a tanítványokról, akik üresen találták a sírt. És arról is, hogy különböző tanítványok más és más helyen találkoztak vele, azzal, aki Feltámadt. Mindegyikük látott, érzékelt valamit, és mindegyik fontosnak tartotta, hogy saját szavaival elmondja azt, amit látott, a saját élményeit. Jézus Krisztus éppen ezért nem akarja, hogy rögtön felismerjük őt útitársunkban, nem tárja fel kilétét Kleofásnak és társának sem, mert így akar rávezetni bennünket arra, egyenként, hogy legyen véleményünk nagycsütörtökről, az utolsó vacsoráról, nagypéntekről, a keresztútról, nagyszombatról a csendes siratásról a sírnál, húsvétvasárnapról, a Feltámadás élményeiről. Abban is hasonlóak vagyunk az emmauszi tanítványokhoz, hogy látásunkban akadályoztatva vagyunk, csak, hogy mi gyakran egész életünket úgy éljük le, hogy nem látjuk az igazságot. Vagy ha mi látjuk is az utat és az igazságot, de még gyakrabban hagyjuk, hogy családtagjaink, barátaink, ismerőseink vakon és csüggedten kóboroljanak Jeruzsálem és Emmausz között. A mai evangélium sokban hasonlít a szentmiséhez is, hiszen először Jézus Krisztus a Szentíráshoz, mint hivatalos útikönyvhöz fordul és a prófétákra, valamint az írásokra hivatkozva útközben megmagyarázza nekik a történtek értelmét, ezzel fokozatosan felnyitva szemüket és értelmüket. A mi lelki életünk útikönyve is a Szentírás, amelyet, ha életünk folyamán, akár mindennap gondosan forgatunk és olvasunk, hol előre, hol hátra haladva benne, akkor abban minden kérdésünkre feleletet találunk. Testvéreim nem létezik az életünkben olyan kérdés, amelyre a Szentírás ne tudna hiteles feleletet adni, ezt akarja felismertetni az emmauszi tanítványokkal is. Az, hogy ők ott azon az utón kóborolnak nem a véletlen, nem a balsors következménye, hanem egy tudatos, egy megtervezett folyamat elkerülhetetlen része. Biztos vagyok abban, hogy nincs olyan ember, nincs olyan család, aki életében legalább egyszer nem lépett volna rá az emmauszi útra, és ha rajta voltunk, akkor higgyétek el nekem, hogy találkoztatok is rajta a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha felismertük, akkor hamar le tudtunk térni erről az útról, és visszatértünk életünk Jeruzsálemébe, de ha nem nyílt fel a szemünk, akkor még most is ott kószálunk rajta csalódottan, kiábrándultan, hitetlenül. Jézus Krisztustól, ahogy Istentől sem ne várjuk el soha, hogy színről-színre megjelenik nekünk. Önmagát az Istent, mindig csak átvitt értelemben és alakban foghatjuk meg, ismerkedhetünk meg vele. Ez az alak, amely akár minden nap tenyerünkben lehet az ostya formájában megbúvó szent test. Lukács evangélista elbeszélésében nem lehet föl nem ismernünk, hogy a Szentírás magyarázatában és a kenyértörésben ugyanaz a Jézus Krisztus mutatja meg önmagát, és ugyanazt a formát követi az elbeszélés, mint a mai találkozásunk a Feltámadottal: az ige és a kenyér asztaláról táplál minket a szentmisében. A rabbinikus értelmezés szerint a bibliában a napok meghatározása e szavakkal történik: este lett, majd reggel. Ha így fogjuk fel az élet folyamatát, akkor az estétől nem kell tartani, hiszen a lemenő nap már a másik naphoz sorolja a tennivalókat. Az ősegyház szimbólumrendszerében nagyon hamar megjelenik Jézus Krisztus ábrázolása úgy, mint a felkelő nap hasonmása. A két tanítvány nem tudja még, hogy a lemenő nap közeledtével éppen a Felkelő Napot invitálják, hogy maradjon velük. Nem tudják Testvéreim, de érzik, hogy valami ott lelkük mélyén melegíteni, fényleni kezdet, amikor ez az idegen beszélt hozzájuk. Mi sem szívesen válunk el attól, akivel öröm együtt lenni, akivel vigasztalás a bánat, és öröm a keserűség. Látásunkat ma is gátolja, megzavarja olykor nagyon sok dolog. Befolyásoltság, szenvedély, ellenfény, információhiány, vagy dezinformáltság, információtelítettség, félrevezetettség, képzetlenség, szenvedélyes függés, elvakultság, indulat, túlfűtöttség, zavarodottság, fáradság, megfélemlítés, depresszió, erős érzelmi felindultság: ezek mind alkalmasak arra, hogy akadályozzák az embert a tisztánlátásban, vagy a helyzet helyes felismerésében. Lehetséges az azonban, hogy egy életszakaszhoz kötődnek ezek az elemek, amelyek nem engednek helyesen látni, de az biztos, hogy mindig jelen vannak életünkben és miattuk gyakran elvétjük a helyes utat, és lépteink újra emmausz felé visznek bennünket. Nem hiszem, hogy ez különösebben gond lenne lelkünk üdvössége szempontjából. A lényeges az, hogy úgy tegyünk, mint az emmauszi tanítványok, hogy amikor megnyílik a szemünk, felismerjük Jézus Krisztust, azonnal térjünk vissza életünk Jeruzsálemébe. Amikor pedig visszaérkezünk, amikor ismét a családunk körében lehetünk, akkor ne csak ők fogadjanak úgy bennünket, hogy: Valóban Feltámadt az Úr! Hanem mi is így válaszoljunk erre: Valóban Feltámadt! Ma ezt a formulát húsvét napjaiban köszönő formulaként használjuk: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! –így a válasz. Ezzel fogadták a Jeruzsálemben maradt apostolok az emmauszi tanítványokat, akik bár az evangéliumban nincs benne biztos vagyok benne, hogy ezzel a megerősítéssel feleltek vissza azoknak: Valóban feltámadt! Ezért igen fontos Testvéreim, hogy este amikor lefekszünk adjunk hálát a jó Istennek, Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak, nyissuk ki jó szélesre lelkünk ablakát, hogy hajnalban az első fénysugarak betaláljanak rajta, mert akkor mindig egy boldog új nap virrad ránk Isten kegyelméből, de ehhez elengedhetetlen, hogy este akár csak az emmauszi tanítványok mi is behívjuk őt lelkünk otthonába: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.”

Imádkozzunk:

Ámen!